Költők között csak politikus, politikusok között csak költő!

Interjú KónyaHamar Sándorral

 

– Sokféle, szerteágazó tevékenység az Öné. Politikus, közéleti személyiség, szerkesztő, közíró, költő. Melyik szereppel, tevékenységi területtel azonosul leginkább? Hogyan határozná meg önmagát?

Költő előbb, hamarabb voltam, mint bármi más. Diákkorom óta. Még nagyenyedi diákkorom utolsó évében közölt Márki Zoltán az Utunkban, Lázár László az Ifjúmunkásban, majd Kántor Lajos a Korunkban, több alkalommal is. Magyarországon, Nagy László ajánlására, Juhász Ferenc a budapesti Új Írásban. Akkor még Kónya Sándorként.1970 és 1990 között e név alatt közöltem verset, esszét, jegyzetet a Korunkban, Igaz Szóban, Művelődésben, Ifjúmunkásban Utunkban, A hétben,a bp-i Népszabadságban, Magyar Nemzetben, s mint jeleztem már Juhász Ferenc Új Írásában. Kónya-Hamar Sándor, nevem alatt csak 1992-től. Sokan ma is rám kérdeznek: a költő és Korunk-szerkesztő Kónya Sándor, s a közéleti, politikus Kónya-Hamar Sándor, egy és ugyanaz?

Ma viszont így fogalmaznám meg magam: költők között csak politikus! Politikusok között csak költő! De, hogy ne merengjen csalódottan egy egész emberöltő, nagyon is tudom, hogy a súlyos és jó vers: Magas, mint mennybolt,/ mély, akár a tenger!/ Egyetlen során egy /évezred mereng el!/ Tehát, a leginkább költő volnék, mert a versírás ma is azzá tesz, ami lehettem volna, vagy még lehetnék! Ahogyan egy korai versemben megfogalmaztam: „ Örök izgalmak zenéje/Bennem áradoz./Szomjazóim térnek/Élő forrásaihoz.//Valami messzit vonz/Bennem a lélek./Felejtem, hogy vagyok!/Felejtem, hogy élek!//Bomlik bennem az idő./Reménykedhetek-/Olyan vagyok, amilyen/Sohasem lehetek!//(ÁHÍTAT)

Ám summa summarum: eszét, nyelvét és tollát forgató, nem alkudozó erdélyi magyar értelmiségi is volnék, aki tette és teszi a dolgát ma is. S mindezt tiszta kézzel, forró szívvel és hideg fejjel! 75 évesen is.

Persze, nem tagadhatom le, hogy majd húsz évig voltam politikus, közéleti személyiség, közméltóság (parlamenti képviselő, európai parlamenti képviselő, megyei RMDSZ-elnök stb.) és vagyok ma még közéleti író is.

– Politikai pályafutása kiterjedt, hiszen sok éven keresztül is az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke volt. 2007-ben egy teljes évig európai parlamenti képviselő. Mesélne egy kicsit a politikában eltöltött éveiről? Milyen elvárásokkal, tervekkel indult, mit sikerült ebből megvalósítania? Mennyire kellett ellenszélben haladni? Az Európai Parlamentben mit tapasztalt, milyen summázatát adná ennek az időszaknak?

