T. Szabó Csaba vallástörténész, habilitált egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének oktatója és a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Mithras Kutatócsoportjának vezetője. A Szatmárnémetiből induló kutató ma a római vallástörténet és régészet nemzetközileg elismert szakértője, akinek munkája öt ország múzeumait, rangos egyetemeket és kutatóintézeteket köt össze. Beszélgetésünkben felidézi szatmári gyermekéveit, azokat a tanárokat, akik meghatározták pályaválasztását, mesél kolozsvári diákéveiről, nemzetközi kutatói tapasztalatairól, valamint arról is, miért tartja fontosnak, hogy a tudomány eredményei a szélesebb közönséghez is eljussanak. Emellett betekintést enged a Mithras-kultusz kutatásának kulisszái mögé, és arról is vall, mit jelent számára ma a szülőváros, Szatmárnémeti.

Szatmárnémeti milyen helyet foglal el ma az életedben? Mit jelent számodra a szülőváros, és mit kaptál tőle, amit ma is magaddal viszel?

Szatmárnak sokat köszönhetek. Ott éltem 19 évet, gyerekkorom, kamaszkorom emlékei, szép és jó élményei mind az ottani utcákban, parkokban, épületekben és még ott élő rokonaim, barátaim arcában maradt. Ezek az élmények adják mindannyiunk személyes „mitológiáját”, ahogy Eliade mondta, és ezt én is magammal viszem, bárhol is járok. A szülőváros mindig is egy sajátos, egyedülálló hely az ember életében, még ha évtizedek óta máshol élünk. Mindig jó hazatérni, igaz csak rövid időre van lehetőségem, évi 3–4 alkalommal. Öröm látni, hogy a város fejlődik. Amikor elhagytam (2007-ben) nem volt a legjobb állapotban sajnos, sok fiatal emiatt ment el, de az elmúlt néhány évben minden hazalátogatásomkor meglep, hogy milyen léptékben és minőségben fejlődik a város.

Milyen volt a gyermekkorod Szatmárnémetiben, és kik voltak azok a tanárok vagy személyek, akik felkeltették az érdeklődésed a történelem iránt?

