Fehérgyarmaton született, Penyigén nőtt fel, és bár az élet az ország számos pontjára sodorta, Szatmár máig meghatározó része identitásának. Csepelyi Adrienn legújabb köteteiben nemcsak a táj emlékei és az itt élők történetei kelnek életre, hanem a szatmári nyelvjárás különleges világa is. A Partiumi Magyar Napok keretében szervezett Bookmar Könyvvásár meghívottját gyökerekről, családi örökségről, nyelvről, emlékezetmentésről és arról beszélgettünk, miért képes egy szatmári történet bárhol a világon megszólítani az olvasókat.

Fehérgyarmaton született, Penyigén nőtt fel és Szatmár meghatározó szerepet játszik az életében. Mit jelent ma Önnek ez a vidék?

Az otthonomat, a személyiségem fontos formálóját. A gyökereimet, azokat a családi, rokoni és nem vérségi viszonyaimat, amelyek nyomán megértettem, hányadán is állok magammal és az élettel. És persze a nyelvi identitásomat.

Mennyire tudatos döntés volt, hogy Szatmár újra és újra megjelenjen az írásaiban?

Publicistaként már a kezdetekkor gyakran nyúltam vissza gyerekkori emlékekhez, történetekhez. Belemenés című regényem első részében is természetes módon kerültek elő a szatmári megyei futballmeccsek, hiszen a labdarúgáshoz fűződő viszonyomat épp annyira alakították ezek a mérkőzések, mint a Premier League vagy a magyar válogatott összecsapásai. Mivel újságíróként már ekkor volt egy stabil olvasói bázisom, rengeteg visszajelzést kaptam az írásaimra, és mindig azokra érkezett a legtöbb, amelyekben valamilyen módon megjelent Szatmár. Mondhatnám: az olvasóim érvényesítették az ösztönös közléseimet, s innentől tudtam, hogy publicistaként és íróként is dolgom van Szatmárral.

Van olyan gyermekkori emléke vagy története, amelyről már most tudja, hogy egyszer még könyv lesz belőle?

Ó, rengeteg! Ha az ember agya úgy működik, akár a szivacs, rengeteg történetet magába szív, amit jöttében-mentében hall. Számtalan jegyzetem, töredékem várja, hogy kidolgozzam. Az olvasóim imádják például a családunk legendás kecskéje, Zsuzsi történeteit. Mivel ezek többségében könnyedek és humorosak, nem volt helyük az Otthonról haza című új kötetemben, de ki tudja, talán majd egy másikban.

Egyetemista évei óta gyűjti a szatmári nyelvjárást. Mi volt az első felismerése, amikor elkezdte ezt a munkát? Hatással volt önre Csűry Bálint Szamosháti Szótár című munkája?

Dr. Fodor Katalin tanárnő dialektológia óráján kaptuk feladatként a nyelvjárásgyűjtést, és mint mindenkinek, nekem is elmondta a tanárnő, hogy kérdezzem az adatközlőimet mindenki számára ismert, általános dolgokról, így aztán én az 1970-es árvízről kezdtem beszélgetni velük. Azt is jelezte a tanárnő, hogy a beszélgetések első percei biztosan használhatatlanok lesznek, mert a beszélő ilyenkor még odafigyel a szóhasználatára, kiejtésére stb. Hát, az én adatközlőmnél már a harmadik percben az hangzott el: „Aszmonták, hogy az árvizaranyvizvó͜ut. Aranyvizvó͜ut az isten lova faszát, aszt!” Kiderült: ösztönös érzékkel teremtem meg azt a biztonságos teret, amelyben az emberek megnyílnak nekem, legyen szó interjúhelyzetről vagy egy vonatútról, ahol valakivel egy kupéba sodor az élet. Ezt kellett megtanulnom fejleszteni és okosan használni. Ami pedig a nyelvészeti felismeréseket illeti: a leiratozási munkálatok kezdetén pánikszerűen írtam dr. Hamar Péternek, egykori tanáromnak, az elismert Móricz-kutatónak, hogy a következő megállapításokat találtam az írótól: „A szamosparti sűrűn lakott kis falvakban az országnak talán legtisztábban beszélő népe lakik. Nincsenek diftongusok, kettős magánhangzók, melyek a Dunántúlt, főleg Göcsej nyelvét oly különössé teszik. Nem harapják el vagy olvasztják be a mássalhangzókat, tisztán ejtik ki a ragokat, még mondatszerkezet tekintetében is sima és egyenletes a nyelv.” Na most én ennek a tökéletes ellentétét tapasztaltam, emiatt rettentően megijedtem. Ám Hamar tanár úr megnyugtatott, körvonalaztuk, mi okozhatta Móricz nyilvánvaló tévedéseit, én pedig folytattam a munkát Farkas József, Luby Margit, Kálnási Árpád és persze Csűry Bálint „segítségével”. A Nagymamám magyaráz lektorával, dr. Gacsályi-Bába Barbarával rendhagyó nyelvjárástan órát tartottunk a Debreceni Egyetem nyelvészeti tanszékén a kötet megjelenésekor. A teremben Csűry Bálint portréja fogadott a falon – lefényképeztem vele a könyvemet. Kíváncsi lennék, mit szólna, hogy 2026-ban ennyi ember olvas egy szabolcs-szatmári nyelvjárásban írott kötetet!

