Lakatos-Fleisz Katalin Vasárnap délután Sárszegen című esszékötetének írásai a partiumi falvak világából, a táj és az otthon tapasztalatából, utazásokból, könyvélményekből és a mindennapok apró megfigyeléseiből indulnak ki. A különböző témákat mégis összeköti egy felismerhető, szemlélődő hang és az a kérdés, hogyan válik a konkrét hely személyes és egyetemes tapasztalattá. Az esszékben a táj nem puszta háttér, hanem „élő tükör”, amelyben az emlékezet, az identitás és az emberi lét kérdései is kirajzolódnak. A szerzővel az otthon és otthontalanság tapasztalatáról, a vidékhez fűződő ambivalens kötődésről, az esszé és a fikció különbségeiről, valamint arról beszélgettünk, hogyan születik egy látványból, érzésből vagy könyvélményből irodalmi gondolat.

Vasárnap délután Sárszegen című esszéköteted nagyon különböző témákból indul, mégis erősen felismerhető bennük egy közös, személyes hang. Mi volt az a belső vagy külső tapasztalat, amely végül kötetté rendezte ezeket az írásokat?

Ezek az esszék korábban már megjelentek különböző folyóiratok hasábjain. Épp ez az egységes szemlélet – ahogy fogalmaztál – kérte egy idő után azt, hogy egy külön kötetben is összerendeződjenek. Persze ehhez egy kicsit lazítani is kellett a kötet szerkezetén, kapaszkodókat adni az olvasóknak. Az egyes ciklusok így egy-egy tematika mentén (pl. Otthonok, Eksztázis, Zene, Északon stb.) szerveződve lehetőséget adnak az olvasónak, hogy a neki tetsző témák alapján szemezgessen az írásokból. Nagyon hálás vagyok a budapesti Cédrus Művészeti Alapítványnak, hogy látott ebben a kéziratban potenciált a kiadásra.

Korábban úgy fogalmaztál, hogy a faluról való írás óhatatlanul magával hoz egyfajta szociológiai nézőpontot, miközben nem szándékod pontos krónikát írni. Hol húzódik nálad a határ a megfigyelő, a krónikás és az író között?

Mivel Partiumban, egy Szatmár környéki faluban nőttem fel, ezt a világot ismerem, erről a világról írok. Ide szinte hetente visszatérek Szatmárról vagy Kolozsvárról. Ha az ember a vidékről, a faluról ír, akkor nem kerülheti el a szociológiai nézőpontot. Nincs bennem tudatos szándék, hogy pontos krónikásként örökítsem meg ezt a világot, és hogy minden részletre kiterjedő falurajzot nyújtsak. Nem erre a szempontra összpontosítok. Nyitott szemmel járok, és azok az általános emberi problémák, konfliktusok érdekelnek, amelyeket noha a vidék határoz meg sok esetben – gondolok itt a bezártságra, a belterjességre, szegénységre, a kapcsolatok hierarchiájára vagy a táj sajátos arculatára –, de attól még azok általános emberi problémák. Mivel innen lesem a mondanivalót, így szükségszerűen ezt a tájat, ezeket az embereket beszéltetem. Ez viszont nem azt jelenti, hogy mechanikusan lemásolok helyzeteket, akár mások, akár a saját életemből. Amikor igazán „lemerít” ez a vidék, az nemcsak a meglevő, hanem a lehetséges gondokra is fogékonnyá teszi az embert, s így kitágul az írás élményeinek köre. Élet és fikció ezáltal körkörössé válik, és az élet nem feltétlenül időben való megelőzöttség.

A kötetben a táj szinte önálló szereplővé válik: mezők, tornácok, temetők, utak, ablakok mögül bontakozik ki egy-egy gondolat. Mit jelent számodra a táj: emlékezetet, identitást, otthont, vagy inkább egy olyan tükröt, amelyben önmagunkat látjuk meg?

Nagyon szépen fogalmaztad meg: valóban egy olyan tükör, amelyben önmagunkat pillantjuk meg. Persze ehhez a megpillantáshoz kell valami nyugalom, zavartalanság; mindennapi gondokkal a fejében az ember azt sem tudja, milyen évszakban van éppen, vagy csak a természet zavaró oldalát veszi észre. A táj önmagában is, de épített környezettel együtt – mint genius loci – soha nem díszlet, még csak nem is nyaralás, a lazítás színtere, hanem önálló élettel veszi körül az embert egyfajta élő tükörként.

