Van az a pillanat, amikor már nem lehet ugyanúgy folytatni. Amikor a múlt még ott motoszkál bennünk, de a jövő már halkan kopogtat az ajtón. Ez a történet az újrakezdésről, a döntésekről és arról szól, hogy néha a legnehezebb lépés vezet el oda, ahol igazán lennünk kell – vallja Lakatos-Fleisz Katalin író-tanár.

Milyen élmények, hatások formáltak ebben az időszakban?

Nagyon érdekes, hogy a saját élettörténet mindenki számára egy olyan origó, amely által sok mindenre magyarázatot találni. Mint mindenki, én is az élettörténetem által építem fel magam, ahol is az egyedi megéltség mintázatai a személyesség építőkövei. Nagykárolyban születtem 1978-ban, azonban életem első és meghatározó húsz évét Kaplonyban éltem le, ebben a jórészt sváb eredetű, de ma már magát magyar identitásúnak valló faluban. Azt hiszem, mint ahogy az emberek többségét ebben a fogékony korban, minden formált – a nevelődés végül is sok tudattalan hatás együttese – de ha mégis ki kell emelni valamit, akkor az már a nagyon korán elkezdett és egész gyermek- és fiatalkoromat meghatározó olvasás. Méghozzá az olvasásnak az a dinamikája, ahogyan a hétköznapi nehézségek, bajok, a szétszóródás közepette mintegy terápiás tevékenységként visszatérít magamba, egyensúlyt ad, és ezzel együtt hatalmas képzeleti-szellemi birodalmakat szabadít fel.

Hogyan kerültél az egyetemre? Mesélj a Kolozsváron, Debrecenben, illetve Finnországban töltött időszakokról. Milyen szakmai és személyes tapasztalatokat szereztél ezeken a helyeken?

Mivel sokat olvastam, és korán észrevettem magamon a világ, az emberek, önmagam megértésének vágyát, adott volt a kolozsvári teológia-bölcsészkar párosítás. Persze annak érdekében, hogy a kolozsvári egyetem egyáltalán a látóterembe kerüljön, nem kis szerepe volt a nagykárolyi Kalazanczi Szent József katolikus középiskola által megismert barátoknak, egy támogató családi közegnek. Tehát nem csak úgy fogtam magam és elmentem: emberek, baráti közösségek bábáskodása kellett ehhez. Nem is a tanári pálya vonzott – tegyük hozzá az egyetemen nem is ez volt a képzés fő iránya – hanem az elmélyülés, a rend, a saját világ megteremtésének vágya. Ahogyan az olvasás és a szövegek alkotása, a saját világok alkotása rendet teremt a káoszban. Kolozsváron nagyon jó, elmélyült és szabad képzést kaptunk. A mai nap is hálás vagyok a tanáraimnak.

Debrecen később, a 2006-es évektől került a látóterembe, amikor is doktori képzésre jelentkeztem az ottani egyetemre. Teljesen más jellegű város, mint Kolozsvár, itt először éreztem azt, hogy otthon vagyok. Szellemileg is – mert egy óriási szellemi birodalmat nyitott meg –, de a hely szellemében is lépten-nyomon ráismertem az itthoni, partiumi tájra. És ha nincs Debrecen, nincs Finnország sem.

A közép-finnországi Jyväskylä-i Egyetem hungarológiai karára Erasmus-ösztöndíjjal kerültem a doktori képzésen belül, és itt is „ragadtam” három évig. A mai napig is azt mondhatom, hogy a 2008–2011 közötti három finnországi év eddigi életem legboldogabb, legharmonikusabb évei voltak. Bár munka folyt itt is, a doktorim megírása, egy folytonos, aktív szellemi műhely, de azt láttam, hogy aki ebbe a védett egyetemi közegbe érkezik – és emellett egy élhető skandináv tájba – az, azzal együtt, hogy a saját küzdelmes, szétszórt életéből is kiszakad, nem verejtékes munkaként, hanem szellemi összpontosításként, fejlődésként éli meg az itt töltött időt.

Épp az itt eltöltött idő védettsége, biztonsága töltött el azzal a felismeréssel, hogy dolgom végeztével, a doktori megvédését követően haza kell jönnöm. (Ha nagyon akartam volna, ott tudtam volna maradni.) Ha viszont ott maradok, az „túl szép” lesz egy „igazi” élethez. Tudtam, hogy le kell jönnöm a „varázshegyről” és itthon, magyar környezetben kell kamatoztatnom tovább, amit megszereztem. Még akkor is, ha ez a világ nem olyan tiszta, rendezett, ha itthon sokkal kaotikusabb minden.