Mit tanítanak ezek a tájnyelvi szavak és kifejezések az itt élő emberekről?

Nézzük például a fenti mondatot: azzal, hogy az a bizonyos ló bekerül a képbe, elkerüljük az istenkáromlást. Rengeteg ilyen leleményes, humoros fordulatot segítek kibontani a máshonnan származó olvasók számára a Nagymamám magyarázban. Gyakran kapom magam azon, hogy én is használom azokat, amiket annak idején gyerekként hallottam az idős felmenőimtől. Számomra szinte mellbevágó felismerés volt, hogy az adatközlőim mennyire ugyanúgy mesélnek történetet, mint én: rengeteg közbevetéssel, kihagyásokkal – ha mindehhez hozzáveszem a szabolcs-szatmári nyelvjárás kettőshangzóit és a felső nyelvállású magánhangzók rövidülését, akkor megkapom azt a különleges, a fonetika, a morfológia és a szintaxis szintjén is tetten érhető ritmikát, amitől annyira szórakoztató ez a dialektus. Tetszik az a gondolat, hogy a nyelvhasználatunkban is visszaköszön a humorunk, valamint a zene, a mulatás kiemelt szerepe az életünkben.

Volt olyan történet vagy beszélgetés egy faluban, amely különösen mély nyomot hagyott önben?

Apai nagymamám közvetlenül a halála előtt, már nagybetegen készült hangfelvételeit gyötrelmes volt végighallgatnom, nagyon lassan és nehezen haladtam vele a kötet írásakor. Utolsó stádiumos tüdőrákos beteg volt, aki eltitkolta a betegségét, hogy mihamarabb nagypapám után mehessen. Húsz évvel később értettem csak meg, a saját terápiás élményeim és pszichológiai ismereteim birtokában, hogy a felvételen ugyan egy idős asszony hangját hallom, de végső soron egy végletekig elcsigázott kislány szól hozzám, akinek nem volt gyerekkora. Csak a munka, a munka, a munka, ahogy ő fogalmazott. Itt már szükségem volt a saját terápiámban és újságíróként megszerzett pszichológiai alapismereteimre is. Nagymamám történetei nyomán mindent megértettem a személyiségéből, a furcsaságaiból, a tisztaság- és rendmániájából, a szigorú szeretetéből.

Korábban úgy fogalmazott, hogy különösen izgatott amiatt, hogy Szatmárnémetiben is bemutathatja a könyvét. Miért ennyire fontos ez az állomás?

Egyrészt, mert a Nagymamám magyaráz egyik adatközlője ott, illetve Amacon töltötte gyerekkora egy részét, és kilencven évvel később is olyan szeretettel és vágyakozással mesélt a városról, hogy abba belesajdult a szívem. Másrészt az utóbbi években sokat foglalkoztam a családfám felkutatásával, és kiderült, hogy a XIX. században több generáción át harangöntőként működtek az őseim. A szatmárnémeti székesegyház egyik harangját felmenőm, Csepelyi Ferenc öntötte. Információim szerint ezt a harangot nem olvasztották be, így szeretném majd a saját szememmel látni a családnevemet rajta.

Mit jelent önnek ez a családi örökség?

A Csepelyiek a XIX. században kisiparos nemesek voltak, állandóan úton, hiszen a harangokat a megrendelés helyén öntötték. A szatmárnémeti például Csepelyi Ferenc 177. harangja a feljegyzések szerint – ez ugyanennyi utazást, átmeneti lakhelyet jelent, végül pedig mégsem szakadt el szülőfalujától, Mándtól, ez pedig gyönyörűen összecseng az életemmel. Tizenhét alkalommal költöztem eddig, jelenleg háromlaki vagyok, állandóan úton Budapest, Debrecen és Szatmár között. Ez adja az Otthonról haza kötet hármas tagolását. (Mókás adalék, hogy kis híján a debreceni Nagytemplom megrepedt harangját is majdnem egy Csepelyi öntötte újra, ám a „tendert” végül egy külföldi harangöntő nyerte. Pedig milyen szép is lett volna, ha szó szerint ott vagyok otthon, ahol a harangjaink!) Egyik ősöm kimondottan büszke volt arra, hogy „hangra tudja önteni” a harangot, tehát előre megmondani, az milyen hangmagasságon szólal majd meg – ebben pedig szeretem meglátni a zene, a hangok jelentőségét. Akárcsak az én életemben. Ma már tisztában vagyunk a transzgenerációs örökség fogalmával – nos, az enyém igen izgalmas. És akkor az anyai ági „javasasszonyságról” még nem is beszéltem.