Több szövegedben különösen erős az otthon és az otthontalanság feszültsége. Mit jelent ma az „otthon” annak az embernek, aki egyszerre kötődik egy konkrét szülőföldhöz és tágabb, más országokat, kultúrákat is megtapasztalt világhoz?

A Jyväskyläi Egyetem hungarológia kara, ahol három nyugalmas évig foglalkozhattam a doktorimmal egy olyan távlat nyitott meg előttem, amely a vidékről való tapasztalataimat is átrendezte. Addig mindig biztonságosan közel voltam, bármilyen baj esetén „hazaugorhattam”, most megtapasztalhattam, mit jelent a távolság. Még akkor nem ismertem a férjemet, édesanyámhoz, a megszokott közegbe tértem haza. Sosem felejtem el azt az érzést, hogy miután a fél Európát átrepültem, és néhány hónap alatt világok változtak meg bennem, mit jelentett hazafelé baktatni a kis utcákon, és benyitni a házba, ami – mintegy átaludva hónapokat – ugyanúgy várt vissza.

Finnországban – ahol nincs különösebb értelme a vidék–város, centrum– periféria különbségének, mivel az egész ország egy hatalmas, tavakkal áttört fenyőrengeteg, amiben itt-ott lézeng egy-egy város – jöttem rá, hogy mi, itt egy-egy erdélyi faluban még ugyanúgy élünk, mint Kaffka vagy Kosztolányi idejében. Hogy a lehúzó, megbéklyózó vidék, ami azonban szilárd hagyományokat is ad, jellegzetesen magyar sajátosság. És hogy a genius loci nagyon élő, szinte testies valami. Habár jó néhány éve, a férjem révén magam is kolozsvári lettem, édesanyám ellátása, ápolása miatt a vidék, afféle sorsként, mégis jelen van az életemben. Megtart és lehúz, elenged és visszaránt.

A Miért jöttél haza? című esszé már a címével is a hazatérés paradoxonát állítja középpontba. Lehet-e egyáltalán ugyanoda hazatérni, ahonnan egyszer már elindultunk? A kérdés különösen érdekes annak fényében, hogy a kötetben az utazás és a hazatérés visszatérő tapasztalatnak tűnik.

Fontos kérdés. Lehet a hazatérést révbe érkezésnek is tekinteni, de úgy is, mint a fejlődés egy fontos közbülső pontját. Nekem a hazaérkezés mint révbe érkezés nem feltétlenül visszatérés egy meghatározott helyre, ahonnan elindultam. A hazatérés egy egészen más otthon is lehet, sőt akár egy belső, valós lokalitással nem létező otthon. Az otthon tág fogalom. A fejlődéstől, a tágulástól függ, azt hiszem.

Az esszéidben gyakran egy egészen konkrét, hétköznapi látványból indul el egy metafizikai vagy filozófiai gondolat. Hogyan születik meg ez az átmenet? Előbb van a látvány, amely gondolkodásra késztet, vagy már eleve ott dolgozik benned egy kérdés, amelyhez aztán megtalálod a megfelelő képet?

Az esszék belső indíttatásból érkeznek, és mindig váratlanul. Megelőzi őket persze egy kiinduló gondolat és érzés, bizonyos csíra, amely lassan-lassan növekedésnek indul. Előfordul, hogy hosszú időt kér magának, míg odáig növekszik, hogy papírra vethető. Ez az esszévé válás próbaköve. De az alkotási folyamatnak ezzel még koránt sincs vége. Az esszék írásában a legizgalmasabb az, amikor magában az írás folyamatában olyan gondolatok is kisiklanak a toll alól, amelyek a szerzőt is meglepik. Téma bármi lehet, az egész világ egy nyitott könyv, hogy Baudelaire szavával éljek: jelképek erdeje. Azt hiszem, az esszéknek sokkal inkább közege egy szemlélődő alapállás, külső és belső csend, amikor a környező táj, a zene, az élet sokszor lényegtelennek tűnő apróságai mintegy maguktól kinyílnak és olvastatják magukat. Az esszék másik állandó témája az olvasás, a könyvélmények. Minden olvasat az életből ered, hiszen a szöveg is élet. Ahogy észrevettem, az összegző, egységesítő, az európai hagyományok áramlatára ráfekvő alkotókhoz térek vissza újra és újra. Krúdyhoz, aki egy soha nem volt magyar táj, vidék és város impresszionista „költője”, Szentkuthyhoz, akinek hatalmas életműve minden mondatában egy bábeli könyvtár rejtőzik, vagy akár a Szépség krónikásaként a brit Galsworthyhöz. Ugyanúgy vonz a magyar vidék kopárabb, realistább ábrázolása is. Gárdonyi, Móricz, a kortársak közül Borbély Szilárd „magyar táj magyar ecsettel” megfestett, sokszor illúziótlan világlátásában a jelenkori magyar – esetemben az erdélyi – vidékre jól ráismerek.

