Paraszt nem hasítja már e földet,

Hisz eke s járom nincs ökörnek.

Déli harangszó aligha kondul már,

Asszony koszttal béreshez sem jár.

Immáron patak csörgedezi emlékét,

Egykoron gulyások friss legelőjét,

Hol csikós süvítve ostorát karikába.

Terelte büszkén ménesét karámba.

Örök álomba merült e nemzet írója,

Asztalán lévő tollát idő csonkította.

Díszes kalamárisa rég törött,

Elárasztva művét, lapjára tinta ömlött.

Diák szívében kihűlt hazaszeretete,

Magyar költőink szózatait rég elfeledte.

Távoli nyelvért veti meg ősei szókincsét,

Így feledvén el, ezredévi anyanyelvét.

Haj! a vitéz, merre kél bátorsága,

Ki még ifjú s híres dévajkodása.

Mikor veszélyben állna a haza,

Ellenség elől vágtatva futamodna.

Lármás éjszakai utcákra zengnek,

Idegen ajkú bődülő zenészek.

Vigadó zsenge nép gúnyolja a csárdást,

Elfeledvén a verbunkosra való járást.

Régi templomokon keresztek vallják,

Hajdanán országunk istenhitű uralmát.

Gyarló hitetlenek megveték Isten házát,

Elhagyván a zsolozsmát s a szent liturgiát.

Ó, múló világ, mivé lett a magyar,

Kit hanyatló új világ árnyéka takar.

Mint a makacsul tartó fagyos tél,

Mely miatt gyümölcs többé nem termél.