Drága barátom!

Na, tessék. Már a megszólításnál elrontottam. Drága barátom. Csupa kedvesség és nyájas tisztelet. Most azt fogod hinni, hogy azért írok neked levelet, mert olyan rettentően megvisel az elvesztésed, már most, egy hónap elteltével. De hát mi ez az egy hónap ahhoz a 30 évhez képest, amíg az életemet boldogítottad a gyermeteg bölcsességeiddel? Ha azt a rengeteg évet túléltem, akkor a hátralévő időt már erőfeszítések nélkül kibírom. Nem tudom, miért bizonygatom ezt, neked végül is teljesen mindegy. Itt hagytad ezt a „rút” földi világot, beköltöztél abba a csodálatos Édenbe, amiről mindig olyan reménykedve ábrándoztál, és most biztos az én szedett-vetett levelemen szórakozol, Szent Péterrel karöltve. Ha így van, akkor üzenem neki, hogy nekem is foglaljon odafönt egy helyet, hadd nézzem meg én is azt a jó hírű Paradicsomot. 

Sosem fogod kitalálni, hol vetem papírra ezeket a sorokat. Igen, a parkban. Igen, épp azon a padon ülök. A mi padunkon. Ma éjjel megint veled álmodtam. Hajnal körül ébredtem meg, és bár hosszú ideig a lehető legkitartóbban bámultam a mennyezetet, az a pimasz álom csak nem akart visszaszállni a szememre (mostanában amúgy is kissé haragos a kapcsolatunk), úgyhogy meguntam a várakozást, és inkább elsétáltam ide, a parkba. Talán az egyik rozsdabarna falevelet bámulhattam, amikor eszembe jutott ez a te furcsa szokásod. Persze több is volt, több is, mint kellett volna, de ez az egy tűnt mindig is a legértelmetlenebbnek számomra. 

Mióta én ismertelek, az első utad minden egyes nap a parkba vezetett. Ezt még az időjárás szeszélyei sem tudták befolyásolni. Minden egyes nap eljöttél ide, leültél erre a padra, és nekifogtál a levélírásnak. Volt, hogy egymás után többet is megalkottál, de naponta legalább egy gondolatodat papírra vetetted, majd az üzenetet elhelyezted egy üres padra, és vártad a varázslat hatását. Most már elárulom, én magamban mindig varázslatnak neveztem ezt a szokásodat, mert valóban úgy tűnt, mintha mágiát használnál. Leült egy mélabús alak a padra (akinek láttán még a friss virágok is elhervadtak), kíváncsiságból elolvasta a te mézesmázos, reményt adó, bölcsességtől átitatott soraidat, és a komor hangulata egy szempillantás alatt szertefoszlott, mintha egész életében ilyen jó kedélyű lett volna. Legalábbis én erre emlékszem, mert őszintén szólva én ilyenkor nem az idegennel voltam elfoglalva. Mindig a te arcodat figyeltem. Onnan tudtam, hogy sikeresen célba ért a levél üzenete, hogy a szemeidben megjelent az a különös csillogás. Olyan voltál, mint egy kisgyermek, aki végre megkóstolhatja az édesanyja süteményét. Láttam, mennyit jelent neked az, hogy szebbé teheted idegen emberek napjait. Számodra mindig mások boldogsága jelentette a legnagyobb örömet. Ezt sosem vallottad be, talán mert úgy gondoltad, sosem fogom igazán megérteni. Én is így gondoltam. A mai napig.

Ma reggel, miközben a rozsdabarna faleveleket bámulva ezen gondolkodtam, eszembe jutott, milyen töretlen lelkesedéssel próbáltad mindig szépíteni a kifejezéseimet, gazdagítani a szerinted sivatagi pusztához hasonlatos szókincsemet. Úgy gondoltam, most, hogy már nem vagy itt, és nem tudsz velem csipkelődni a nyelvezetem szépsége miatt, bebizonyítom, hogy én is tudok ilyen elbűvölően nyájas üzeneteket írni idegeneknek (ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, hogy valójában így szerettem volna tisztelegni a barátom emléke előtt, de ezt sosem fogom bevallani). Szóval nekiláttam a levélírásnak, s bár a végeredmény nem lett túl szépecske, a kézírásom pedig talán jó időre lekötne egy ismeretlen jelek tanulmányozásával foglalkozó tudóst, de végül az elkészült üzenetet letettem egy üres padra, és vártam. Egyébként azt a zongorás idézetet írtam le, tudod, amit te mindig mondogattál: „Ha egy zongorista csak a fekete billentyűkön játszana, elveszítené a fehérek értékes hangjait. Sosem szabad minden figyelmünket csak a fekete billentyűknek szentelni, hiszen a fehérek adnak erőt a mindennapokban.” Emlékszem, mennyit tréfálódtam veled e miatt a gondolat miatt, hiszen a te zenei érzéked hasonlatos volt az én nyelvezetem szépségéhez. Persze jól tudtam, hogy valójában nem a zongorázásról szól az eszmefuttatásod.

Órákig ücsörögtem a parkban, várva az én varázslatom hatását. Már lassacskán elveszítettem az én híresen véges türelmemet, amikor egy leány ült le a padra. A levelem mellé. Elkezdtem jobban szemügyre venni, ahogyan te mindig tetted az idegenekkel, hátha kiderül róla valami. Szegény táskája biztos vétett valamit ellene, mert olyan erősen dobta le a padra, hogy az majd’ beszakadt. Ebből, illetve a remegő kezeiből kiindulva, arra jutottam (páratlan gondolkodásmódomnak köszönhetően), hogy valami nagyon feldühítette, valami, ami számára nagyon fontos, mert csak az lehet ilyen hatással egy emberre. Aztán hirtelen meglátta a levelet a táskája mellett. Láttam rajta az értetlenséget, majd az azt felváltó kíváncsiságot, ahogyan kezébe vette az üzenetemet. Hosszú percekig bámulta a kacskaringós sorokat, talán négyszer vagy ötször is elolvashatta őket. Utána hosszú percekig nézett maga elé, talán a gondolataiba merülve, talán csak a rozsdabarna faleveleket vizsgálva. Most biztos azt gondolod, hogy nem ért el hozzá az üzenet célja, és fölöslegesen töltöttem az időmet. Én is így gondoltam. Aztán a leány a táskájához fordult, és kivett belőle egy kissé szakadozott, megsárgult lapokból álló könyvet. Most rajtam volt a kíváncsiskodás sora. Érdeklődve figyeltem, ahogyan mély levegőt véve fellapozza az ódon könyvet, majd belefeledkezik a történetbe. Egy órán keresztül figyeltem, ahogyan a leány elengedi a zongora fekete billentyűit, velük együtt a haragot, a csalódottságot, és elkezdi értékelni a fehéreket, átadva magát az olvasás nyugalmának, a park csendjének.

Jól nézd meg a következő soraimat, drága barátom, mert életemben először és utoljára kérek bocsánatot valamiért. Úgy gondoltam, ennek a te furcsa szokásodnak a világon semmi értelme sincsen. Be kell vallanom, hogy tévedtem. Igazad volt a zongorás idézettel, és igazad volt ezzel kapcsolatban is. A te furcsa szokásodnak bizony több értelme van, mint bármi másnak a világon. 

Sosem álltam egy szűkszavú ember hírében, de most mégis pontot teszek a levelem végére. Hamarosan besötétedik, s ma este meg kell próbálnom kiegyezni ezzel a pimasz álommal, mert holnap bizony a nap előtt kell felkelnem, ha én akarok lenni a park első látogatója.