Légtánc – Hága Jázmin

Sok mese kezdődik az „Egyszer volt, hol nem, volt, még az Üveghegyen is túl, ahol a
kurta farkú malac túr” megszokott szöveggel. Ám az enyém három lépéssel hátrébb kezdődik,
pontosan az Üveghegynél. Hiszen minek megyünk mindig túl rajta? Annyi csodás dolog történt
már az Üveghegynél, rajta és benne is. Hadd meséljek el egyet én is. Nem tudom a mese
szerzőjét, ki kitől hallotta, még azt sem, mikori. Csak egy dolog biztos, hogy a történet igazi.
Mint már mondtam ez a történet pontosan az Üveghegynél kezdődik. Különös egy völgy
volt ez. A fákon könyvek teremtek, a folyókban méz és arany folyt, a virágok pedig
énekesmadarak kórusát fedték fel nap mint nap. A fák odúiban tündérek éltek, a gombák védő
kalapja alatt manók és a föld mélyén vakondok serénykedtek. Együtt élt a három nép. Sosem
veszekedtek, tökéletes volt a harmónia. A vakondok és manók leginkább földműveléssel
foglalatoskodtak, a tündérek pedig a kisvárost szépítgették. Ez a kavalkád csodás látvány lett
volna mindenki számára. Ám a lények nem voltak buták. Hogy is lettek volna, hogyha a tudás
minden formája még a fákon is megtermett? Varázslattal rejtőztek, a védőbűbáj jól rejtett.
A tavasz első napja mindig nagy öröm, különösen a kicsiknek, hisz a tavasz első napja
jelzi az iskola kezdetét. Mindenki szívesen tanul, játszik és segít. Ám nem mindenhol volt ez így.
A rege régre nyúlik vissza. Elmeséli minden népek történetét, akik e völgy lakói.
Réges-régen történt ez is, még a világ teremtésénél. Az emberek előtt varázslények
uralták a földet. Szélből, porból, napfényből, ki miből teremtődött. Lelkük tiszta volt és a
természet nyújtotta lehetőségek tárházában sosem voltak magányosak. Ám az ember
megteremtésével minden megváltozott. A varázslényeknek megtetszettek az emberek, közéjük
vegyültek. Az ámításhoz értettek, könnyen befurakodtak a tudatukba, vagy esetleg alakot
változtattak. Amikor megunták, felfedték eredeti formájukat. Együtt éltek, békességben. Ez mind
szép és jó volt, azonban az emberek fejlődtek és ahogy fejlődtek, egyre több mindent kezdtek
felfogni. Bennük lakozott a gonoszság és a jóság egyaránt, ők mégis a gonoszt választották
többször. Irigyek voltak az ősi lényekre halhatatlanságuk és varázshatalmuk miatt. Üldözték és
átverték őket.
Hát a varázslények visszavonultak, s olykor-olykor bosszút vettek. Nekik ez volt a
válaszuk mindarra, amiket velük tettek. Ennek ellenére ők sem voltak mindenhatók, hiszen ha
valaki az eredeti nevét megtudta egy lénynek, örök hatalma volt felette. Ha kimondta, az ott
termett és szolgálnia kellett úgynevezett gazdájának. Mivel ősi lények varázslattal tudták az
ámítás mesterségét, profi módon űzték. Ám az ősi lényektől egy képesség meg volt fosztva,
mégpedig a hazugság. Képtelenek voltak nem igazat mondani, csak a hárításhoz értettek. Még
ha így is van, a kínzásokat és üldözéseket akkor sem érdemelték meg. Aki a legrosszabb sorsra
jutott, azt vassal halandóvá, s halandóból porrá változtatták.
Na de kérdezhetnétek most nyugodtan, hogy hogyan kapcsolódik ez az egész a mi kis
völgyünkhöz. Egyszerűen. A lények is csoportokra váltak, viaskodtak egymással. Mindenki
területet foglalt és a legjobb helyekért vitáztak. De nem csak a jónak voltak lényei, hiszen az
árnyék, a sötét, a gonosz is mesterkedett, természetesen nem maradhatott le. Megannyi lényt ő
is létrehozott és a lények, ha akarták, ha nem, összefogtak a jó oldalon is, ha győzni akartak.
Sokat viaskodtak, rengeteg háború dúlt. Fontos csata volt ez, hiszen a gonosz mind csak
hatalmat akart, elnyomni a jót, a fényt. Minden lénynek megvolt a maga ellensége és a gonosz
változata is. A tündéreknek a pixiek voltak, a törpéknek pedig a trollok.