Szerény körülmények között nőttem fel Szatmárnémeti új városrészében. A 14-es és 16-os városnegyedben töltöttem gyerekkorom, bár sokat jártunk a nagyszülőkkel és anyukámmal Magyargéresre és Szatmárhegyre, ahol a dédszülők éltek. A csendes vasárnapi és nyári napok falun felejthetetlenek, egy olyan kort idéznek, amelynek régesrég vége ebben a rohanó, digitalizált világban és egyre kevesebb helyen tudunk még olyan viszonyokat találni, mint az 1990-es évek csendes, eldugott kis partiumi és erdélyi magyar falvai. Szatmárnémetiben az Avram Iancu Általános Iskolában tanultam 1995 és 2003 között, ahol Vezér Katalin tanítónő kedves, mosolygós arca, csengő hangja sokat segített a magamfajta, akkor még igencsak introvertált és csendes gyerekek lassú kibontakozásában. Már az általános iskolában is a múlt érdekelt, amelynek okait máig nehéz megfejtenem, de feltehetően természetemből adódott a befelé fordulás, a világ dolgain való elmerengés, a megismerés több rétegén elgondolkodni. Nagyszüleim és a család mindig is támogattak, bár egy idő után aligha értették, mit is akarok olvasni. Már kamaszként is a történelemkönyvek, albumok érdekeltek. Általános iskolában olyan szigorú, nagyformátumú tanárok tanítottak történelemre, mint Kónya László, Kozma Artúr vagy Krilek Sándor. Kozma tanár úr kedvence voltam, ami nagyban segített abban, hogy szakmai érdeklődésem határozottabban a múlt kutatása iránt alakuljon. Középiskolai tanulmányaimat a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban végeztem 2003–2007 között. Akkor már határozottan az ókor érdekelt, bár elsősorban az egyiptológia iránt érdeklődtem. Több szakkötetet is vettem még középiskolás koromban (Jaromir Malek és John Baines ókori Egyiptomról szóló atlaszát például). Még emailt is írtam 2005 körül Kákosy László professzornak, az ELTE legendás egyiptológusának. Csak később tudtam meg, hogy akkor már 2 éve sajnos elhunyt, így válaszára hiába vártam. A középiskolában Deák Márta volt a történelem tanárnőm. Hatalmas tudása, szigora, poroszos oktatási módszere és határozottsága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy saját határaimon és komfortzónámon is túllépjek. Az ő vezetésével jutottam el az országos történelem-olimpiászra 2006-ban (Breaza), ahol az esszéírás kategóriában különdíjat kaptam egyetlen magyarként a díjazottak között. Nagy hatást gyakorolt rám minden téren Kozák Anikó magyartanárnőm, osztályfőnököm, akire csak hálával és szeretettel tudok gondolni. Mosolya, szellemes mondatai most is fülemben csengenek, nevetése és az irodalmat a művészettörténettel és történelemmel együtt értelmező módszere máig meghatározza az én kutatási módszereim, holisztikus világnézetem is. Az ő biztatására kezdtem el havonta szerkeszteni az osztályomban a „történelmi kalendáriumot”, egy napokra lebontott történelmi kronológiát, amely az adott nap jelentősebb történelmi eseményeit, személyiségeit, születésnapjait, ünnepeit sorolta fel. Ez az internetes kor hajnalán és az okostelefonok, a Wikipédia kora előtt még érthető és hasznos forrás és művelődéstörténeti csemege volt, ami nagyon népszerű volt osztálytársaim körében és az osztályba látogató tanárok körében is. Ekkor írtam első esszéimet és első internetes blogbejegyzéseimet is (2006–2007 körül).
Nagyrészt Kozák Anikónak, Deák Mártának és általában a kölcseys tanáraimnak, és persze az akkor már rég kiforrott történelem iránti érdeklődésemnek köszönhetően döntöttem úgy 2007-ben, hogy Kolozsváron a történelem karra iratkozom be első helyre, ahová sikeresen fel is vettek.

Miért a Babeș–Bolyai Tudományegyetemet választottad, és mikor érezted először, hogy nemcsak tanulni, hanem kutatni is szeretnéd a történelmet? Milyen mesterek formálták leginkább a gondolkodásod?

