Milyen eséllyel indul egy mai fiatal az önállóság útján?
Milyen eséllyel indul egy mai fiatal az önállóság útján? — ez volt a Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Katalin meseterapeuta, Koczinger Tibor, a Hans Lindner Alapítvány igazgatója, Kovács Mátyás református lelkipásztor, Magyar Noémi, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Szatmárnémeti Képzési Központjának vezetője és Ács Evelin diák — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Frigy Szabolcs úgy látja, ahhoz, hogy nálunk egy fiatal külön éljen a szüleitől, egy olyan bérszínt kellene, amit egy kezdő fizetés nem garantál.
A témával kapcsolatosan lehet beszélgetni arról, hogy milyen eséllyel indul a mai fiatal az önálló életre, ugyanakkor szót lehet ejteni arról, hogy milyen a mai fiatal, és mit jelent az, hogy önálló? Három hangsúlypont is lehet, mind a hármat szeretném egy kicsit érinteni. Amikor a szülőkkel és a fiatalokkal találkozunk, megjelenik az egyik szélsőséges vélemény, a „bezzeg a mai fiatalok” mondás. Legtöbben a mamahotelben ülnek, huszonöt évesen otthon vannak és a telefonnal a kezükben töltik az időt, nem dolgoznak, mert úgy gondolják, amennyit a munkaadó felajánl, azért nem éri meg. A fiatal kornak van egy pejoratív értelmezése. Amikor a fiatalokról beszélünk, többfajta életkor is szóba jön. Az Európai Unió a harmincöt év alattiakat tekinti fiatalnak. Az én olvasatomban az iskolakötelezettség után a huszonöt-huszonhét évre a korai felnőttkor kifejezést szokták használni. A másik oldalról, amikor a fiatalokról beszélünk, a pályaválasztás kapcsán azt látom, van bennük egy szellemi küszködés, egy szellemi munka abban, hogyan építsék fel a jövőjüket. Régen nem volt pályaválasztás, lineáris életmodellek voltak, amilyen társadalmi réteghez tartozott a szülő, amilyen munkát végzett, szinte kötelező módon a gyerek is továbbvitte. Ebben a lineáris életmodellben nem volt rizikó, nem az egyénen múlott sokszor az sem, hogy kit vett feleségül, nagyon ráírt szerepek voltak, nagyon stabil volt a jövőkép. Annyira lassan változott a társadalom, hogy teljesen biztos lehetett egy fiatal abban, hogy amilyen világban született, ugyanolyan világban fog meghalni.
A társadalmi változásokhoz köthető annak a bizonytalanságnak egy része, ami a fiatalokban és a fiatalokat nevelő szülőkben ma van, hiszen teljesen biztos, hogy az a világ, melybe a mai fiatal beleszületik, és az a világ, melyben döntenie kell a pályájáról, nem olyan lesz, mint amilyenbe majd nyugdíjba kell mennie. A mai fiatalok statisztika szerint három-négy évente váltanak munkahelyet, előrevetítve pedig valószínűleg tizenöt-tizenhat évente szakmát is kell majd váltaniuk. Az a fajta elvárás, ami a szülők fejében van, hogy a gyerek választ egy szakmát, amiből majd nyugdíjba fog menni, és ezzel a prekoncepcióval indul neki a gyerek pályaválasztásának, eleve téves. A fiatalokban is azt látom, hogy nagyon dinamikus a pályaválasztás kérdése. Sajnos, amit sokszor látunk, hogy a pályaválasztást próbálják a sokszínűségéből leszűkíteni arra a szempontra, hogy miből lehet pénzt keresni. Nagyon sokszor a pályaválasztási tanácsadáson merül fel a kérdés, hogy ha a pénz nem számítana, akkor mit választana a fiatal. Ilyenkor derül ki, hogy egy másik szakma mellett döntene. Van egy értékítélet, a család értékeiből, lehetőségeiből, a