Esti fényben tébolyog. 

Tétova csillag, parányi fényszikra. 

Felhő mosta, szél lehelte, 

Pásztázó szem melengette, 

Sosehallott-soselátott égboltképek darabja. 

Izzó idő két ölelés között, 

Tűzsuttogás, parázs tekintet, 

Villanókép, amint kezembe kezedet… 

Az énéste fénye mindent betöltött. 

Való tünemény: lapul, majd lángol, 

El nem tűnő, igaz valójáról 

mint mélykék boltról – 

A libbenő ködfátyol 

Leesik, és elhal. 

Scheitli Krisztina (2000, Szatmárnémeti) a Babeş-Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakos hallgatója. Írogatni líceumi évei alatt kezdett el. Nagyrészt nem tudatosan fogott hozzá egy-egy vershez; egy élmény, érzés, látvány indította el azokat a szavakat vagy képeket, amiket aztán gyorsan feljegyzett. Rengeteg gondolat, ami az alkotás pillanatában foglalkoztatta, és rengeteg történés, amelyen aktuálisan végigment, meg van fogalmazva soraiban, így a benne zajló folyamatok kifejezésén túl számára a versírás az emlékei megőrzését is lehetővé teszi.