2007-ben rövid ideig hezitáltam, hogy Budapestre vagy Kolozsvárra menjek továbbtanulni. Mindkét város viszonylag közel volt Szatmárnémetihez, de kölcseys tanáraim élménybeszámolói a kolozsvári diákévekről és 2005-ös iskola-kirándulásunk Kolozsvárra megbabonázott engem is. Nem bántam meg, hisz a kolozsvári egyetemi élethez fogható aligha van a mi régiónkban. Felejthetetlen élmény volt Kolozsváron egyetemistának lenni, az ott töltött öt év (2007–2012) számomra formatív, egy életre meghatározó élmény maradt emberi, szellemi, szakmai szempontból is. Őszintén, sokszor hiányzik Kolozsvár, de ez az érzés inkább a diákévek és az ahhoz kötődő szép élmények, emberek, tájak, utcák összességének nosztalgiája, amelyet már nem találok Kolozsváron, hisz megváltozott a város, megváltoztunk és szétszéledtünk a világ minden tájára mi is.
A történelem szakon magyar nyelven tanultam alapképzésen. Tanáraim közül többen meglátták bennem a szokatlan tudásvágyat, kíváncsiságot és biztattak, hogy részt vegyek az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciákon (ETDK). Ekkor kezdtem el tehát komolyabban foglalkozni a történelem különböző korszakaival, esettanulmányaival, de az első két évben még nem volt egyértelmű, hogy a bizánci történelem, a reneszánsz, vagy az ókor marad kutatási témámnak. Én már akkor is az ókor felé húztam: 2009-ben az akkor tíz éve elhunyt Bodor András ókortörténésznek akartam egy emlékkötetet szerkeszteni, több kortársával is interjút készítettem, belemélyültem munkásságába és családja révén a hagyatékát is sikerült feldolgoznom később. Nagyrészt ez vezetett el engem a római kor kutatásához, de nagy hatást gyakoroltak rám a Porolissumon és Gyulafehérváron zajló római ásatások is.
Az egyetemi évek első felében Vekov Károly és Lupescu Makó Mária történészek hatottak rám. Előbbinek a karizmája, határozottsága, előadókészsége, utóbbinak az új, nyugati szakirodalmat és a történetírás történetének legújabb irányzatait is bemutató fiatalos szemináriumai hatottak rám. Lupescu tanárnőnek köszönhetően ismerkedem meg a nagy francia történészek (Georges Duby, Marc Bloch, Jacques Le Goff) munkáival, amelyek bár nem ókortörténészek voltak, óriási hatást gyakoroltak rám. A középkorosok hamar, már másodéves koromban a bizánci kor kutatása felé próbáltak terelni: ha igent mondok akkor Vekov tanár úrnak, talán még mindig Kolozsváron élnék. De én az ókort, a római kort kedveltem meg és „menthetetlen voltam” ilyen téren. Az ókor iránt Bajusz István régész órái, a porolissumi ásatások és Sorin Nemeti régész, vallástörténész vezetett el. Utóbbi lett a szakdolgozati témavezetőm, neki nagyon sokat köszönhetek személyes és szakmai szinten egyaránt.

Egyetemistaként újraindítottad a Kolozsvári Történészhallgatók Egyesületét. Mit adott neked ez az időszak?

A pezsgő kolozsvári egyetemista évek egyik meghatározó élménye volt a KoMaTE, vagyis a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesületének vezetésével eltöltött 2–3 évem. A KoMaTE nem szűnt meg soha, 2007-ben is létezett (nagyrészt Bolyai Csabának, Burkhardt Leventének és Bálint Ildikónak köszönhetően), de egyre kevesebb eseményt tudott létrehozni. Ekkor döntöttünk úgy tanáraink biztatására Bajusz Mátyás régész kollégámmal, hogy új lelket lehelünk az egyesületbe. A könyvtárat újraalkottuk, katalógust készítettünk, havi rendszerességgel tudományos ismeretterjesztő előadásokat tartottunk (volt amelyen 70 résztvevő is jelen volt 5 egyetemi karról) és kirándulást is szerveztünk. Rengeteget dolgoztunk a gólyabálok, gólyatáborok szervezésén is, 2010-ben pedig megünnepeltük a KoMaTE 15 éves évfordulóját. Eseményeinkbe aktívan bevontuk az új generációkat is, akik közül sokan aztán maguk is KoMaTE vezetők lettek és továbbvitték az egyesületet, amely nemrég ünnepelte a 30. születésnapját. Él és virágzik és számomra öröm, hogy ebben a hosszú történetben mi is alkottunk, tettünk valamit néhány évig. Az eseményeknek köszönhetően nagyon gazdag szakmai és értelmiségi hálózatom lett Kolozsváron 2007–2012 között. Ezt segítette még az is, hogy 2008 óta rendszeresen írok a Szabadság kolozsvári napilapban is, igyekszem úgy a régészet, örökségvédelem és a politikai közélet magyarországi és romániai eseményeivel is naprakész maradni.

Pécs és Erfurt után milyen tapasztalatokat szereztél a nemzetközi tudományos közegben, és miben más kutatóként dolgozni Németországban, mint Erdélyben vagy Magyarországon?