diskurzusok során pedig ki kellene forrjon, hogy egy fiatal hogyan készül fel a nagyon dinamikus jövőre, ami előtte áll. A felnőtteknek nincs meg a tapasztalatuk, amit átadhatnak a pályakezdő fiataloknak. Amiatt, hogy a fiatalok érzik a felelősséget, tele vannak szorongásokkal, amikor a jövőjükről van szó. Ez egy kimondott szorongás, megpróbálják elviccelni a helyzetüket. Egyre szűkül az időperspektíva, amit előrelátunk. Amikor én választottam egyetemet, tíz évre lehetett előre látni, hogy nem lesz nagy változás. A mai fiatalnak az időperspektívája fele- vagy negyedannyi. Két és fél év alatt országot tud váltani, munkahelyet tud váltani. A másik oldalról ezt a stabilitás hiányának is szoktuk nevezni. Megjelenik ugyanakkor a kapunyitási pánik fogalma is, ez a pálya- és identitáskeresésből adódó feszültség. Felmerül a kérdés, hogy milyen irányba menjek, de minthogy rosszul döntsek, inkább nem megyek sehova. A kapunyitási időszak nagyon sok feladatot tár a fiatalok elé. Az identitását kell kidolgoznia. Van egy köztes érzés, hogy nem vagyok még felnőtt, de már nem vagyok diák. Ezt a köztes érzést átmeneti időszaknak látják, ez nagyon ki tud tolódni. Egy másik társadalmi szempont, ami a mai fiatalnak nagyon fontos, az insta társadalomban gyorsan akarnak sikeresek lenni. Az egyik gondolkodó mondta, hogy nincsenek katedrálisépítők. Katedrális építő az, aki elkezd egy munkát úgy, hogy tudja, nem fogja látni, amikor az a munka befejeződik. Az insta társadalomban a karrierutakban nagyon gyakori az azonnaliság. Nagyon hamar akarunk sok pénzt keresni, előrelépni stb. Egy beszűkült időszakban nem időperspektíva, hogy tíz év múlva hol leszünk. A gyors sikerért folytatott küzdelembe nem fér bele a kudarc. A kudarcokról nem posztolunk a Facebookon és az Instagramon. Kialakul egy rózsaszín világ, amikor mindenki sikeres. Ez egy torz képet alakít ki a fiatalokról. Az a probléma, hogy a fiatalok nehezen indulnak el az életben, az egész Európai Unióban probléma. Az Európai Uniónak van egy kísérleti garanciaprogramja ahol próbálják segíteni a fiatalok munkába állását. Van egy fogalom, amit használnak, ez a nem dolgozó, nem tanuló fiataloknak a fogalma. Romániában a munkanélküliek aránya körülbelül öt százalék. Ha csak a tizenöt-húsz éveseket nézzük, ez az arány tíz százalék. Ez a fiatal generáció nagyon hiányzik a munkaerőpiacról. Kutatásokat végeztek, hogy mikor költözik el egy fiatal a szüleitől? Az Európai Unióban az átlag a férfiak esetében most huszonnyolc év, a nők esetében harmincegy év, ebben nagy különbségek vannak az országok tekintetében. Emiatt van az, hogy valószínűleg van valami társadalmi ok is mögötte, hogy hogyan tekintünk a fiatalokra, mert ebben hatalmas különbség van. A svédeknél ez az arány a fiúk esetében 17,8 év, ez azt jelenti, hogy ciki otthon befejezni a középiskolát. A diák részmunkaidőben dolgozik valahol — nyilván a szülő támogatja —, de elindítja a saját életét. Az észak-európai országokban olyan az életpálya-modell, hogy a leghamarabb válnak önállóakká a fiatalok, legkésőbb a déli és a keleti országokban lakók. Ennek több oka is van. Az egyik anyagi természetű. Ahhoz, hogy nálunk egy fiatal külön éljen a szüleitől, ahhoz egy olyan bérszínt kellene, amit egy kezdő fizetés nem garantál. Amikor megkérdezik a fiatalokat, hogy a nem tanulók, nem dolgozók státuszban miért