A megszokott helyemen ülve várom, hogy elkezdődjön a felolvasás. Ma is, mint ahogyan a hét összes többi napján. Valami író ugyanis mindennap eljön hozzánk, hogy felolvasson egyet a saját történetei közül, amellyel reményei szerint vigaszt nyújt számunkra, és visszaadja az életbe vetett hitünket. Teljesen feleslegesen fárasztja magát, de az intézetben senki nem osztja a véleményemet. Így a terem sarkában, az utolsó széken húzom meg magam, távol a többiektől, távol az életigenléstől, s persze a lehető legtávolabb az ablakoktól. Gyűlölöm az ablakokat, mindig kerülöm őket. A többiek szerint ez azt jelzi, hogy képtelen vagyok szembenézni a sorsommal. Szerintem meg azt jelzi, hogy bár a látásomat elveszítettem, az eszemet még nem. Miért álldogáljak az ablak előtt, ha úgysem láthatom az elém táruló tájat? Talán az ilyen kérdéseim miatt tartanak az intézet legpesszimistább vak emberének.

Hallom a falióra kattanását. Tizenegy óra. Kezdődik egy újabb örökkévalóság. Az író éles papírsercegések közepette kiválaszt egyet a világmegváltó történetei közül, majd rekedtes hangon belekezd az olvasásba:

–  A lemenő nap sugarai utoljára végigsimítanak a tenger hullámain, majd a horizont alá buknak. Rövidesen vészjósló homály váltja őket, mely koszos páncélként mérgezi meg az eget.

Megint egy tájleírás. Fehérbotommal ütemesen kopogtatok a padlón. Nem vagyok egy szentéletű ember, de most erősen fohászkodom valamiféle megváltásért.

– A köd szürke szemfedőt borít az egész tájra. Sötét hatalmát csupán egy közeledő vitorláshajó zavarja meg, melynek utasa elszántan néz szembe a homállyal. Az éj egyre sötétebb és csendesebb lesz, de a vitorlás még mindig a hullámokkal dacol, kitartóan araszol, mígnem a köd lassanként enged a szorításból, s az égen megjelennek az első fénylő csillagok.

Akaratlanul is felnevetek. Az írót zavarhatja a hangomban csengő gúny, mert egy pillanatra elhallgat, de aztán folytatja a „lélekgyógyítást”.

– A hajó billegve megáll. Utasa az égre emeli a tekintetét, s hullámok helyett most a csillagok között barangol. Szemeit a fekete óceánon felejti, az őt beborító fényes pontok megbabonázzák, reményt adnak neki…

– És becsapják – a dühös szavak viharként törnek ki belőlem. – Hiszen mind csupán tünékeny illúziók, fényességet ígérve megjelennek az égen, majd amikor az ember már szinte karnyújtásnyira érzi magát tőlük, jön a reggel, s egy pillanat alatt a semmivé foszlanak. Hiába dacol a hajó utasa, az élet az utolsó apró csillagtól is megfosztja majd, s nem marad más neki, mint az a kilátástalan köd, ami ellen minden küzdelem hiábavaló.

Mély csend száll a teremre. Csak az az idegesítő óra kattog megállás nélkül.

– Talán nem ellene, hanem vele együtt kell küzdeni, ahogyan a hajós is teszi – szól az író, sokkal nyugodtabban, mint vártam. – A köd nem a hajós ellensége, hanem a tanítója.

– És mégis mire tanítja meg? – ökölbe szorítom a kezemet, hogy ne érezzem a remegést.

– Mindarra, ami látható és láthatatlan. A köd belepheti ugyan a tájat, de a hajós rajta keresztül is gyönyörködhet a csillagokban, akkor is, ha nem mindig látja őket. A felkelő nap pedig csupán az égboltról tünteti el a csillagokat. De a hajós szemében örökre ott ragyoghatnak – hangja egészen elhalkul. – Higgy nekem, én ismerem ezt a hajóst.

Hallom, ahogy feláll, majd elindul a kijárat felé. Lépéseivel egyidőben ütemes kopogás is visszhangzik a teremben. Ezer más zaj közül is felismerem a fehérbot és a padló találkozásának jellegzetes hangját. Néma döbbenettel követem, ahogyan az író elhagyja a termet.  Éppen akkor, amikor tizenkettőt üt az óra.

A felismerés miatt tajtékzó hullámokként torlódnak egymásra a gondolataim. A rájuk telepedő ködöt végül egy újabb kattanás oszlatja el. Egy óra. A fehérbotomba kapaszkodva lassan felállok, majd a fal mentén haladva, tenyeremmel tapogatózva megkeresem az ablakot. Remegő ujjaimat a kilincsére kulcsolom, elszámolok tízig, és kitárom magam előtt a világot