Hogyan talál egymásra az újságíró és a szépirodalmi szerző önben? Kiegészítik vagy inkább vitatkoznak egymással?

Vitatkozni legfeljebb konkrét témaötleten szoktak, hogy cikk szülessen-e belőle, Facebook-poszt vagy novella. Húsz éven át az újságíró Csepelyi Adrienn győzött, most kicsit kispadra küldtem. Akkor cserélem be, amikor segítheti az olvasót a megértésben, például a Nagymamám magyaráz fejezetbevezetőiben, amiben sok az ismeretterjesztő jellegű, esszéisztikus szöveg. Az életszemléletem, a folyamatos megfigyelői álláspontom mindkét énemet szolgálja, a tárcanovella műfaja pedig igazán jó kötőanyag az „énjeim” között.

Mitől lesz egy helyi történet univerzális? Mikor érzi azt, hogy egy szatmári történet bárhol a világon megszólíthatja az olvasókat?

A szatmári ember levet magáról mindent, ami nem valódi. Én sem tűröm az álságos dolgokat, a megjátszást. Amikor írok, ez a legfontosabb szempontom: úgy adni át mindent, ahogy az volt. Ez egyszerűnek tűnhet, de tudjuk, hogy a média épp az ellenkező irányba tart jó ideje, és ez nemcsak engem formál újságíróként, de az olvasói élményt és elvárásokat is torzítja. Minden legyen hangosabb, botrányosabb, vérfagyasztóbb, szebb, több. Ezzel szemben az én írásaim főszereplője a láthatatlan kisember, magja a ki nem mondott, de nagyon is érzett szeretet, a csendes tragédia. Akit ez a másfajta tempó, a hiányokban rejlő szépség szólít meg, az a világ minden pontján tud kapcsolódni a szereplőimhez és a történeteimhez. Többen mondták a novelláim kapcsán, hogy van bennük valami, ami dél-koreai, kínai vagy épp japán élményeikre, olvasmányaikra, filmekre emlékezteti őket. Ez például nem tudatos, de talán nem is nehéz párhuzamot vonni a szatmári gyerekkorom csendjeivel, vagy akár bizonyos történelmi megélésekkel sem.

Mit vár a szatmárnémeti találkozástól? Más érzés hazai közönség előtt beszélni egy könyvről?

Igen, és másfajta izgalom is van bennem ilyenkor. Szatmárban nincs mellébeszélés – a szeretetben, az ünneplésben és a kritikában sem. A fehérgyarmati könyvbemutatóimon vagy dedikálásaim alkalmával valami olyan különleges szeretettel és megbecsüléssel vesznek körbe, ami állandó hajtóerőt ad a számomra. Nemrég, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre tartva megálltam picit a városban. A séta végére megfogadtam, hogy sokkal gyakrabban fogok jönni, és szeretnék minél többet megtudni róla. Boldog lennék, ha a szatmárnémeti közönség is annyira szeretné a Nagymamám magyaráz-t, mint amennyire az egyik adatközlőm szereti a várost.

Mire számíthatnak azok az olvasók, akik a szatmári könyvvásáron találkoznak önnel?

Nagy érzelmi amplitúdókra és otthonosságra. És remek befektetésekre. Mert bár nagyon igyekszem, de én vagyok a világ legocsmányabbul dedikáló írója, aki diszkalkuliája miatt hadilábon áll a dátumokkal is, így például a 2026. helyett 2036-ra dedikált köteteim rendkívül sokat érnek majd a használtkönyv-piacon, csak ki kell várni!

Ha egyetlen szatmári történetet vagy érzést vihetne magával az olvasó a könyveiből, mit szeretne, hogy az legyen?

A Kökényvirágzás című elbeszélésem szereplőinek különleges, csendes egymás iránti gondoskodását. Ez a történet fikció, de épp azért született, mert a valóságos Szatmárban is számtalan ilyen kapcsolatot ismerek.

Min dolgozik jelenleg? Visszatér még Szatmár a következő írásaiban?

A Nagymamám magyaráz megjelenése után többen megkerestek: akadt, aki a „dédije” hangfelvételeit ajánlotta fel, mások adatközlőnek jelentkeztek. Járok gyűjteni Fehérgyarmatra az Idősek Otthonába, de Szamosújlakra is, ahol egy fantasztikus nappali klub működik a falu idős lakói számára. A saját családomban is gyűjtöttem, ezúttal férfiaktól is, és a kötet történetei újabbakat hoztak vissza a feledésből, így aztán máris van egy jelentős anyagom. Gyűjtés közben pedig sok-sok olyan töredékes történetet, mozzanatot jegyzek fel, ami önmagában nem áll meg, de egy novella kiindulópontja lehet. Az Otthonról haza című kötetben is számos ilyen van. Ez is értékmentés, csak kicsit elvontabb formában. Évek óta dolgozom egy kimondottan szatmári regény anyagán – erről pedig majd a maga idejében.