van otthon, a válaszok között gyakori, hogy már beadtam valahova az önéletrajzom, visszahívást várok. A visszahívást várók el tudnak tölteni így akár hét évet is. Van olyan kategória a válaszadók között, hogy reményt vesztett (annyi helyen jelentkeztem már, nem hívtak vissza). A válaszadók legnagyobb százaléka valamilyen családi ok miatt (gondozni kell a szülőket), személyiségre visszavezethető ok miatt nem tud elhelyezkedni. Két erő feszül egymásnak. Az egyik az, hogy az egyénnek szüksége lenne olyan inkubációs időre, amikor kitalálja magát, kitalálja az életét, az identitását. A másik oldalon ott van a gazdasági érdek, hogy ezeket a fiatalokat nagyon fontos lenne behozni a munkaerőpiacra, hogy legyen munkatapasztalatuk, érjenek meg az életre. Nagyon sokat segít a felnőtté válásban az, ha az illetőnek van egy ügye, amiért ki tud állni. Nagyon sokat segít az önkénteskedés. Mivel országok között tíz év különbség van a fiatalok önállósodásával kapcsolatosan, biztos, hogy van valami kulturális oka is annak, hogyan tekintünk a fiatalokra. Ha egy társadalom úgy tekint a fiatalokra, hogy te ezt meg tudod oldani, akkor a fiatal ebbe az irányba kap rejtett vagy kevésbé rejtett üzenetet. Ha azt az üzenetet kapja a fiatal, hogy majd én vigyázok rád, akkor a fiatalok erre az üzenetre hangolódnak. A szülői nevelésben nagy szerepe van annak, hogyan indítjuk el a gyereket, hogyan készítjük fel az életre, mikor, milyen mértékű önállóságot kap. Megdöbbentő az, hogy tíz-tizenegyedikes fiatalok nem tudnak kifizetni egy számlát, nem látják, hogy a szüleik kereséséhez viszonyítva milyen drága egy mobiltelefon stb. A szülőknek is van egy felelőssége abban, hogy mikor engedik be a gyerekeiket a felnőtt világba. Egy túlgondoskodó szülői hozzáállásban mindig kitolódik az önállóság, ami később káros következményekkel jár.
A házasság halasztása a lakás és az autó miatt olyan, mint amikor azt mondják, hogy mennyit spórol az, aki nem cigizik. Legtöbbször semmit — állítjaKovács Mátyás.
Valóban igaz, hogy az északi országokban élő fiatalok sokkal hamarabb elhagyják a szülői házat, mint a kelet-közép-európai országokban élő fiatalok, ennek viszont lehet oka az anyagi háttér. Nagyon sok fiatal — akár fiatal házas is — azért marad a szüleivel, mert rá vannak szorulva a szülőkre. Visszaemlékszem, amikor gyerekkoromban hajnali öt órakor keltem, hogy beérjek faluról a Szatmárnémeti Református Gimnáziumba. Sokszor korábban beértem és egy óránál is többet kellett várakoznom. Délután szintén várakoztam az autóbuszra és elég későn értem haza. Én jegyesoktatással is foglalkozom. Amikor leülünk beszélgetni a házasulandó fiatalokkal az derül ki, hogy a nők számára fontos a karrierépítés, a gyermekvállalás és a családépítés másodrangú. A férfiak hajlandóbbak a gyerekvállalásra és a családépítésre. Ez régebben nem így volt. A házasság halasztása a lakás és az autó miatt olyan, mint amikor azt mondják, hogy mennyit spórol az, aki nem cigizik. Legtöbbször semmit. Nem azért nem lesz valakinek háza és autója, mert megházasodik.
Dr. Tallian Cristianszerint a szülők sokszor elég korán szembesülnek ennek a nevelésnek a következményeivel, amikor a fiatal olyan élethelyzetbe kerül, amelyben nem fogja fel a saját felelősségének a súlyát. Ilyenkor lehet már késő megtanítani, hogy minden cselekedetünknek vannak következményei.