Hogy ezt ki intézte így, ki nem, nem tudom, de az biztos, hogy nem vonalzóval kellett
volna határokat húzni. A jó győzött és egyensúly lett, mindazonáltal nem szűnt meg minden

csata. A hegy másik oldalára a pixiek és trollok kerültek. Mocsáros volt az a terület, mindig sötét
és szomorú. Folyton folyvást csak veszekedtek a lények, nem bírtak egymás közelében
maradni öt percnél tovább békességben.
Egy nap azonban minden megváltozott. A pixieknél jó született, a tündéreknél rossz. Ez a
két kicsi gyerek teljes ellentéte volt egymásnak. Sosem könnyű feladat egy közösség fekete
bárányának lenni. A kis tündér szeretetet kapott, bár velejéig gonosz volt, sosem adták fel a
próbálkozást. Minden próbálkozás ellenére a kis tündér nem lett jobb. Mindig lopott, kiabált, tört,
zúzott és minden rosszat elkövetett. Bár az optimizmus nem hagyott alább, azért mégis egy
szégyenfoltja volt ez a közösségnek, akkor is, ha nem mondták ki.
A másik oldalon a kis pixie minden pozitivitása ellenére csakis rosszindulatot kapott. A
kíváncsisága szárnyait folyton letörték, mindenért ordítoztak vele és letorkolták. Csodák
csodájára a kis pixienek nem tudták kedvét szegni. Folyton törtetett, titokban tanult és
művelődött. Bár tudása hiányos volt, körülményeihez képest mindent megtett, hogy a legszebb
oldalát lássa Szurokvölgynek. Levélen siklott és harmatból gyógyírt kavart. Ő volt a falu fehér
báránya, aki jó volt. Ez az ismeretlen dolog undorítónak számított az eredendő, velejéig hatoló
gonoszság bugyrának hazájában. Szeretet, odafigyelés, törődés, kíváncsiság, jóság, mind tiltott
dolognak számított. Ha tehették, kihasználták szegényt, minden adandó alkalommal a kedvét
szegték mindentől. Az ambíció megtalálható volt a gonoszokban is, csak a negatív formában.
Nekik az volt a szórakozás, ha másokon átgázolhattak, hiszen, azt az elvet követték, hogy ha
nekik nem lehet jó, másnak se legyen.
A tavasz első napján a mi kis pixienk felkerekedett, hogy új kalandokat élhessen át. Mivel
iskolába nem járhatott, fára repült, hogy könyvet lásson, aztán tölgy levelet és bogyót ragadott.
Ágból ceruzát faragott és a bogyó festékébe mártva írni kezdett kis levél füzetébe. Ez volt az ő
menekvése. Naplószerűséget vezetett, pontosan volt dokumentálva minden napja. A
gondolatait, érzéseit, a lelke nagy részét ez a kis füzetecske őrizte a tanulmányaival együtt. Ez
volt az ő mentsvára, amibe akkor kapaszkodhatott, amikor csak szüksége volt rá.
Hirtelen elhatározástól vezérelve szárnyat bontva repülni kezdett. Érezni akarta a
napfény melegét, a lágy szellőt, ami bőréhez érve kedvesen cirógat, meg akarta ízlelni az
adrenalin ízét. Repült esztelenül a magasban, ki a bokrokból és fák lombjaiból, a hegy tetejéig
meg sem állt. Megérezte milyen is a szabadság, végre sikerült kitörnie az őt körülvevő negatív
környezetből. A magasban egyedül volt és végre átlépte a határt. Nem volt előtte akadály.
Meglépte a lépést és kiszabadult nyomasztó légköréből, s szürke hétköznapjaiból. Itt senki sem
kiabált rá, vagy ütötte meg. A hegy tetején meg is pihent. Pontosan egyszerre érkezett a gonosz
tündérrel. Egyszerre szálltak le és alaposan végigmérték egymást. Egy kőre ülve beszélgetni
kezdtek és hirtelen minden képkocka helyreállt.
Mindketten átérezték a másikat. Különös pillanat volt ez, hisz jó és rossz egy kis időre
megfértek egymás mellett. Az eredendő jóság az eredendő gonoszsággal kiegészítették
egymást. Ez az alkalom mégis más volt. Kezük egy röpke pillanatra egymáshoz ért és furcsa
bizsergés futott végig az ujjbegyeiktől kezdve, ami az egész testüket végigjárva mindenhova
kiterjedt. Pókhálószerűen hálózta be őket belülről ez az érzés és nem hagyott menekvést.
