Itt egy párbeszéd bontakozik ki, bár nem egyenrangú felek között.

Mira Marincaș alakjai mintha számtalan darabra törtek volna szét. Törékeny személyiségek, akik valahol az emlékezet és az eltűnés határán lebegnek. Figurái közvetlenül ránk tekintenek, magukban hordozva a megélt tapasztalatok, a sebezhetőség és a csendes szenvedés rétegeit. A visszatérő vörös nem pusztán szín. A vér színe, a kiszolgáltatottságé, a látható sebeké. Ezek az alakok magának a valóságnak az áldozatai, olyan emberek, akiket az élet, a történelem és a körülmények ütközései formáltak és sebeztek meg.

Ritli Róbert műveiben az egyén már szinte teljesen felszívódott. Világát a háború kegyetlen gépezetének végrehajtói népesítik be, emberi alakok, akik a hatalom eszközeivé váltak. Úgy mozognak ebben a rendszerben, mint egy mechanizmus meghosszabbított részei, amelyből már eltűnt a kétely, az empátia és a lelkiismeret. Az ember itt funkcióvá válik, egy nagyobb szerkezet fogaskerekévé.

A cím az ókori meloszi párbeszédre utal, ahol a gyengék szembesülnek az erősekkel, és ráébrednek, hogy a hatalom nyelvében kevés hely jut az igazságnak. Ebben a kiállításban azonban a párbeszéd nem szavakkal zajlik. Két emberi állapot találkozik. Az egyik oldalon a megtört, de még érző ember áll. A másikon a gépezet, amely hatékony, könyörtelen és kiüresedett.

A kiállítás így nem csupán a háborúról szól, hanem az ember törékeny helyzetéről minden olyan pillanatban, amikor a hatalom beszélni kezd. Az áldozat és a végrehajtó nem egyszerű ellentétek. Ugyanannak a tragédiának két pólusát jelentik: azt a pillanatot, amikor a személyiség darabokra hullik, vagy éppen egy nála nagyobb erő szolgálatába áll. A tárlat ezt a nyugtalan határterületet járja körül, ahol az ember egyszerre lehet a valóság által megsebzett áldozat és annak eszköze.

Bába István – Képzőművész, Művészeti szövegiró