A szülőknek nagy szerepük van az önállóság kialakításában. A mai trend az, hogy minél szélesebb körű képzése legyen a gyereknek. A szülők a gyereket beíratják mindenféle óvodán vagy iskolán kívüli tevékenységre, hogy részesüljön sokrétű képzésben, alakuljon ki széles látóköre, tanuljon zenét, táncot, sportoljon stb. Viszont amikor a gyereket a felelősséggel szembesítik, azonnal jelentkezik a túlóvás: a szülő mindentől meg szeretné óvni és alig engedi meg, hogy szembesüljön a valósággal. A gyerek önállóságra való nevelését nem serdülőkorban kell elkezdeni, hanem jóval korábban. Visszaemlékszem, hogy az én kortársaim a „kulcsos generáció”-ból, mennyi mindent kellett önállóan megoldjanak, szülői segítség nélkül, és ez akkor milyen természetes volt. Valahogy meg kellene értsék a mai szülők, hogy a kettős nevelési attitűd, melyben mindent megpróbálunk adni, de a valóságtól óvjuk a gyereket nem jó, mert növeljük a bizonytalanság érzését, ami a gyerekben idővel kialakulhat. Nem fogja érteni minek jó az a sok képzés, az a széles körű tudás, ha nem bíznak rá semmit, nincs odatéve, hogy saját maga oldjon meg feladatokat. A nevelők és tanárok közt kialakult vita, hogy mit lehet a gyerektől számonkérni, azzal jár, hogy folyamatosan szűkíti a felelősségek körét. A szülők sokszor elég korán szembesülnek ennek a nevelésnek a következményeivel, amikor a fiatal olyan élethelyzetbe kerül, amelyben nem fogja fel a saját felelősségének a súlyát. Ilyenkor lehet már késő megtanítani, hogy minden cselekedetünknek vannak következményei. Előbb vagy utóbb a fiatalok belecsöppennek a „való világba” anélkül, hogy arra fel lennének készítve. A gyakorlati felkészítés pedig manapság igencsak hiányos. Addig, amíg a szülő kontrollálja a gyerek fejlődését, ez a kontroll annyira erős, hogy elvonja a gyereket a realitástól. Amikor a gyerek elkerül valahova és szembesül bizonyos dolgokkal, akkor már nehézségekbe ütközik, mert hiányzik neki az a modell, ami segíthetne a problémák megoldásában. Nagyon sokat számít, hogy a gyerek milyen kulturális közegben él, a szülők hogyan állnak hozzá a neveléshez. A problémák általában abból adódnak, ha nem készítjük fel a fiatalokat az önállóságra, mert eljöhet az idő, amikor ennek komoly kihatása lesz a későbbi életükre. Egy másik érdekes jelenség az, hogy nagyon sok fiatal azt tartja, amíg nincs háza, autója stb., addig nem alapít családot. Azt mondja, addig dolgozik, amíg megteremti azt, amit szeretne, közben telnek az évek és kisiklik a családalapításból. Nagyon gyakran tapasztalom, hogy fiataloknál megvan a sorrend: először meg kell teremtenie az alapokat vagy a hátteret a házasságkötés előtt.
Bálint Katalinazt tapasztalja, hogy nem mindenkinek tudnak a szülei ugyanolyan pogácsát adni útravalóul. Gondolunk itt az érzelmi intelligenciára, oktatás-nevelésre, a fejlődéshez szükséges lehetőségekre stb.
Bálint Katalint ezen a témán belül legelőször is maga az esély gondolata ragadta meg. Az esélyegyenlőség időszakában minden fiatalnak lehetősége van arra, hogy megvalósíthassa önmagát, hogy igazán nagy dolgokat érjen el, hogy kiemelkedő eredményeket mutasson fel, ha dolgozik azon a területen, amelyhez tehetséget is kapott. Nem volt ez mindig így, és valójában már el sem hiszi a világ, hogy például a régi korokban a társadalom nem tolerálta a gyengék, a nem épen és egészségesen született egyének lehetőségét és nemhogy megtűrte, hanem akár el is pusztította azokat. Erre példa az ókori Spárta, ahol a betegen született gyermekeket bedobták egy mély szakadékba, vagy erről árulkodnak a meséink, legendáink is, hiszen például Héphaisztoszt, a tűz istenét apja, Zeusz és anyja, Héra ledobják az Olümpuszról, csupán csak azért, mert csonka lábbal született. Nagyon is fontos és nem elhanyagolható az a tény, hogy a világunk legalább ebből a szempontból igenis jó irányba halad. Ma egyre nagyobb teret kap az integráló oktatás, mely befogadó kereteket nyújt azoknak is, akik különböző problémákkal születnek. Azt a dolgot, hogy