Kolozsvári tanulmányaimat követően (BA alapképzés történelem magyar szakon, MA képzés román nyelven régészet) doktori képzésemet a Pécsi Tudományegyetemen folytattam Nagyernyei-Szabó Ádám vezetése alatt. Eredetileg Erdély legnagyobb római városának, Apulumnak (ma Gyulafehérvár) a teljes vallásos anyagát és szakrális tereit szerettem volna feldolgozni, később a doktorim Dacia provincia több esettanulmányát is beemelte a kutatásba. 2014 tavaszán egy DAAD német ösztöndíjjal Erfurtban tanultam 2 hónapot, amelynek köszönhetően lehetőség nyílt prof. Jörg Rüpke akkor már zajló nagy európai projektjéhez csatlakozni doktoranduszként. Rüpke munkásságát már mesteris hallgatóként is ismertem, számomra élő legenda, bibliográfia volt, tehát ezt a lehetőséget egy soha vissza nem térő alkalomként éltem meg és belevágtam egy ko-tuteláris doktori képzésbe Pécs és Erfurt részvételével. Az erfurti évek szakmailag elképesztő élményt nyújtottak: 3 év alatt közel 150 nemzetközileg ismert kutató volt a Max Weber Kollégium vendége, a görög és római vallás legismertebb kutatói, régészek, klasszika-filológusok, vallástörténészek, szociológusok, filozófusok egyaránt. Teljesen új szemléletet, új kutatási irányokat tanultam ott, amelyet ugyanakkor közép-európai fejjel és a mifelénk meghonosodott poroszos, klasszikus, régi németes módszerrel is próbáltam néha szemlélni, egyensúlyozva az új társadalomtudományi (elméleti) és a gyakorlatias, pozitivista szemlélet között. Németországon belül az erfurti vallástudományi iskola önmagában is egy kivétel, hisz annyira interdiszciplináris volt már 10–15 éve is, hogy nehéz összehasonlítani akár más nagy német egyetemekkel és intézményekkel is. Ha Münchenben, Heidelbergben vagy akár Kölnben tanultam volna, sokkal inkább klasszikus epigráfiai és római régészeti oktatásban lett volna részem, amelyek még a régi, pozitivista hagyományokat követik, ahogy a magyar és néha a romániai oktatás is. Ellenben Erfurtban egy újszerű, a XX. század második felében meghonosodott új társadalomtudományi szemlélet honosodott meg, amely jól ellensúlyozza az ókorkutatás régi módszereit. Mindkét iskola fontos és mindkettőből sokat tanultam azoknak a rendkívüli tanároknak köszönhetően, akik Erfurtban jelen voltak (Jörg Rüpke, Richard L. Gordon, Jan Bremmer, Greg Woolf és sok-sok kollégám, akiknek máig hálás vagyok). Ugyanakkor a doktorim után tudtam, hogy nem maradok tovább Németországban, legalábbis hosszú távon: ebben a szakmában kevés az állás, egy-egy jobb egyetemi állásra rengetegen pályáznak és sok esetben csak 6 éves szerződésre van lehetőség, ami után ismét új állást kell keresni. Ez rendkívül bizonytalanná teszi sajnos a német fiatal kutatók életét, a magyarnál és románnál jóval magasabb fizetések ellenére.

Hogyan találkoztál először Mithras kultuszának kutatásával, és mi ragadott meg ebben a témában?