Juhász Ferenc egy ma is fájó könyvajánlása jut eszembe.  Legutóbbi kötetét (A Pegazus istállója) – már európai parlamenti képviselőkoromban ‒ így ajánlotta: „Kónya Sanyi, Kónya Sanyi!/ Annyi, de annyi/ költőreményt fűztem hozzád,/ s te választottad a politikát”/. Érzékeltetve mintegy, hogy mi is lett abból a szárnyát bontogató táltos csikóból, aki megbokrosodott hatlábú és négyszárnyú pegazusként, nem a Parnasszus, hanem az Agora felé vette szárnyas útját s az irányt! Hiszen 1989. decemberében bekövetkezett a történelmi „nagy fordulat”, bármi is volt az, forradalom vagy államcsíny! A szocializmusból már nagyon elegünk volt, és másképpen is szerettünk volna élni! És igen, személyem és sorsom szerencséje volt, hogy „jókor és jó helyen” lehettem, hiszen egy olyan történelmi forgatagban, politikát változtató és alakító örvényben találtam magam, mely a további események alakulásába való beleszólásomat és hozzájárulásomat is lehetővé tette. Persze, ebben az is nagyon fontos és jelentős volt, hogy előzetes egyetemi tanulmányaim (filozófia, szociológia-pszichológia) során, erre elméletileg is fölkészülhettem. Kolozsvárott már 1989. december 23-án a megalakuló Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács elnöke (Kántor Lajos) a frissen megalakult Nemzeti Megmentési Front városi tanácsába jelölt. Amikor az egykori és újra megalakult román történelmi, politikai pártok részt követeltek az új hatalomból, s a megegyezés szerinti Ideiglenes Nemzeti Egységtanács is megalakult, akkor annak Kolozs megyei vezető testületébe jelöltek, alelnökévé választottak, s a közbiztonsági, nemzetiségi és ifjúsági ügyek rendezésével bíztak meg. Elkezdődött tehát politikusi pályafutásom, s tartott az 2010 januárjáig.

Az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács Kolozs megyei alelnökeként, az RMDSZ országos vezetőtestületi tagjaként, 1992-ben választott városi tanácsosként, majd parlamenti képviselőként (1992‒2008), Kolozs megye RMDSZ-elnökeként (1999‒2005), végül európai parlamenti megfigyelőként és megbízott képviselőként (2005‒2008), illetve elnöki tanácsosként 2009. szeptember végéig.

Eleinte még a frissen elnyert szabadság igézetétől megrázkódtatott lelkek egyike voltam, a volt rendszer expanziós módszerével megbélyegzetteké, s érvényes volt még az értékeitől megfosztott ember átváltoztatásának tragikus képtelensége, miközben az újonnan megjelent hatalom is a válság és váltás hatása alatt, lassan cserélődő tudatok lekötésén „fáradozott”! S amit leginkább éreztünk: szükségünk van egy nagy belső felszabadulásra, öntudati tisztázódásra és következményvállalásra a politikai fordulat és feszültség hétköznapjaiban. Jó volt viszont felismerni, hogy létezett valamilyen külső szorításból eredő belső feszültséget, igényt kiváltó nyomás, és talán ennek is köszönhetően, minden társadalmi rétegből viszonylag sokan vállalták a konkrét fellépést. Így én is, mert tudtam, hogy a politizálás elvont, absztraktabb eszmei jellege szűnőben volt, s felerősödött nem csak cselekvő, de szolidaritást eredményező hatása is. Minőségileg eltérő volt ugyan a felismert és kisebbségileg vállalt kockázattal járó szerep, ám az azonosulás kényszere egy táborba vonta a cselekvőt és az álmodozót, s lehetővé vált a tágabb átfogás gyakorlata is. A politizálás lehetősége viszont egyszerre függ a cselekvés terétől és attól a felismeréstől, absztrakt áttekintéstől, és informáltság szintjétől, mely a választott, képzelt vagy valódi közösséghez fűződő érdeket jelentette. De valójában, akkor lett egyike azoknak a tudatformáló eszközöknek, amelyekkel mozgásba lehetett hozni közösségeket, a szűkebbektől a tágabbakig, amelyek minden jelentős – embereket, népeket mozgató – ideológiára is épített.