a mi társadalmunk már nem elpusztít, hanem teret nyújt mindenkinek a kiteljesedésre, igenis hangoztatni kell, mert csak akkor tudjuk ezt erőforrásunkként felhasználni, ha értékeljük azt. Ez a gondolat adott ötletet néhány évvel ezelőtt arra, hogy Tallian Cristiánnal közösen egy olyan érzékenyítő programot hozzanak létre pedagógusoknak, ahol többek között erre az aspektusra is nagyon szépen rávilágíthatnak. Hiszen ha értékelni tudja a pedagógus és a szülő is azt, hogy a fiatal elindulhat, akkor talán nagyobb odafigyeléssel készíti fel arra a bizonyos „nagybetűs” útra. Az élet nagybetűs világába ugyanis minden fiatal az otthonról kapott „batyuval” indul el. Abban pedig ott lapul a legnagyobb érték, amit egy szülő készíthet a gyermekének, az pedig maga a hamuban sült pogácsa. Ez pedig mindig olyan lesz, amit a szülő képes abba „belegyúrni”. Ha a gyerek megkap mindent, amit az otthon töltött évek alatt a szülők számára biztosíthattak, akkor a pogácsája omlós lesz és puha, de ha szülei nem tudtak, vagy nem tettek eleget meg azért, hogy nevelhessék, szeressék, elássák tanításokkal, akkor viszont csak maximum liszt és só lesz abba belegyúrva. Az esélye tehát minden fiatalnak megvan, de a valódi önmegvalósítás mégiscsak rajta fog múlni. Válhat belőle sikeres felnőtt, akkor is, ha a pogácsája kemény és durva, de kisiklodhat élete akkor is, ha omlós cipója nem tudja őt az egójának dölyfös keretéből kiengedni. A fiatal dolga tehát legelőször is átlátni az illúziók fátylán. Megtanulni, hogy nem az a legfontosabb, hogy milyen lehetőségekkel indul az életbe, hanem az, hogy sikerül-e majd neki a főhős szerepébe állva kiállni a hétpróbákat. A hamuban sült pogácsa sok esetben életfonalakat „állít” le, vannak emberek, akik talán hosszú éveken át csak azon sajnálkoznak, hogy ők nem kaptak olyan szülőket, akik omlós cipóval indították volna őket útra. Pedig valójában az igazi bölcsesség nem a főhőssé válásban van, hanem a megvalósítás útjának a végén, amikor arra kell rádöbbennie az embernek, hogy nem az a lényeg, hogy az apja vagy az anyja mit tudott neki adni gyermekkorában, hanem az, hogy vajon ő mit fog tudni belegyúrni abba a pogácsába, amit majd ő ad tovább a gyermekeinek?!
Ács Evelin úgy gondolja, nagyon fontos, hogy az ember határozza el, hogy mit akar és azt mindenáron valósítsa meg. Gondolni sem szabad arra, hogy valamire nem vagyunk képesek.
Én is pályaválasztás előtt állok, érdekelt a témában. A lehetőség elég tág körű, nagyon sok minden függ attól, hogy mennyire elszánt az ember. Én tudom, hogy óvónő szeretnék lenni, viszont az osztályom fele még mindig nem tisztázta magában, hogy milyen területen szeretné elkezdeni az önálló életet. Nagyon fontos, hogy az ember határozza el, hogy mit akar és azt mindenáron valósítsa meg. Gondolni sem szabad arra, hogy valamire nem vagyunk képesek. Nagyon sokan az osztályban is folyton arra gondolnak, hogy nem képesek jó jegyet szerezni, jó dolgozatot írni, pedig ha leülnének tanulni, minden menne a maga rendjén. A tizenkettedik osztály második felének megvannak a szépségei, de ott van a bizonytalanság is, hogy vajon sikerül az érettségi és a felvételi. Én igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, bízom a sikerekben. Nekem sokat segítenek és minden lehetőséget megadnak a szüleim, de ezzel igyekszem nem visszaélni, vállalok nyári munkát, hogy már diákkoromban megtapasztaljam, milyen az, amikor az ember a maga útját járja. Sokszor tapasztalom, hogy egyik-másik fiatal amiatt szorong, mert a szülei választanak számára szakmát, amit a fiatal nem fogad lelkesen. Nagyváradon fogok tanulni, a bentlakást választom, úgy érzem, ott kialakulhat egyfajta közösségi életforma, ami segít majd engem az otthontól elszakadva beilleszkedni.
Koczinger Tibor állítja, a család az első tükör, ami megmutatja, hogy hiteles élet volt a szülők élete vagy ők is megjátszották az életüket, igyekeztek egy társadalmi normához igazodni, de semmiképpen nem beszélnek arról, hogy nekik mi a boldogság.