Azonban észak, a skandináv táj számomra a mai napig a tisztán megélt boldogság szimbóluma.

Mi az, ami végül hazavonzott? Hol érzed igazán otthon magad, és mi adja számodra az „otthon” érzését?

Az itthoni táj, az anyanyelv és az tudat, hogy bármilyen kicsi is vagyok a világban (mert minden ember az), itthon szükség van rám. Szükség van rám a családban, a tágabb kapcsolatokban, a munkában, talán a tanításban is. És nekem is szükségem van erre az éltető partiumi tájra, ami neveli az embert, ami nélkül nem lettem volna az, aki vagyok. Ez a táj a mai napig is írásaim keretét alkotja.

Mikor kezdtél el írni? Milyen műfajokban próbáltad ki magad kezdetben, hol jelentek meg az első írásaid, és hogyan jutottál el odáig, hogy könyveid is megjelenjenek?

Úgy látom, a legjobb iskola az íráshoz egy nagyobb lélegzetű elméleti tanulmány írása, azaz a szakírás. Nekem ezt a már említett doktori dolgozat írása jelentette, amikor is felszabadította bennem az írás kifejező erejét, ezzel együtt viszont fegyelemre, összpontosításra, a gondolatok következetes formálására, kiérlelésére is nevelt. Aztán, amikor befejeztem, már nem tudtam „leállni”, észrevettem, hogy mennyi megírni való van még. Innen a következő lépés, a könyvrecenziók, kritikák írása volt, amiket hol felkérésre, hol csak a magam örömére írtam (mert nagyon felkeltette az érdeklődésemet egy-egy könyv). Ezzel párhuzamosan írtam esszéket is, az esszék szabad gondolatisága vonzott. Novellákat 2012-től kezdtem írni, előbb ritkán, aztán egyre gyakrabban, minthogy a témák úton-útfélen kínálták magukat.

A könyvek megjelenéséhez az első lépcsőfok az irodalmi folyóiratokban való megjelenés. Mindig szívesen fogadták a szövegeimet a lapok, de kiadók után nem „vadásztam”. Ha megkerestek kiadók, annak nagyon örültem, így annak is, hogy a szatmári könyvek sorozatban megjelenhetett a kritikáimból egy válogatás (A megértés parancsa, Limes, 2023), és most is, hogy legutóbb a nagyváradi Holnap Könyvek Kiadó vállalta a kisregényem és novelláim kiadását.

Beszéljünk a legújabb kötetedről, amelynek címe: Szabadulás. Mit jelent számodra ez a szó? Mitől vagy miből kell szabadulnod – személyesen vagy alkotóként?

A szabadulás számomra egy kulcsszó. Benne van a szabad jelentés, ami viszont nem adott, ezt el kell érni. Azonban szabad sem lehet az ember teljesen ebben az életben – tegyük hozzá, a szabadság szó is mára már egy értelmezhetetlenül tág értelmű fogalommá kopott, amit nem lehet megfogni, legfeljebb valamilyen ideológiai tartalommal ideig-óráig aládúcolni. A szabadulás szóban ellenben benne van a megmenekülés jelentése is, azaz hogy egy eredendően nem szabad létből indulunk el a szabadság felé. A szabadulás nem menekülés, de még nem is szabadság.

Írásaidban valóságos szereplők és helyszínek jelennek meg. Ez így alakult, vagy tudatos döntés volt, hogy a régió is hangsúlyosan megjelenjen?

Semmi sem tudatos abban az értelemben, hogy az ember leül az íróasztalhoz és elhatározza, hogy akkor most valóságos emberekről és tájakról fog írni. Inkább csak észreveszi az ember magát abban, hogy valóságos tájakról és emberekről ír, mert ez adja magát, mert ez így, ebben a formában kívánkozik megírásra. Azt is szoktam mondani, hogy az ember ilyenkor engedelmeskedik a „daimónjának”. Persze ez a szó, hogy valóságos, az írásokban csak fenntartásokkal kezelhető, mert ha teszem azt, szóról szóra úgy írok le egy történetet, ahogy az a valóságban megtörtént, az írás akkor is fikcionalizálja a valóságot, már csak egy másik médiumba: az írás médiumába való átkerülése révén.

Hétköznapi történetek, filozofikus befejezések. Tekinthető ez a saját, kialakult stílusodnak, kifejezési formádnak?