A témával először 2008 körül találkoztam, amikor Porolissum (a mai Mojgrád falu, Szilágy megyében) római erődjében ástam hallgatóként. Az ásató német régész meggyőződése volt, hogy a római erőd belsejében egy Mithras szentélyt fog találni. Bár később kiderült, hogy végül egy hatalmas méretű víztározót (cisternium) találtunk, ez idő alatt én beleástam magam a Mithrasról szóló szakirodalomba. BA és MA szakdolgozatom témájául is ezt választottam: Várhely (a római Sarmizegetusa) és Gyulafehérvár (Apulum) Mithras emlékeit dolgoztam fel. Ehhez sok-sok hónapot töltöttem úgy Gyulafehérvár és Kolozsvár múzeumaiban, mint Budapesten, kutatókönyvtárakban (az ELTE Régészeti tanszékén vagy a Nemzeti Múzeum könyvtárában).
A témában ennek az 1900 éve létrejött és majdnem 400 éven át fennmaradt vallási mozgalomnak a rejtélyes jellege, a források hiányából fakadó elérhetetlensége, szakmai kihívásai ragadtak meg. Mithras kultuszát a Római Birodalomban, az I. század második felében hozzák létre Jézus mozgalma után néhány évtizeddel, talán Rómában vagy valamelyik nagyobb városban. Magában foglalja az akkor ismert ókori világ szinte minden vallási tudását és vallásfilozófiai tanításait: a perzsák hagyományát (amennyit ebből a rómaiak értettek), a görög beavatási szertartásokat és misztériumokat, a római egyesületi, kiscsoporti élet szabályait, az újplatonista filozófia lélektanát és a keleti (káldeus és hellenisztikus) asztrológiai tudást is. Egy vallástörténeti „vegyesfelvágott”, amelynek tanításait csak zárt körben találkozó, 20–30 fős férficsoportok ismerhettek meg. Nőket sajnos nem találunk a több száz fennmaradt név között. Engem elsősorban az érdekelt és azóta is azt kutatom, milyen formában alakult ez a vallási mozgalom a helyi, daciai (erdélyi) és pannoniai (magyarországi) viszonyok között.

Miért különösen fontos Dacia provincia vallástörténetének kutatása, és mit árulnak el a régészeti emlékek az egykori közösségek mindennapjairól?

Dacia provinciáról kevés irodalmi forrás maradt fent. Azok is elsősorban történeti források, amelyek a provincia meghódításáról és feladásáról szólnak. Egyetlen forráscsoportunk a tárgyak világa, a régészet: épületek, hétköznapi tárgyak, fém, kerámia és kőtárgyak sokasága, amely a rövid ideig létező, 165 évig a Római Birodalom perifériájaként létező provincia történetéről és lakóinak életéről tanúskodnak. A fennmaradt tárgyak egy jelentős hányada (a teljes latin és görög nyelvű feliratos anyag mintegy harmada például) a vallási élethez kötődik. Ebből megtudhatjuk, hogy Dacia provincia vallásos életét elsősorban az ide érkezett katonaság (mintegy 55 000 római katona) és azok a kereskedő, bányász és más, adminisztratív szerepet betöltő kis csoportok, etnikai, nyelvi közösségek alakították, amelyek a birodalom mindenféle régiójából származtak. Erdélyben találunk Palmüra, a szíriai nagyváros lakói közül is katonákat, de papokat Kommagéné (ma Törökország) területéről is. Voltak itt kelták, pannoniai és észak-afrikai közösségek is az ókorban. Dacia vallástörténetében az a legizgalmasabb, hogyan léteztek egymás mellett, hogyan hatottak egymásra azok a vallási hagyományok, amelyek kicsiben ugyan, de a teljes birodalom vallástörténetét létrehozták ebben a tartományban.

Te a régészetet és a vallástörténetet ötvözöd a kutatásaidban. Miért tartod fontosnak ezt az összetett megközelítést, és van-e olyan eredményed, amely különösen közel áll a szívedhez?