Nagyon gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy fiatalokkal és felnőttekkel beszélgetek ilyen témákról. Nagyapám mondta: akkor érdemes együtt beszélgetni, amikor együtt tehetünk valamit. A fontos dolgok akkor kerülnek elmondásra — akár a gyerekek, akár a felnőttek, vagy éppen a nagyszülők részéről — amikor közös foglalkozáson vagyunk. Készülnek tanulmányok, melyekből kiderül, hogy nem működnek a családi közösségek. A legtöbben nem akarnak változtatni az életminőségükön, beérik azzal, ami van. A változáshoz szükség van egy becsvágyra, egy hivatásvágyra. Evelin esetében szép dolog az, hogy óvónő szeretne lenni, és bizonyára szeretne feleség, édesanya, nagymama lenni. Most az esélyről beszélgetünk. Milyen esélyről? A boldogulásról? Mindenki szeretne boldog lenni. Ki az első, akire rátekintünk, hogy boldog vagy nem boldog? A családunk. Amikor a szülők azt mondják a gyereknek: eredj innen, mert itt nem lehet élni, megdöbbenünk, hogy hogyan tud a szülő ilyet mondani? Az a szülő, aki ezt mondja kudarcot vallott? A család az első tükör, ami megmutatja, hogy hiteles élet volt a szülők élete vagy ők is megjátszották az életüket, igyekeztek egy társadalmi normához igazodni, de semmiképpen nem beszélnek arról, hogy nekik mi a boldogság. Ha ott van mellettünk a gyerek, el kell neki mondani, hogy boldogok vagyunk. És mindig boldogok leszünk, ha itt lesz velünk. Viszont nem mindegy, hogy milyen pillanatban kapcsolódunk be a gyerek életébe. Az is előfordul, hogy egy ideig nem vesszük komolyan az esély kérdéseket, egyszer csak megfigyeljük, mit kíván a társadalmi norma, és elkezdünk ahhoz igazodni. Itt a mi hitelességünk forog kockán, hogy kik voltunk eddig? Hogyan éltünk? A szülő nem csak frontálisan közöl és nevel, hanem a tarkójával. Fontos, hogy mit lát a gyerek. Mondani bármit lehet, a meghatározó az, amit csinál. Mit hoz haza a munkahelyéről? Hogyan beszél a kollégáiról? A család az, ami jó tükör, jó visszajelzés arra, hogy jól mennek a dolgok vagy nem mennek jó irányba.
A több mint huszonöt éve működő alapítványunk logója a fészek nagyon sokat elmond. A fészekbe beleszületünk, benne van a tojás, a mama, a papa, de benne van az is, hogy kidobják a kicsinyüket, hogy repüljön. De van ahova visszarepülni. A természetből nagyon sokat lehet tanulni. Tudunk-e repülni, megtanítottuk-e repülni, tudjuk-e biztosítani a lehetőséget, hogy bármikor visszakerülhessen a fészekbe. Én egy impulzív személyiség vagyok, ha beszélgetésre hívnak, elkezdek készülni, jegyzetelek. Az egész életünk egyfajta reagálás. Nekem egykoron nem mondták el a szüleim, hogy meg kell tanulni reagálni minden új helyzetre. Erre kell megtanítani a gyerekeket. A munkám és a családom által tehetek arról, hogy egy jobb világban éljünk. Jelenleg mindenkit foglalkoztat a háború, az energiaválság, a járványhelyzet. Nem az aggódást kell előtérbe helyezni, hanem a megoldásokat kell keresni. Reagálni kell az adott helyzetekre, meg kell mutatni az erősségeinket és a gyengeségeinket.
Az önkéntesség egy kulturális kérdés, hogy fel tud-e oda nőni valaki, vagy azt kötelezővé teszik számára, aminek nem sok értelme van. Ha a fiatalok látnak jó példákat, hogy valaki szívesen végez önkéntes munkát és áldoz magából, akkor önként kapcsolódnak be az ilyen jellegű tevékenységekbe. Az önkéntesekkel foglalkozni kell. Azok maradnak meg hosszú távon, akikre jut idő beszélgetni ilyen témákról. Kell érezzék, hogy nem csak a fizikai segítségükre van szükség, hanem munkatársaknak tekintik őket.
Többet kellene törődni a környezetünkkel. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink itt éljenek hozzánk közel, itt kell befektetni, itt kell megteremteni a feltételeket.
Az én tapasztalatom az, hogy a fiatal a legtöbb esetben azt választja, amit a szülő, pedagógus javasol, vagy ahova a „többiek” is mennek — állítjaMagyar Noémi.