Hát ha ez így tűnik, akkor örülök, mert azt jelenti, hogy már van valami kialakult, letisztult kifejezési forma az írásokban. De erre sem törekedtem tudatosan, ehelyett csak észrevettem, hogy a hétköznapiságban rejlő szimbolikusról írok, ami mögött az az észrevétel bújik meg, hogy semmilyen hétköznapi sem csak hétköznapi. A legegyszerűbb, akár banálisan hétköznapi eseményeknek is létezhet valamilyen furcsa fonák rétege, ami többet mutat annál, mint amennyit látunk belőle.

Mit jelent számodra a prózapoétika? Hogyan jelenik meg ez a gondolkodásmód a műveidben?

Erről az írásaimban nem gondolkodom, legfeljebb a szakírásban tisztáztam magam számára az ilyen fogalmakat. Kicsit ahogy Mikszáth mondja A hályogkovács című novellájában: ha tudná, hogyan kell elbeszélést írni szakmódszertanilag, nem merne elbeszélést írni… De komolyra fordítva a szót, a prózapoétika számomra a prózai szövegekben való otthonos kifejezési formákat jelenti. Például a műfajok kérdését. Most a Szabadulás kötetem megjelenése után jutottam arra a paradox felismerésre, hogy a novella sokkal közelebb van a vershez, mint a nagyregényhez például. A novellában pontosan kell tartani az irányt, minden apró jelzőnek, leírásnak tétje van, tehát egy olyan tömörséget kíván, ami a verssel rokonítja. A nagyregényben ellenben jóval több a „fecsegés”, a tét nélküli kitérés, mert a regény mint műfaj elvárja ezt. Tőlem ez a fecsegés kissé távol áll, a tömörebb, kötöttebb formákban érzem otthonosan magam. Egyelőre legalábbis.

Szatmárnémetiben tanítasz. Mit jelent számodra a tanítás, és hogyan tudod összeegyeztetni az oktatói munkát az írással?

A tanítás kifejezetten jót tesz az írásnak, úgy látom, mivel a tanítás rákényszerít, hogy elvont dolgokról közérthetően beszéljünk. Ez a ballaszt nélküli, tiszta kifejezésmód jó, ha az írásban is meg tud jelenni.

Manapság sok szó esik a női irodalomról. Szerinted létezik külön „női irodalom”, vagy egyszerűen csak irodalom van, amelyet írók hoznak létre, nemtől függetlenül?

Valószínű, hogy bizonyos történéseket, amelyeket nők élnek át, mint például a szülés, anyaság, ők jobban látnak belülről, így adekvátabb lehet a kifejezésük. De már attól, hogy valaki nőként él a világban, magát nem kell szükségszerűen jobban lássa, mint egy férfi. (Milyen finom lélektani mélységekre képes például Németh László az Iszony nőalakjában!) Megítélésem szerint az irodalmat női és férfi irodalomra szétszakítani művi és hamis, a női irodalom inkább címkézésnek hat, ami mint minden címke: leszűkít, bezár. Csak irodalom van, azon belül lehet jó vagy kevésbé jó irodalom.

Véleményed szerint mi az irodalom ma? Üzeneteket hordozó művészet, hobbi, kikapcsolódás, vagy valami egészen más?

Az irodalom élő, szabad kifejezési forma, ami képes az életnek az „irracionális”, azaz a racionális, mindennapi beszéd keretei között kimondhatatlan mélységeinek a megmutatására. Ezen túl lehet számos funkciója még, egy jó irodalmi alkotás azzal együtt, hogy tükröz, még szórakoztathat, kikapcsolhat is. E két funkciónak nem kell ellentétben állnia. Az irodalomnak ez az univerzális tükröző ereje szerintem a korokkal nem változik.

Mesélj arról az időszakról is, amikor a Sugárutat szerkesztetted. Milyen kihívásokkal és élményekkel járt ez a munka?

A szerkesztésben azt szerettem, hogy kitágította a látókörömet, rávett arra, hogy ne csak a saját, hanem más emberek ügyeivel foglalkozzam. Ennek van egy sajátos jó íze, egy rövid idő után megszereti az ember. Ugyanakkor lehetőség volt, hogy „legálisan kileshettem” a többi ember problémáját, alkotóként kit mi foglalkoztat, milyen is az a világ, amiben élünk. Talán nem nagy szó, ha azt mondom: szerkeszteni, más ember ügyeit felkarolni, terelgetni egy külön hivatás lehet. Különösen nálunk, Szatmárban, amely nemcsak egykori irodalmi hagyományokban bővelkedik, hanem manapság is élő irodalma van – ha hagyjuk kifejeződni és keretet biztosítunk számára. Őszintén remélem, hogy a Sugárút folyóirat – mivel már eddig is bizonyított – hamarosan újraindul. Mindenesetre sokan várnak rá.