Hogy a körülöttünk áramló információkból, ideológiákból, a közösségeket értelmező, politizálásra késztető elvekből közülünk ki mit és hogyan fogott fel, mi volt az, ami addig rögzült, és mi volt az, ami mozgásba hozott, az az akkori, és azóta is érvényes, érdekből fakadó, ahhoz kapcsolódó érdeklődés, tudásszint és érzelmi azonosulás képességének függvénye volt. Ez derült ki az utólagos értelmezés és elemzés során is. Mert más a minősége a politizálásnak, ha csak közvetlenül adott biológiai-társadalmi elrendezés szerint éljük át az azonosulás körét, mélységét. És más, ha az a kör az egész társadalom működésének szintjéig tágul, amikor a politikai érdekcsoport a saját esetleges hatalmi szerepével képes vagy képtelen azonosulni, miközben társai is azonos társadalmi és politikai helyzetben vannak, azonos érdeket képviselnek, a különböző földrajzi szórás ellenére is. Hiszen a politizálás gyakorlattá váltható eszméje és motivációja egyaránt jelentkezhet a legalacsonyabb szinten lévő, legkevesebb döntési és beleszólási lehetőséggel rendelkező, inkább hátrányos helyzetű csoportnál, és a társadalmi hierarchiában legmagasabban álló, hatalommal, döntési és cselekvési lehetőséggel rendelkezőknél. S bár a politizálásnak, a politizálás igényének, alapvetően gazdasági és hatalmi (és nem nemzetiségi) az indítéka, érzékelni lehetett: etnikai értelemben hol volt szükség rá. Először nyilván ott, ahol minden kisebbségi (egyén és közösség) számára egyértelmű módon volt érezhető, hogy társadalmi vagy nemzeti nyomás nehezedett rá, már-már tűrhetetlenül, így az erdélyi magyarságra is. Ahol tehát politizálással rendezni s egyensúlyozni lehetséges a mindenképpen hátrányosnak érzett társadalmi, történelmi különbséget és megkülönböztetést.

Más kérdés már: hogyan viszonyultak (és viszonyulnak ma is) az eredményt megcélzó elszántságból, avagy naivitásból, félelemből, avagy elvtelenségből eredeztethető, esetleges kompromisszumokhoz, a bukarestiek, erdélyi románok s a partiumi vagy székelyföldi magyarok?! Mert igaz ugyan, hogy a fordulat után közvetlenül, az új politika, politizálás értelmében a megbékélés a napi politika jelszava lett ‒ persze nem sokáig ‒ de sokan éreztük már akkor (de nem adtunk kellőképpen hangot érzésünknek!), hogy e mélyen bibliai gyökerű fogalommal valamiféle manipuláció történik. Megelégedtünk egy szállóigévé vált megfogalmazással: „Én politizálok, te politizálsz és ő is politizál… Csakhogy én is naiv vagyok, te is félsz, és lehet, hogy ő is elvtelen…!”

Miért tettem ezt az elméleti kitérőt? Mert visszatekintve az akkori napok és hetek eseményeire, igazából most látom tisztán, hogy milyen történelmi-társadalmi, politikai-pszichológia kontextusban kellett életre hívni az erdélyi magyarság összetartó, érdekvédelmi és közképviseleti szervezetét, melynek neve végül is: Romániai Magyar Demokrata Szövetség lett! Szövetség ‒ és nem Egyesület! ‒ mint ahogy román nevén: Uniunea Democrata  Maghiara, UDMR! S lettem én is parlamenti képviselője 1992. szeptember 17-től, tizenhat éven át, 2008-ig. S jelentette ez a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását, és parlamenti csoportunknak a kolozsvári Szent Mihály templomban tett eskütételét (1992. október 25)! Mely szerintem, ma is vállalt és kötelező kellene legyen! Ki hitte volna akkor, hogy az erdélyi magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezete, az RMDSZ későbbi vezetése, annak politikai programját és esküjét ‒ történelmi helyen és nyilvánosan ‒ többé soha nem vállalja?! Azt hiszem, innen eredeztethetőek az RMDSZ későbbi és nem szűnő, belső konfliktusai! S lettem, a Kolozs megyei szervezet elnökeként, belső ellenzéki is!

RMDSZ-tisztségeim, parlamenti mandátumaim munkája közben végig a Hívó Szó és a KMDT Szándéknyilatkozatában megfogalmazott célokért küzdöttem, s azok megvalósításáért vállaltam megbízatásaimat. S most csak hármat említenék. Az első: még a Benkő Samu javaslatára felvállalt, Erdélyi Múzeum Egyesület, az „egykori erdélyi akadémia” feltámasztása, életre hívása volt, s az egyetlen a háromból, mely megvalósult, nem maradéktalanul, de él és működik ma is!