Amikor ma is az emberek beülnek egy katolikus vagy ortodox templomba, vagy elmennek egy zarándoklatra, a vallásélmény, az istenélmény sokféle módon nyilvánul meg és sokféle módon társalognak az emberek az isteni világgal: tömjén száll a templomban, ismétlődő énekek és imák szép, betanult, generációkon át örökölt dallama terjeng a térben, gazdagon díszített és festett szobrok, képek sokasága idézi fel a jézusi üdvtörténetet, közös úrvacsora, keresztvetés és sorolhatnánk. Az istenélménynek fontos kellékei ma is a tárgyak és ez így volt az ókorban is. Az ókori ember is tárgyakkal vette körül magát, amikor az istenekkel kommunikált: szobrokkal, házi oltárokkal, domborművekkel, apró, hordozható gemmákkal, amelyeken istenek történetei jelentek meg. Ám a tárgyakon túl fontos, hogy a vallást, mint társadalmi, kulturális, filozófiai jelenséget is elemezzük: ezzel foglalkozik a vallástudomány.
Az elmúlt 10–15 évben több olyan római szobrot sikerült azonosítani múzeumi raktárakban és régi szakirodalom alapján, amelyet vagy elveszettnek hittek, vagy soha nem ismertek. Ezek némelyike európai szinten is kivételesnek számít. Ezekre és persze az ezek inspirálta könyveimre vagyok a legbüszkébb.

Kutatóként miért érzed fontosnak, hogy a szélesebb közönséghez is szólj, és hogyan látod ma a hiteles történelmi ismeretterjesztés lehetőségeit a közösségi média korában?

A kutatók sokáig elefántcsonttoronyban éltek, csupán egy szűk réteghez, diákokkal és saját kollégáikkal társalogtak csupán. Ez a hozzáállás ma már tarthatatlan, különösen egy olyan korban, ahol a mesterséges intelligencia, az információrobbanás és a vizuális szennyezés az interneten olyan mértékű és annyi hamis információt teremt, amiből egy laikus, nem szakember nem tud már eligazodni. A régészeknek, történészeknek nagyon fontos szerepe lehet abban, hogy a történelmi tévhiteket, kollektív mítoszokat lebontsa, árnyalja, magyarázza: sokszor ezeknek politikai, közéleti és társadalmi hatásuk is lehet. Gondoljunk csak Verespatak római aranybányáinak népszerűsítésére, egy-egy régészeti emlék megmentésére a sajtófigyelem és ismeretterjesztő cikkek jóvoltából. Az internet ugyanakkor nemcsak vizuálisan és információs káosszal szennyezi az olvasók világát: lehetőséget biztosít kutatóknak is, hogy munkájukat a szélesebb közönséghez is eljuttassák. Ilyen célból készítettem én is az Erdélyi Régészet című Facebook-oldalam, amelyen immár három, hasonló című ismeretterjesztő kötetemet népszerűsítem. De a római vallásról is vezetek egy angol Facebook-oldalt, amelyet a teljes globális szakma követ (mintegy 1300 kutató, érdeklődő diák, valamint a nagyközönség tagjai). Ezek a közösségi médiás megjelenések ingyen biztosítják a nagyközönség számára a hiteles információt egy-egy témáról, nekem pedig jó szakmai kapcsolatokat és vizibilitást adnak.

Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének oktatója vagy, és a Lendület Mithras Kutatócsoport vezetője. Milyen célokat tűztél ki magad elé a következő évekre?

2021 ősze óta vagyok a Szegedi Tudományegyetemen, immár az ötödik éve. A Vallástudományi tanszéken az ókor vallásait és a vallástudomány történetét oktatom. 2025-ben sok éves próbálkozás után elnyertem a Magyar Tudományos Akadémia legrangosabb tudományos támogatását, a Lendület program keretében, amelynek keretében öt éven át kutathatom 9 további fiatal kutatótársammal Mithras római kultuszának közép-európai forrásait. A kutatás során 30–40 múzeumba látogatunk el öt országban, személyesen dokumentálva (fotózás, photo3D, digitalizálás) az 1800 éves szobrokat, oltárokat, domborműveket és apróleleteket, amelyek Mithras római kultuszához kötődtek. Hasonló léptékű kutatás a témában utoljára 1956–60 között zajlott Maarten J. Vermaseren holland kutató jóvoltából. Az elkövetkező öt évem tehát ezzel a projekttel telik, ami rengeteg munkával jár majd, mert a terepmunkán túl természetesen konferenciákra is járunk és évente több tanulmányt is kell közölnünk. A projekt végeredménye többek között két vaskos kötet lesz, egy digitális adatbázis, de tervezünk egy poszterekből álló vándorkiállítás is.