A te szövegeidben a személyesség nem feltétlenül kitárulkozást jelent, inkább egy sajátos nézőpontot. Mit hajlandó megmutatni magából az író, és mit kell feltétlenül megtartania magának ahhoz, hogy a szöveg megszülethessen?

Szeretem azt mondani, hogy az írások origója egy olyan „mindent látó szem”, amit nem igazán lehet birtokolni. De hogy ne legyek ilyen ezoterikus, látni valóban több, sőt személyesebb, mint kitárulkozni. A megfigyelés már egy olyan fokú személyességet rejt magában, hogy csak ezt hűen követni az eredetiség letéteményese. Ugyanakkor mindannyian ismerjük azt az érzést, hogy szavakkal, írással nem lehet mindent kimondani. Épp ez adja az olvasás izgalmát. Hogy a hiányzó jelentést az olvasónak kell hozzátennie.

A Vasárnap délután Sárszegen előtt szépirodalmi prózában is megszólaltál. Mit tud az esszé, amit a novella vagy a karcolat nem tud – és fordítva: mit veszít vagy nyer az író azzal, amikor a fikció helyett a valóságos tapasztalatból indul ki? Korábban arról beszéltél, hogy nem mindig tudatos döntés kérdése, hogy egy élményből esszé vagy karcolat születik.

Míg az esszék többnyire a szemlélődésből vagy könyvélményből születnek, a novellák témája inkább az ember helyzete a világban. Persze mélyen személyesek ezek is, de az önmagamtól és a helyzetektől való távolságtartásra itt inkább lehetőség adódik. A novellák esetében az ellentmondások, a belső feszültségek késztetnek az írásra. Ezekben a szövegekben az igazán izgalmas, hogy valamilyen egyensúlyból kilendítő helyzetet – a személy és környezet feszültségeit – hogyan tudom hitelesen megrajzolni. A novellák nem akarnak sokat mondani, de egy helyzetnek tűpontosan ki kell rajzolódnia. Az esszékben ezzel szemben szabadabban kalandozhat az ember, egyaránt élhet a kép és a gondolatiság rétegeivel – mikor melyik kerül túlsúlyba (habár inkább az egyensúlyra törekszem). Az elkalandozás viszont számomra soha nem jelent tét nélküli csapongást, szerkezet az esszékben is megvan csak szabadabban, mint versben, novellában.

A Miért írok? című friss szövegedben az „igen” és a „nem” lehető legtisztább kimondásának keresése jelenik meg. Mit jelent neked az írásban az igazmondás: a tényekhez való hűséget, az érzelmi őszinteséget, vagy valami ennél nehezebben megragadható igazságot?

Ez tipikusan egy olyan kérdés, amire a választ írás közben nagyon is tudni, csak egyértelmű válaszként megfogalmazni nehéz. A valóság számomra az, ami van, létezik. Az viszont, hogy mi létezik, számomra egy dinamikus valami: ami meg akar születni, formát akar kapni. Innen tudom, hogy létezik.

Ha most, a kötet megjelenése után visszanézel az írásokra: van olyan kérdés, amelyre a könyv megírása közben nem választ kaptál, hanem éppen még több kérdést találtál? És ha igen, melyik ez a kérdés?

Az esszék azt hiszem, csak körbejárnak egy lényegi kérdést, amit kimondani nem tudnak, csakis részlegesen, egy-egy színt felvillantva. Lehet ezt a létezésünk titkának mondani, énkeresésnek – sokféleképpen tudjuk ezt a kérdést megfogalmazni, de maga a kérdés egy. Ha élhetek egy hasonlattal, az esszék olyanok, mint a szivárvány színei, amik teszik a dolgukat: gyönyörködtetnek, azonban egy olyan természeti képződménynek az eredményei, aminek nem lehetnek tudatában.