A második az állami magyar egyetem, a Bolyai Egyetem újraindítása lett volna. Melynek ügye, sajnos, gyanú alatt áll ma is. Akkor is, ha időközben magyar állami, és erdélyi magyar egyházi támogatással és kitartással sikerült beindítani, és nem kis áldozattal sikerült beindítani valami hasonlót, Csíkszereda-Marosvásárhely‒Kolozsvár‒Nagyvárad tengellyel, az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, a Sapientiát.

A harmadik pedig, szükséges önrendelkezésünk, háromszintű (személyi, kulturális és területi) autonómiánk kivívása és megvalósítása. Amelyért, a gyakorlati és politikai küzdelem fontossága, éppen az RMDSZ vezérkarának tudatában halványult nagyon el!

Magam, megyei elnökként, parlamenti és európarlamenti képviselőként is éppen ez utóbbi kettőért törekedtem, érveltem, küzdöttem a legtöbbet, Bukaresttől Brüsszelig, sőt, különböző más európai fórumokon is. Meg is tudtam, hogy a román közvéleményt, de az európait is, mennyiben érdeklik, ezek a számunkra létfontosságú, szükséges és nélkülözhetetlen intézmények, s az érettük való elszánt küzdelmünk. S azt is, hogy milyen hazai és nemzetközi, nem támogatásra, csupán visszhangra számíthatunk! Elkeserítő politikai, kulturális és társadalmi, etnikai-etikai élményeim és tapasztalataim nem hagynak beletörődni ma sem mindabba, amit több mint 30 éves politizálásunk eredményeként felmutathatunk! De talán, ami még nem volt, nem lehetett, az még lehet, lehetne, ha nem mondanánk végérvényesen le róla, a megosztó kis lépések politikája közben!

– Politikai pályafutásának egyik vitákat is kavart, sarkalatos pontja az állami magyar egyetem visszaállítása. Egyik cikkében úgy fogalmaz, hogy „ez nemcsak a romániai, de az európai demokrácia igazi próbaköve is”. Mit ért ez alatt? Miért fontos életben tartani az önálló magyar egyetem igényét az erdélyi magyarság számára? Lehet ezt még követelni napjainkban, nem inkább egyfajta sziszifuszi próbálkozás?

– Az előbbi válaszomban második tételként emlegettem az állami magyar egyetem ügyét, holott politizálásomnak és közéleti szereplésemnek ez volt a legfontosabb feladata és felvállalása, sarkköve! Törvénykezdeményezés ennek érdekében a román parlamentben, határozattervezet és parlamenti nyilatkozat elfogadtatása az európai parlamentben, fórumok és konferenciák szervezése itthon (a Bolyai Egyetem megszüntetésének 50. évfordulóján) és Európa-szerte, nyílt viták vállalása az elektronikus és írott médiában stb. S közben nem egyszer, de főleg Brüsszelben és Strasbourgban valóban hangoztattam, hogy az erdélyi magyarság egyetemügye „nemcsak a romániai, de az európai demokrácia igazi próbaköve is”! Legalábbis így hittem és reméltem. Mégis csalódnom kellett.

Ennek ellenére, ma is az állami magyar egyetem újraindításának híve maradtam és vagyok. Annyira, hogy a 2020-as parlamenti választások után, látván, hogy az RMDSZ újra a kormánykoalíció tagja lett, egy beadvány-esszében kerestem meg a jelenlegi vezetését és parlamenti csoportját, emlékeztetve egykori vállalt és (hittem!) föl nem adott programpontjára, mely nemzeti közösségünk elvárása és reménye 1990 óta! Ez az esszé, Állami Magyar Egyetemet! címmel jelent meg a budapesti Hitel 2021. augusztusi számában, valamint a NIF (Nemzeti és Nemzetközi Internet Figyelő), 12 nyelven megjelenő oldalain. És újra csalódnom kellett!

