Fent

Kék. Azúrkék. Minden titokra szelíden hulló kék ég. És tenger. Forró nyár lehelet meg emberáradat. Juvenál a luxushotel teraszán Cinderella koktélmaradékát hörpinti fel, miközben nézi a vele egykorú apákat, akik gyerekük toporzékolása ellenére is megpróbálnak a helyzet magaslatán állni. 

Juvenál nem nősült meg. Mindig azt hajtogatja: „Ha dumád meg pénzed van, akkor nincs problémád.” Neki mindkettőből bőséggel leakadt. Egy cég vezérigazgatójaként arról álmodozik, hogy egyszer vesz majd magának egy egész falut. Üres házakkal, udvarokkal, kertekkel, keskeny utcákkal. És Juvendria lesz majd a neve. 

A cégtársának egy alkalommal meg is említi a tervét. Vennék egy falut magamnak. Vegyél. Leromboljuk és toronyházakat építünk a viskók helyére. Azt nem. Soha. Toronyházakat soha. Azokat nem. Te idióta! Mindenünnen földrengésekről hallani. Te meg a felhőkarcolókra kúsztatod az agyad? Házak kellenek. Sok kicsi alacsony ház… Érted te barom? Muskátlikkal az ablakokban… Csend. És sehol senki. Csak én… És a falum. Juvendria. 

Ahogy esteledik egyre több lesz a fény. A homokban a tűt is meg lehetne lelni. A tenger felől kellemes szél lengedez, az éttermekből kiáradó illatokat hozva. 

Juvenál is esti sétára készül. Eleganciája úgy csapódik ki a tömegből, mint vaj a krémből. Szinte összecsuklik, amikor valaki enyhén vállon üti a nyüzsgedelem közepén.

– Maga az főnök? Há’ ilyen nincs! Nem tudtam, hogy maga is külföldön 

nyaral. Szép estét!… Mi az, meg se ismer? Andrej vagyok. Tudja a tervezési osztályról. Járok egyet, míg a család vásárol. 

– Gyere Andrej, meghívlak egy italra! 

– Ezt nevezem. Együtt iszogatni a főnökkel. Köszönöm, Juvenál úr!

Fényűző étterem teraszáról néznek bele a kavargó tömegbe. Szembe a kivilágított óriáskerék. Enyhe sikongások, nevetések hullnak alá a magasból. 

– Kipróbálta már főnök? 

– Mit? 

– Hát az óriáskereket. Kihagyhatatlan. Érezni, ahogy emelkedsz, aztán ahogy süllyedsz. Egyszerűen felemelő érzés. Na és a panoráma! Lélegzetelállító ugye?

– Igen. Biztosan az. 

– Mért? Még soha nem ült óriáskeréken? 

– Nem. Még nem ültem Andrej. És nem is fogok. Tériszonyom van. 

Minden ilyen ember alkotta magas építményben rettegek. 

– Most ugrat ugye? Ezt most találja ki. Attól fél, hogy meg kell hívnia egy 

körre. Csakhogy főnök nekem van pénzem. És minden este felülünk az óriáskerékre. Mert szerintem az óriáskerék a szabadság szimbóluma. 

– Biztosan az. Mondd csak, Andrej, te nem hallottad még soha a tériszony szót? Csak mert nem bírod felfogni. Tudod, amikor az ember irracionális erős félelmet érez a magasban. Úgy érzed, leránt a mélység. Ha lenézel, szédülsz. Hányingered van… Ez a tériszony. És tériszonyom van. Érthető?!

– Azért nem kell kiabálni. Értem én. De mint mindennek, ennek is biztos lelki oka van. Szerintem maga nem a kizuhanástól fél, hanem a bukástól. Valószínű a tudatalattija csinálja ezt magával. Fél. Talán a sikertelenségtől fél. 

Nem terveztet toronyházakat, s a cég így előbb vagy utóbb tuti, hogy csődbe fog menni. A felhőkarcolóké a jövő. Az óriáskeréken az ember elfeledett madárlétét éli meg. És lebegő vágyát ég és föld között… Megyek, megveszem a jegyeket a gyerekeimnek…

Juvenál a maradék koktélját iszogatja, ügyelve le ne cseppenjen az Armani zakóra. 

Lent

Szürke. Koszfehér hófoltok olvadt latyakja. Juvenál fekszik egy lövészárokban. Egy földig bombázott üdülőváros peremén. Se tenger, se homok, se Armani öltöny. Csak a földi pokol első hónapja. És Juvenálnak se dumája, se pénze. Csak problémája. De az, bőséggel akad. Fázik. Egyfolytában fúj a hideg, marós szél. Éhes. Elviselhetetlenül. És gyakran kell pisilnie. Hetek óta nem kerültek település közelébe. Hogy legalább házakat lásson. Talán most… Ha megjön a felmentő csapat. Az újak. Még néhány száz méter és elérik a várost. A volt várost. 

Majd összeroggyan, amikor hátulról valaki vállon veri. 

– Maga az főnök? 

– Én.

– Hallom, mondják a fiúk, hogy Juvi ott kuporog az árokban… Rossz 

bőrben van. Beteg?

– Ne magázz engem, az istenit! Ne magázz engem, Andrej! Mert mind 

rohadt egyformák vagyunk, ebben a rohadt árokban. Nincs semmi bajom. Csak fázok. Nagyon fázok…

– Itt mindenki fázik Juvi. Látod a várost? Semmi sem maradt belőle. 

Hamarosan elérjük. Add a távcsövet!… Juvi ennyire remegsz?

– Mondtam már, fázok.

– Óriáskerék!… Kék óriáskerék!

– Tessék? Mi van? 

– Csak az óriáskerék maradt. Azúrkéken.

– Vigyél odáig, Andrej! Útközben majd mesélek neked. Egyszer volt egy álmom… Akkor sok pénzem volt, és jobb dumám… Venni akartam magamnak egy falut. Egy kihalt falut. Alacsony házakkal, udvarokkal, kertekkel, keskeny utcákkal. Hogy csak az enyém legyen. 

– Ne fáraszd már magad ezzel! Hallgass Juvi!

– Soha nem mertem nagyot álmodni. Hatalmasat. Felhőkarcolósat. Nézz körül, Andrej! Ez a mi huszonegyedik századunk. Nézd, hogy szállnak a drónok, mint a vadludak! Ne cipelj már tovább! Itt tegyél le! Itt az óriáskeréknél. Megint pisilnem kell. Menj a többiek után! Indulj már!

– Visszajövök! Hallod? Estére visszajövök érted Juvi! És orvoshoz 

viszlek. 

A léptek belevesznek a romok semmiszínűségébe. Juvenál sokáig nézi az óriáskereket, aztán beül az egyik kitört ablakú kabinba. 

– Te óriáskerék! Te szabadság szimbólum! Hát itt vagyok. Nincsenek házak, se ablakok, se muskátlik. Csak szétbombázott kis álom-romok. Csend van. Sehol senki. Csak én vagyok. Megjöttem Juvendria. Hazajöttem. Lent vagy fent lenni olyan mindegy az út végén. Csak találj haza… Milyen szép kék az ég… Minden mocsokra szelíden hulló küllős kék ég.

Kék… Azúrkék.