Egyszerre utálták és szerették egymás társaságát. Abban a pillanatban az ég megkondult és
aranyló fényű, sugárból álló létra vetült a hegy tetejére. Minden lény a hegyre repült, s felfutott a
két völgyből, hogy eme csodának tanúja legyen. Angyalok sétáltak le a létrán. Földre borulva
üdvözölték őket. Bár Szurdokvölgy népe nem borult le és a két kis vándor sem, még ők is
elcsodálkoztak azon az előkelő pompán. Az angyalok pihekönnyűnek látszó lepelt viseltek, ami
olyan finom anyagból készült, hogy akár maga a szél szőhette volna. Glóriájuk csak úgy

ragyogott, egész lényüket csillámló, szinte vakító fény vette körül. A szárnyaikat maguk mellett
pihentették, ám jobban megfigyelve azok is mennyei látványt árasztottak. Az angyalok seregét
két szeráf vezette, olyan dicső pompával vonultak, hogy még a Föld is majdnem elfelejtett
forogni. A fák dalolni kezdtek örömükben, a virágok is ünneplő ruhát vettek, és madarak ezrei
csicseregtek több szólamban. Mindenki őket köszöntötte.
Az öröm az értetlenséggel vegyült. Mindenki elnémult a végén, senki sem mert szólni egy
mukkot sem. Így hát belekezdett a két szeráf hirdetni a menny üzenetét. Hatalmas, feltekert
pergament vettek elő. Olvasni kezdtek, regélni. Elmesélték a teremtés történetét, regébe
foglalva mondták a jóság és gonoszság hihetetlen eredetét. Minden tudás forrását feltárták,
miközben Isten szavait továbbították. Mindenki megbabonázva figyelte őket, a hangjuk már
csak ráadás volt tökéletességükre. A világ legszebb, legáldottabb hangján zengték az igazat és
csakis az igazat.
A felolvasás végeztével egyenesen a két kis különcre esett a szeráfok tekintete.
Tökéletes pontossággal mozogtak szinkronban, majd mindkét szeráf megfogta az egyik kis
különc kezét. Nem kellett beszélniük, pontosan értették egymást szavak nélkül is. Mágikus úton
kommunikáltak, telepatikus úton. Amint megtudták az üzenetet, leszegett fejjel hátat fordítottak
egymásnak, majd megfordulva felrepültek és kézen fogva táncot lejtettek. Tükrök módjára
mozdult egyszerre a kezük, körülöttük pedig egyre fényesebb lett minden. Ugrottak és pörögtek,
mintha csak a földön táncoltak volna, olyan volt, mintha láthatatlan földdarabkákról
rugaszkodnának el. Nem tudták a koreográfiát előre, nem volt begyakorolva. Mélyről tört fel,
legeslegbelülről, ahol se jó, se rossz nem volt. Nem üres volt, csupán élettel teli. Aki látta, az
könnyezett a gyönyörtől. Mindenki sírt az angyalokat és szeráfokat kivéve. Semmihez sem
fogható pillanat volt ez, szavakban nem lehet kifejezni sem a látványt, sem az érzést, ami a
táncból sugárzott. A légtánc elvarázsolt, megdöbbentett és magába foglalt mindent, amit kellett.
A fény növekedésével egyre több fénysugár lövellt szét. Ahová csak ért virágzó bokrok
nőttek, egy kicsi csoda jutott minden zugba. Természetesen a gonosz nem hagyhatta mindezt
szó nélkül. Hétfejű kígyóként kúszott villámló sebességgel a poklok ura, maga a sátán. Az égi
lények felemelték kezeiket, mintha csak előre tudták volna mi fog következni. Az azt követő
pillanatban az ég villant egy hatalmasat. Mindenki eltakarta szemét, hisz ég és föld
összecsapott.
Mire látásuk kissé kitisztult minden úgy festett, mintha soha semmi sem történt volna.
Amire a hegyről leértek, a lényeknek már emlékük sem volt semmiről. De még a kicsik valaha
volt létezéséről sem.
Az angyalok és szeráfok hazatértek, a két kicsi pedig aranyló búzamezőn találták
magukat. Nem tudták mihez kezdjenek. Itt már nem pixie és tündér voltak, szárnyaik is eltűntek.
Valódi formában álltak egymás előtt, egymás lelkét látták. Aztán távolodni kezdtek, egy
láthatatlan fal taszította őket egymástól. Akárhogy próbáltak ellenkezni, nem tudtak. Nézték
hogyan sodródnak egyre távolabb egymástól és lemondóan sóhajtottak. Tudták, hogy ez vár
rájuk. Arra mégsem számítottak, hogy az elválás ennyire fájhat. Bár kevés ideje ismerték
egymást, mégis egy olyan kötelék volt az övék, amit szétválaszthatatlannak hittek. Megértették
egymást, ismerték lelkük minden egyes rezdülését a táncnak köszönhetően. A vége mégsem
volt a legjobb számukra, csak a nép számára. A tündér lesüllyedt, a pixie felemelkedett.