De hogy mit értettem az idézett megfogalmazás alatt? Mindenekelőtt azt, hogy immáron az Európai Unió tagországában, Romániában is érvényesíteni kellene azt az európai értéket, mely garantálja, minden adófizető közösségnek (kisebbséginek is) azt a megfogalmazott jogát, miszerint legyen önálló, egyenlő értékű oktatási rendszere (bölcsődétől az egyetemig), ha valóban egyszerre érvényesül a történelmi hagyomány, a demográfiai valóság és a politikai megfontolás! És ne ismétlődjön meg a Bolyai Tudományegyetem sajnálatos esete, mely politikai számítás és ámítás, s a béketárgyalások előtti kényszerű engedmény következménye volt! Hiszen immár közös jövőnk legnyomasztóbb problémája a tanulás, a fejlődés jogáért vívott küzdelem lesz, és túl minden versenyhelyzeten, a munkaerőpiac birtoklása. Gazdagság és szegénység, növekedés és hanyatlás, fegyverkezés és kábítószerezés, élettérképzés és környezetszennyezés tesznek próbára a maguk fenyegető egyetemességében. És kitartóan még az is igaz, hogy az erdélyi magyarság tudatában, az önálló, saját egyetem olyan szimbolikus realitásként van – szerencsére ‒ még mindig jelen, mely éppen nemzeti közösségünk fennmaradásának letéteményese. Hiszen nem akarunk és nem tudunk megfeledkezni a jogfolytonosságról, és nem hagyhatjuk megtagadni beindítható egyetemünknek azt az örökölt öntörvényűségét, mely nekünk, erdélyi magyaroknak és tanulni akaróknak politikai képviseletünkhöz képest is különböző legitimitást ad. Mert éppenséggel így lehetünk nyitottak a másik nemzet, a másik kultúra, az emberiség s egyben a világegyetem felé, mintegy teljes értékű kommunikációt biztosítva az egész emberiséggel. Mert az anyanyelvű oktatás, az óvodától az egyetemig, nem egyszerűen csak a szakemberképzést szolgálja! Az egyetem egy kisebbségbe kényszerített közösség számára pedig nem lehet kevesebb, mint a saját értékein túlmutató, egyetemes emberi értékek iránti nyitottság és fogékonyság fenntartásának intézményes garanciája!

Az egyetemi eszme ilyen fokú ideologizáltsága lehet, hogy lényegi tisztázatlansággal is társul, de akkor is egy önmagunkra szabott egyetemgondolat, mely valóban egy kisebbségi létszimbólum megjelenítője, és mint egyetemgondolat valóban kivonhatatlan közösségi megmaradásunk érdek-összefüggéseiből. Politikus, közéleti és szakmabeli számára viszont más sem marad a továbbiakban, mint az a törekvés, hogy az említett érdek-összefüggésnek politikai, jogi és szakmai alapot és keretet teremtsen! Hiszen ma még mindig eszme és intézmény között, illetve olyan feladat előtt állunk, mely egyszerre érinti eszme és intézmény lényegét. A haladéktalan megvalósításig.

