Azt mesélik, hogy egy nagy és távoli erdőben volt régen egy forrás. E forrás vize jéghideg volt, csendesen folydolgált. Gyakran jöttek az állatok inni belőle és hűsölni mellette.
Egy meleg nyári estén, lefekvés előtt, az erdei állatok még elbandukoltak egyszer a közeli forráshoz, hogy hűsöljenek. Azon az estén nagyon fülledt volt a levegő és Katrina, egy kis vörös mókus, nem tudott aludni az odúba beáradó hőségtől. Folyton forgolódott, fészkelődött addig, míg azt az ötletet ki nem gondolta, hogy elindul felfedezni az erdőt. Eldöntötte, hogy az éjszaka közepén fog elmenni, ameddig a családja még alszik. Ez amúgy nagyon könnyű volt, mivel a mókusok álma mély. Lábujjhegyen közlekedett, nem akarta, hogy meglássa, vagy meghallja valaki. Egyik ágról a másikra mászott le a fának egy alacsonyabb szintjére, majd hatalmas lendülettel átugrott a mókusodúval szemben álló hársfára. Megállt és körülnézett. Telihold volt és a hold fénye elárasztotta az egész erdőt, s hirtelen észrevett egy kitaposott ösvényt. Katrina útra kelt meg-megállva minden kőnél, virágnál, bokornál. Az ösvény végén meglátott egy forrást, ami egy magas, csúszós és meredek sziklán át tört utat magának. A hold fenségesen megvilágította a forrást. Annyira lélegzetelállítóan gyönyörű látvány volt, hogy a kis mókus megdöbbenve csodálta.

Egyszercsak Katrina meghallott egy gyöngéd és mély hangot, amely közelebb hívta. Nem tudta, honnan származik az a rejtélyes hang, mégis tett néhány lépést a forrás felé, azt hívén, van ott valaki mögötte.

– Jó estét! Ön kicsoda? Merre van?

– Én a Forrás vagyok – jött a válasz, és a mókuslány még jobban közeledett a forráshoz. Nem hallott még azelőtt beszélő forrásokról, ez egy új és érdekes dolog volt számára.

– Engem Katrinának hívnak.

– Szervusz, Katrina! – mondta a forrás. – Látom, hogy egy kíváncsi kismókus vagy és nagyon bátor. Mit csinálsz itt éjnek évadján?

– Fel akartam fedezni az erdőt és egy ösvény vezetett ide.

– Igen, hatalmas ez az erdő és sok út megy át rajta. Nagyon szerencsés vagy, hogy ezen az úton jöttél és nem máson, veszélybe is sodródhattál volna. Tudnék neked mesélni ezernyi dolgot a veszélyről. Az állatok, akik jönnek hozzám megpihenni és hűsölni, mindig hoznak magukkal egy-egy olyan történetet, amelyben kellett harcolniuk a saját életükért, vigyázniuk a csapdákra, futniuk a vadászok elől.

– Csak szomorú történeteket tudsz mesélni? – kérdezte Katrina.

– Tudok vidám meséket is őzgidákról, akik megtalálták a szüleiket, nyulacskákról, akik sikeresen kiszabadultak a vadászok csapdáiból és még olyan vándormadarakról is, akik versenyeztek az erdő madaraival, ki énekel a legszebben.

– Meséljen nekem még, kérem szépen!
– Örömmel! – egyezett bele a forrás.

És így mesélt a kis mókusnak egy rókatestvérpárról, akik barátságban voltak egy medveboccsal. Ők hárman végigdalolták az erdőt egyik végétől a másikig, s mindenféle vicces csacskaságot elkövettek.

A mókuska még hallgatta volna tovább is, de haza kellett érnie még napfelkelte előtt. Elbúcsúzott a forrástól és hazaindult, de nem találta az ösvényt, amelyen jött. Felnézett az égre, s a holdat sem látta, mivel időközben lenyugodott, hogy helyet cseréljen a nappal. A nap fényében az erdő teljesen másképp festett, mint éjjel. Azt se tudta, merre vegye az irányt. Megijedt, bepánikolt, de nem lett úrrá rajta a félelem, mert eszébe jutott a mese, amelyben a kicsinyek biztonságban visszatértek szüleikhez és így megtelt reménnyel. Egy fuvallat kellemes illatot hordozott magával, amiben Katrina felismerte az odúja előtti hársfa virágát. Az illat nyomába indult és ennek köszönhetően hazatalált. Örült, hogy az anyukája még nem ébredt fel, így nyugodtan lefeküdt puha ágyikójába és elaludt.

Amikor felébredt elmesélte testvéreinek a történeteket, amelyeket az elmúlt éjjel hallott. Nagyon meglepődtek hallgatván a lenyűgöző meséket és kérték, meséljen még, de Katrina nem tudott többet. Az anyukájuk, aki éppen abban a pillanatban ért haza, a küszöbről hallgatta a beszélgetést.

– Honnan hallottad ezeket a szép meséket?

– Megálmodtam őket – felelte Katrina, mivel magának akarta megtartani a titkot.

Azóta minden éjjel meglátogatta a forrást, hogy meghallgassa az újabbnál újabb meséket, amelyeket másnap továbbadott a testvéreinek. Aztán elmesélte a barátainak is a hársfa alatt üldögélve. Minden részletet magukba szívva hallgatták és a lenyűgözöttség leolvasható volt az arcukról. Marcell nyuszi felállt és megkérdezte tőle, honnan hallotta ezeket a meséket. A mókuslány gondolkodott, hogy mondja-e el a barátainak, s rövidesen elhatározta, hogy megosztja velük titkát.

– A forrás mesélte el nekem. Ha szeretnétek, jöhettek velem ma este, hogy hallgassunk meg egy párat együtt.

– Megegyeztek, hogy a hársfa alatt találkozzanak, mikor felbukkan a hold az égen. Úgy is lett, naplemente után a barátok a mókusok odúja előtt álló hársfánál találkoztak. Éppen indulni akartak, mikor észrevették, hogy a hold mégse bukkant föl aznap éjjel. Akkor nagyon megijedtek, nem tudták az utat a forráshoz, főleg nem abban a sötétségben, ami bekebelezte az erdőt. Szinte semmit nem láttak.

Egyszercsak a hátuk mögött hallatszódott egy zaj. Megfordultak és Katrina anyukáját látták közeledni a mókuslány testvéreivel. Megdöbbentek, de boldogok voltak és megkönnyebültek, hogy nincsenek egyedül.

– Sziasztok, gyerekek! Ti is a mesék forrásához mentek? – kérdezte a mókusmama.

– Szia, anya! Honnan tudsz a forrásról?

– Mikor kicsi voltam, én is sokszor elmentem hozzá és hallgattam a meséit. Egy idő után meg a szemeim megszokták a sötétséget, így újhold idején is láttam az utat.

– Ez azt jelenti, hogy el tud minket vezetni oda? – kérdezte Marcell.

– Igen – felelte a mókusok anyukája és egy ösvény felé fordultak, amelynek végén megpillantották a forrást. De nagyon örültek a gyerekek, mikor hallották, a forrás tényleg mesél!

És így hallgatták órák hosszat a mesék forrását.