Olyan világban találták magukat, ahol pont olyan volt mindenki, mint ők. Ugyanazon
história többi szereplői. Számtalanszor ismétlődött meg már ez az esemény. Évszázadonként
legalább egyszer van egy ilyen. Az ő esetük azonban más. Akármennyire is megértették őket, a

másik nélkül nem érezték újra egésznek magukat. Minden tudás, a végtelenség tárháza nyitva
állt előttük, ők mégsem akarták ezt. Rabságnak érezték az örök, unalmas jólétet.
Teltek a napok, hetek, hónapok, majd az évek is. A hiányérzet egyre csak nőtt. Már nem
segített papír és ceruza. A füzet nem volt elég, még ha végtelen terjedelmű is. Elhatározta a
pixie, hogy megpróbálkozik valami olyannal, amit már rég nem tett. Nincs szüksége alvásra,
mégis megpróbálja. Lehunyta szemét tündér barátjára gondolva. Utolsó gondolata az a bizsergő
érzés volt, mely egész testét átjárta és mintegy pókhálószerűen behálózta. Újra átélte azokat a
jóleső perceket, amelyeket csak barátja közelében kaphatott meg. Mosolyogva tért nyugovóra.
Kinyitván szemét sötétség fogadta. Furcsa hangokat hallott, fázott és mozgott is, pedig
egy porcikáját sem mozdította. Mellette idegen légzés zaját vélte felfedezni. Nem tudta mire
vélni a dolgot, tehát csendben várta az elkövetkező eseményeket.
Fél óra múlva mocorgás támadt a kis pixie mellett. Hirtelen világosság támadt. Kéz kézre
és ajak ajakra talált. A hordó, melyben össze voltak zárva, szélsebesen száguldott lefelé a
folyón. Mindez őket hidegen hagyta. Együtt voltak, boldogok voltak. Nem tudták hol kezdjék,
hisz halhatatlanok és az idő mellettük áll. A kínos csendet nevetés követte, azt pedig a merő
felismerés. Nemcsak össze voltak zárva. Már nem pixie és tündér voltak, halandóvá váltak.
Pánik vett uralmat rajtuk. Ameddig lényként éltek, a halhatatlanság biztonságot nyújtó
menedéket adott, viszont a halandóság megtörő félelmet vonzott maga után. A halandók így
születnek, az elhullás a sorsuk. Csakhogy egy olyan valakinek, aki nem volt mindig halandó, ez
rémes büntetés. Tekintve nem túl rózsás helyzetüket, kiutat kerestek. Kereshettek ugyan, de
mindhiába, a hordóból kitörni képtelenség volt számukra.
Nem ilyen sorsot szerettek volna. Végül aztán villámcsapásszerűen eszméltek fel. Most
már semmi sem gátolja azt, hogy együtt legyenek. Ahhoz, hogy egymás társaságát élvezhessék
feladták az örök jólétet, vagyis a halhatatlanságot. Hogy bánták-e ezek után? Egy cseppet sem.
Jobban szerették egymást, mint saját magukat. Bármit megtettek volna a másikért. Káosz és
rend egybefonódott, akárcsak a homok, ahogy felveszi a vöröslő nap árnyalatát napnyugtakor.
Mindenük megvolt, ami kellett, mert ott voltak egymásnak. Megtalálták a lelkük hiányzó
darabját. Ez az érzés a teljesség érzése volt. Ez az euforikushoz hasonlítható érzés egyszerre
felemelő és megrészegítő. Ugyanakkor a legjobb érzés a világon. A halandók is érzik ezt az
érzést, amit szeretetnek hívnak.
A férjet kiegészíti a feleség, a családot a gyerek, a gyereket pedig a barát. A jó jobbá
teszi a rosszat, ha a gonoszság nem eredendő, mint a lényekben, akkor korrigálható. Mindig a
tökéletességet keresi az ember, ezért nem veszi észre a legfontosabb dolgokat az életben.
Pedig mindenben rejlik egy apró kis csoda. A kertekben törpék laknak, a föld alatt vakondok és
a levegőben tündérek repkednek. Ha elég figyelmesek vagyunk, akkor talán meglátunk egyet a
szemünk sarkából. Ha ez sikerül, akkor beszélhetünk a fák nyelvén és kérdezhetünk a széltől.
Amennyiben eggyé válunk a természettel minden jobb lesz, csak hinni kell.