Köztudott, hogy Európában a politika és kultúra közötti kölcsönhatás már a 19. századtól folyamatosan és egyértelműen bizonyítja: a kulturális közösség nyelvének védelme az illető etnikai közösség minden tagjára háruló transzcendentális kötelesség. És ez a kötelesség előbbre való az emberi jogoknál, a kollektív és egyéni jogoknál, a demokráciánál, az alkotmány kitételeinél s a nemzetközi szerződéseknél. Politikai értelemben tehát: bárminél is! Hiszen az a közösség, aki így gondolkozik és cselekszik, tudatában van annak is – mert identitása van ‒, hogy ha saját erkölcsi és kulturális szabályrendszerrel és értékrenddel bír, és azokat a saját nyelvén megfogalmazza és rögzíti, akkor azok bármikor és bárhol általánosan elfogadhatók, és elfogadtathatók. Továbbá, ha egy etnikai közösségnek tehát saját és használt nyelve van, akkor politikai és társadalmi életében a kulturális és civil intézmények minden külső beavatkozás és segítség nélkül is létezni és működni tudnak. Régiónkban pedig a saját nyelv méltó birtoklása, használata és ápolása az Európához való tartozás és erkölcsi értékek csúcsát, valamint a kulturális, de politikai megmaradás garanciáit is jelenti! Ilyen értelemben az etnikai közösség saját nyelve életbevágóan fontos, mert eszközjellege és legitimációs értéke miatt, neki köszönhetően éppen az asszimiláció veszélyétől mentesül! Ezért kell anyanyelven megtanulni a világot. Ezért akarjuk a saját önálló oktatásrendszerünket, saját önálló egyetemünket, magyar nemzetiségű, adófizető állampolgárokként. Mert tudjuk a helyünket és a dolgunkat, és otthon akarunk lenni saját hazánkban. Otthon akarunk maradni saját kultúránkban, mely nemcsak valamilyen lényegesen emberi, de ugyanakkor közösségünk otthona is. Mert az erdélyi magyarságnak, nemcsak a jelenben létező földrajzi és érvényes politikai tér az otthona és hazája, hanem az a szellemi tér is, amelyet a múlt jelölt ki, és a jövő kér számon. Egy értékeiben megbizonyosodott és jogai tudatában lévő, saját sorsáért felelősséget érző magyar nemzeti közösség jövője, mely egyetemünk nélkül el sem képzelhető!

Hát ezért nem mondhatunk le az érette való, ádáz küzdelemről! Akkor is, ha az egyelőre még mindig, és továbbra is „egyfajta sziszifuszi próbálkozás”.

– Egyik előadásában a 89-es kolozsvári forrongásokról kijelenti, hogy a fordulat éve 1985 volt (Kiadványok, Ellenpontok, Kiáltó Szó, Limes kör). Több vonatkozásban is jelentős az 1985-ös év. A Korunk folyóirat felkérésére elkészített Csoóri Sándor-interjú (A jónási kötelesség lázbeszéde) 1992-ben nem, csupán jókora késéssel, 2010 szeptemberében jelenhetett meg. Nagyon élvezetes, sodró lendületű beszélgetés ez, ahol Csoóri nagyon fontos dolgokat mond el. És itt jön be újra a 85-ös év. Nem kell hozzá dús fantázia, hogy eltaláljuk, az elhallgatás oka az a sokatmondó passzus lehetett, amelyben Csoóri elmondja Soros György magyarországi látogatását. Ezen belül is a bizalmas beszélgetést, amelyben Soros védi Kádárt és Aczélt, s elmondja, hogy Csoórit azért nem választaná be a Soros Alapítvány kuratóriumába, amiért kisebbségi kérdésekkel foglalkozik. Hogyan látja ezt a Soros-Csoóri beszélgetést napjainkból nézve, és akár európai parlamenti szerepvállalása után?

– A Korunk szerkesztőjeként, belső munkatársaként, újító szándéktól vezérelve, már 1990 végén elkezdtem egy interjúsorozatot. Az elsőt éppen azzal a Szőke László református tiszteletessel, aki nemcsak Erdélyben, de talán Európában is elsőként, lefordította cigány nyelvre a Biblia újtestamentumi részét, még 1989 decembere előtt, s Hollandiában ki is nyomtatták.  Nem csak Erdélyben terjesztették és használták is, míg a Szekuritáté le nem leplezte, s betiltotta, szerzőjét pedig meghurcolták.  Az interjú az általam szerkesztett Korunk cigány súlypontos számában (1991.7) jelent meg, sok más nívós és érdekes írással együtt. S a szerkesztőség nem kis örömére nagy sikert aratott, nemcsak hazai, de európai nagy sajtóvisszhanggal, annyira, hogy még az 1991 őszén, Lengyelországban tartott első, európai roma nagygyűlésre is meghívtak. Az interjúsor pedig folytatódott Mircea Dinescuval, Andrei Plesuval, Sütő Andrással, Sükösd Mihállyal, Konrád Györggyel, Csoóri Sándorral és Szőcs Gézával.

