Tábortűz – Vizsnyovszky Barbara
Lobog a láng. Látod? Ég a tűz. Hallod? A füst a levegőben, mint nyáron a réten a vadvirágok illata. Tombol. Mi csak ülünk e tábortűz mellett egy ködös, hideg éjszakán egymáshoz bújva. Meleg van. Lélegzem. Látod? Dobog a szívem. Hallod? Életünk egybefolyva, mint egy tökéletes szimfónia. Szeretlek. Még mindig hozzád bújva nézem ahogy ég, mint szívünkben a szerelem.
Meggyújtották, ég. A múlt véget ér. Fát hoztunk a tűzre. Megöltük belőlük az életet. Mégis él, másképp. Ég. Én vagyok a fa, a tűz az élet. Égünk benne, míg el nem alszik, és hamuvá nem válik…
Megégünk az élet akadályai által, de általuk élünk napról napra. Megsebez, de alakít. Formál minket, önmagunkká. S néha a láng elhalványul… Mégis ég. Mégis képes egy szikra által újraéledni, ragyogni. Mi, emberek is képesek vagyunk rá, s a szikra egy kis bátorság, vagy bátorítás.
Még mindig a mellkasodon fekszem és tovább elmélkedem. Hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy rád lelhettem? De ez a láng más, és különleges. Egy elrejtett vágy… Pattog a tűz, mint életben a pillanatok. Az idő néha gyors, néha lassú. Olykor szívesen lefagyasztanám, de nem lehet. Hogy égne tovább a tűz? Mit néznénk mi ketten?
Maradj itt velem, és üljünk itt utolsó perceiben! Egyre kisebb a láng, sötétebb van. Mégis meleg van. Velem vagy. Így akarom leélni az életem.
Veled küzdeni, élni, szeretni, elégni, majd a föld porával együtt eggyé válni melegen öledben örökké.
