Kőzsemle – Kovács-Széles Andrea
Sziklaperemre telepszik a lemenő nap. Hegyről lecsörtető patakcsobogást örökítenek meg a zöldre kiéhezett turisták. Szelfiző tömkeleg.
Lent a völgyben a panziók előtt nyitnak a magnóliák. Nem is falu ez már. Szenzációgóc. Sziklafal-mászás. Vadvízi evezés le a zuhatagos folyón.
Kazimir elégedetten summázza a hétvégét. Brutál vagány adrenalinlöket. Mégis valami különös ürességet érez. Sivár lélekteret. Ez az örökös csodára éhezés nem hagyja nyugodni. Néha arra gondol, hogy talán magányos, azért ez az állandó élményhajsza. Megtölteni valamivel a társ-üres teret. A titkárnője öt éve ebhűséggel lesi minden óhaját. És ugyanazt a parfümöt használja minden nap.
Kazimir beül a fekete „másnak nincs ilyen” dzsipjébe, és keskeny hajtűkanyarokon ereszkedik neki a völgynek, a nyíló liliomfák felé.
A vasúti átjáró előtt megáll. Lent a hegyi patakban egy öregember a vízbe gázolva keresgél valamit. Néha lehajol, és egy zsákba teszi, amire ráakadt. Mosolyog magának. Saját öröm. Az is lehet, hogy boldogság. Kazimir kissé irigykedve nézi a nedves köveken bóklászó öreget.
Lent a völgyben a villák udvarán vacsora készül. Halászlé.
Egy utolsó fotó erejéig még megáll, elkapni egy sziklás naplementét. Akkor veszi észre Delinát. A háza előtt. A viskója szinte térdepel a cifra házak között. Az aprócska ablakban napfakított kerti törpe áll karján tűzifával. Törpevigyor a porlepte szürke arcán.
Az öregasszony csontsovány testén leng-lóg a ruha. Hamuszürkére nyűvődve. A vonásai derűvel teltek. Közelebb lép Kazimirhez.
– Átverés volt. Egy vásárba sózták rám, hogy majd szerencsét hoz… Fát hordó kerti törpe… Mondták, hogy nemsokára férjhez megyek… Csak vegyem meg…
Nevet. Úgy, ahogy csak azok tudnak, akik már mindent megértettek ebből a világból. Rezzen-leng a ruha rajta, ahogy kineveti fiatal ostobaságát. A kapu előtti asztalkán fonott kenyereskosár. Kazimir hirtelen odapillantva arra gondol, zsemlék.
Delina leül a lötyögő lábú sámlijára és nézi azt a jóképű idegent, akinek mélyülni kezdenek a homlokán a ráncok.
– Kőzsemle. Ezek itt kőzsemlék… Turisták veszik… Úgy nevezik, hogy szuvenír… Meg, hogy ez olyan természetadta ajándék. Nem giccs. Ők tudják… Nekem másfél kenyér ára. Ezekből élek. A kőzsemlékből. A nevem Delina, itt ülök minden nap a kerek köveimmel a házam előtt…
Kazimir leül a fehérre meszelt hídkar peremére.
– És nem ment férjhez Delina?
– Nem.
– Miért?
– A vakságom miatt… Nem láttam meg azt, aki igazán szeretett. Csak vártam valakire, akinek majd jó sok pénze lesz…Volt egy fiú… Ilie. Szaladt utánam a templomtól a házunkig. Őszirózsacsokorral. Én meg bevágtam előtte az utcaajtót. Nem adta fel. Három évig, mint egy pulikutya rohangászott utánam. Hol orgonával, hol piros tulipáncsokorral, mikor mi nyílt éppen a kertekben… Olyan szegény volt, mint én. Két üres tarisznya egy szegen. Milyen élet az. Így gondolkoztam akkor… Az évek meg mentek. Aztán Ilie eltűnt a faluból. Megnősült. Egyedül maradtam…
Az utca végén egy öregember baktat, nekihajolva az útnak. Amikor a kapuhoz ér lassan engedi le a zsákot a válláról. Kőzaj. Rámosolyog Delinára, aztán a sziklák felé néz elborult arccal.
– Ma is lezuhant egy… Arról a szikláról.
– Mondtam már neked, esztelenek ezek mind. Sziklafalmászók… Veszélyszomjuk van… Hoztál követ? Eredj, egyél Ilie! Otthagytam a kenyeret az asztalon.
Kazimir elmosolyodik. Az öreg becsoszog, Delina huncutul legyint.
– Két éve jött vissza a faluba… Senkije sincs. Ott aludt a híd alatt. Itt már augusztus végén hidegek az éjszakák. Nem nézhettem… Befogadtam. Fát vág nekem, meg ő szedi a patakból a gömbölyű köveket… Ha kell, csiszol rajtuk, hogy úgy nézzenek ki, mint a zsömlék. Nekem is jobb, van kihez szólni. Mert a csend megöl… Mindent itt bent… Látja, ilyen az élet…
– Megvenném ezt a két megmaradt zsemlét – nyúl a pénztárcája után Kazimir.
– Mondja meg a feleségének, tegye a virágcserépbe, és nem borítja fel a virágot a szél.
– Nekem nincs feleségem – néz bele az öregasszony szemébe.
– Maga is vak. Vigyázzon, mert mennek az évek… Várjon, hozzam a visszajárót!
– Hagyja csak! Vegyen belőle egy üveg bort Ilie bácsinak!… Mert szereti magát.
Csak aki igazán szeret, csak az tud így mosolyogni. Kőkenyérkeresőként…
A hétfő kedvlankasztó. A titkárnő ugyanolyan hangyaszorgalmú aktahordozgató, mint mindig, csak ma a parfümjének az illata lett édesebb. Talán magnólia. Az asztalán furcsa kerek követ talál. Alatta egy cetli a főnök kézírásával.
Melindának…