Az, hogy a mai fiatalok nem elég önállóak és sok esetben nem tudnak, vagy csak nehezen hoznak döntéseket, úgy gondolom, hogy a megváltozott életkörülmények és a mostani szülők megváltozott mentalitásának a következménye. Semmiképpen sem a gyerekek vagy fiatalok vonhatók ezért felelősségre, hiszen ennek a helyzetnek ők a legnagyobb áldozatai, még ha nem is mindig úgy látszik. Persze kényelmes a „mamahotelben” és a „papabankból” élni, de ez inkább egy kényszermegoldás, mely sok esetben, ahogy Szabolcs is mondta, a döntéshozási képtelenség, a problémamegoldó képtelenség és az önállóság hiánya miatt kialakult frusztráció, szorongás következménye. Az alacsony önértékelés következménye, hisz a fiatalok azt érzik, ők képtelenek az önálló életre, a felelősségvállalásra, mert a legtöbb esetben addigi életükben mindent készen kaptak. Az önállóság, döntéshozatal, problémamegoldás és a felelősségvállalás mind tanult képesség, amit tapasztalás útján lehet elsajátítani. Ha nincs a gyereknek/fiatalnak alkalma mindezt megtapasztalni, akkor bizonytalanná válik ezekben a helyzetekben és inkább a kényelmi megoldást fogja választani.
Míg régen a szülők rá voltak kényszerülve, hogy az egészen fiatal gyerek nyakába kulcsot akasztva bízzanak abban, hogy a gyermek gond nélkül hazaér és esetleg még egy ételt is megmelegít magának, addig ma már azt látjuk, hogy annyira féltjük-óvjuk csemetéinket, hogy egy utcányi sétálásra sem biztatjuk, mert attól félünk, nehogy elüsse az autó. Itt most kiemelném a „biztatás” szót, hiszen elsősorban a szülő feladata, hogy önállóságra nevelje, ösztönözze a gyermeket, amit nem lehet elég korán elkezdeni. Ez egy hosszú folyamat, amit egészen kicsi korban kellene elkezdeni kicsi apró lépésekkel és következetesen tartani, egyre növelve a gyermekkel szembeni elvárásokat. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy a gyermek nem fog hibázni, vagy hogy ez minden esetben könnyű, de a szülő feladata nem is az, hogy mindentől megóvja a gyereket, hanem az, hogy segítse, biztassa és támogassa abban, hogy később olyan fiatal, majd felnőtt váljék belőle, aki tud önálló döntéseket hozni, jó a problémamegoldó képessége és felelősségvállalásra képes. De hogy tanulja meg mindezt, ha nem kap rá lehetőséget?
A gyerekekkel beszélgetve azt is tapasztalom, hogy sem a szülők, de sokszor a pedagógusok sem hallgatják meg a gyerekek véleményét, aminek az a következménye, hogy egy idő után meg sem próbálják azt elmondani, nem tanulnak meg érvelni vagy kiállni elképzeléseik mellett. Sokszor mesélnek a gyerekek/fiatalok élethelyzeteket, amire az a kérdésem és miért nem mondtad el a szüleidnek/osztályfőnöknek stb., a válasz pedig az, hogy „úgysincs értelme”. Pont nemrégiben volt egy előadás a Mathias Corvinus Collegium szatmári képzési központjában középiskolások részére, melynek a döntéshozatal volt a tematikája. A diákoknak különböző szituációkban kellett álláspontot foglalniuk és érdekes volt látni, hogy a legtöbben minden esetben azt választották, hogy semlegesek maradnak, különösen akkor, ha közvetlenül nem érintette őket a helyzet. Ez a „nem szól szám, nem fáj fejem” hozzáállás működik még akkor is, ha bűncselekményről vagy egy barátjuk testi épségéről van szó.
De ugyanez érvényes sokszor a pályaválasztáskor is. Mi, felnőttek sok esetben azt hisszük, jobban tudjuk mi kell a gyereknek/fiatalnak mint ők maguk. Persze ez sok esetben így is lehet, de van-e választási lehetősége egy középiskolát kezdő fiatalnak? Mi alapján választanak? Az én tapasztalatom az, hogy a legtöbb esetben azt választják, amit a szülő, pedagógus javasol, vagy ahova a „többiek” is mennek. A tudatos választás nagyon ritka és sajnos ez a középiskolát befejezve sem sokat változik. A tudatos választáshoz ma már rengeteg információt megtalálhatnak, a baj az, hogy önbizalmuk és önismeretük nincs hozzá.