Van-e olyan kutatási kérdés vagy régészeti rejtély, amelyre hosszú ideje keresed a választ?

Az ókorban a legtöbb izgalmas kérdésre nincs biztos válaszunk, hisz a jelenkori történelemhez képest (például a világháborúk története, az 1956-os forradalom) nagyon kevés forrásunk maradt fent a hétköznapi ember életéről, de akár a nagy történelmi személyiségekről is. Ritka az, hogy egy-egy történelmi személy életét, gondolatait olyan részletességgel ismerjük, mint mondjuk a nagy szónokét és politikusét, Ciceroét, akinek több száz írása maradt ránk. Nagyon jó lenne, ha többet tudnánk az ókori beavatási szertartásokról, arról, hogy mi zajlott egy-egy római kis vallási mozgalom templomaiban, mit jelentett pontosan például a nagy Mithras domborművek ábrázolásai… de ezekre a kérdésekre sajnos egyelőre nincs válaszunk, csak sejtéseink.

Milyen kapcsolatot ápolsz ma Szatmárnémetivel, és hogyan látod a Partium történelmi és régészeti örökségének helyzetét?

Szatmáron sajnos ritkán járok mostanában, a helyi kulturális és tudományos életet csupán interneten követem, de örvendek, hogy a megyei múzeum nagyon aktív a megyében, rengeteg új ásatás zajlott az elmúlt években a városban és a megyében is. Ahogy máshol, így szerintem Szatmáron is a nagy kihívás az, hogy a fiatal generációval hogyan ismertessék meg a múltat, a helyi eseményeket, történelmi személyiségeket és a város történelmi emlékeit. Ezt talán csak az iskolák, tanárok és a muzeológusok együttműködésével és a kortárs médiafelületek intenzívebb használatával (tiktok, instagram, reels-ek) lehetne megoldani, de sok esetben erre nincs sajnos kapacitása sem tanárnak, sem muzeológusnak. Bízom benne, hogy az új generációk is megismerik a régió izgalmas történelmét és megbecsülik műemlékeit.

Mit tanácsolsz a tudományos pályára készülő szatmári fiataloknak, mit jelent számodra Szatmárnémeti?

A kutatói életpályához elsősorban szenvedély és elhatározás kell, amely ideális esetben már középiskola végén, vagy az egyetem folyamán eldől. Ez az életpálya sok lemondással jár, kitartást, szívósságot, flexibilitást, alkalmazkodókészséget igényel, hisz bármilyen tudományterületen is dolgozzon egy fiatal, kezdő kutató, doktori évei alatt is már sokat fog utazni, külföldi tanulmányutakon és konferenciákon kell részt vegyen. A szakmai pályafutásnak szigorú lépcsői vannak, amelyeken végigmenetelni sokszor nagy kihívás, főleg a fiatal női kutatók számára, hisz a gyermekvállalás mellett ez a szakma még nehezebb kihívást jelent számukra. Mégis, aki ezt az utat választja, sok izgalmas dolgot fedezhet fel, rengeteget utazhat, világot láthat, sokféle emberrel találkozhat a világ minden táján és olyan tágra nyithat előtte a világ, ami egy átlagembernek nem adatik meg. A kutatás szenvedélye, szépségei talán kárpótolják a fiatal pályakezdőt. Amióta 2007-ben elhagytam Szatmárt 7 városban, 5 országban éltem hosszabb-rövidebb ideig. A szülőváros viszont a stabilitást, a visszatérés biztonságát megőrzi, ahova bármikor vissza lehet menni, ha a sors úgy hozza.