Valamennyi meg is jelent a Korunkban, a Csoórival készített kivételével. Hiába szántuk a Korunk 1993-as (Ami múltból élni segít c.) húsvéti száma törzsanyagának, mert szerkesztőtársam, aki a Soros Alapítvány kolozsvári ügyvezető elnöki teendőit is ellátta, élesen kifogásolta mindazt, amit Csoóri Sorosról elmondott, s én idéztem. Tulajdonképpen, igazából nem is a Kádárral és Aczéllal kapcsolatos történet volt a főok, hanem az a része, melyben a kisebbségi gondokról és valóságról vitáznak 1985-ben, a következőképpen: Soros: „Ne gondold, hogy a kisebbségek sorsát valaha is megoldják. Ezzel már nem törődik – a nagyhatalmakról van szó – senki. Ez ma már nem téma. (..) Fel sem ocsúdhattam meglepetésemből, mert egy fordulattal így folytatta: „meg különben is azt mondta az anyám, te Gyuri, ha Csoóriék, a magyarok Erdélyt emlegetik, akkor másnap, itt Budapesten már viszik is a zsidókat.” Kollégám más részeket is ki akart vétetni az interjúból, s azok nélkül megjelentetni. De sem az interjúkészítő, sem interjúalanya ebbe nem egyezhetett bele, s így ki is maradt a Korunk akkori számából. Ennek beszélgetésnek egy része viszont (az irodalmi), a Korunk 2010. szeptemberi számában (A jónási kötelesség lázbeszéde c.), Csoóri Sándornak jóval 80. születésnapja (február 3.) után láthatott napvilágot. De abba sem került bele minden, mint ahogy kimaradt az ominózus Soros-kijelentésnek az a ma is megdöbbentő – s napjaink migránsáradatát támogató és pénzelő, egyértelmű szerepét bizonyító része – mert végül is az, a 2016. szeptemberében elhunyt Csoóri Sándor kérésére történt. Az „egyszer úgyis minden közölhető lesz, leginkább csak a halálom után!” megjegyzéssel.

Ezt a cenzúrázásnak is beillő kísérletet, történetet viszont megírtam 2014-ben s meg is jelent a Hitel 2015. 4. számában (Cenzúra itt? Cenzúra ott? c.). S mivel, a minden közléskor kihagyott részeket utólag nagyon is igazolták és igazolják a nagyvilági és európai politika 20. és 21. századi eseményei, azt, hogy Soros György, 1985-ös jóslatai mennyire bekövetkeztek és helytállóak, hadd idézzem,  amit 2022. őszén egy gyergyószentmiklósi történészkonferencián is elmondtam „Ami egy Csoóri-interjúból kimaradt”c., NIF-ben is megjelent részéből:

Soros György már 1985-ben „megjósolta” Csoórinak: „Közép-Európában rövidesen a kommunizmus fog megbukni, és Európában is a globalizációt kell előkészíteni, és segíteni. Mert lesz Európa e részének kb. 25 éve, hogy újraépítse polgári demokráciáját s a nyílt társadalmat is. De rövidesen Európa gondja az lesz, hogy hogyan őrzi meg keresztény értékrendjét egy olyan készülő „világállamban”, melynek ő is része kell legyen, de előbb nagyon meg kell változnia. Ezért Európát, határain kívüli népek özönlik el majd, ahogy ez a Kalergi-tervben is le van írva. Az ezt követő 25 évben pedig a keresztény Európa meg fog szűnni, s az új Európában már nem lesznek sem nemzeti többségek, sem nemzeti kisebbségek, csak emberi és közösségi jogok. Ezért támogatom ezt én is (…),  s azért érvelek most neked, hogy éppen te is megértsed a ránk, a rátok váró jövőt. És megismétlem, nem ismered a Kalergi páneurópai tervét?”

Amikor pedig 2005 májusában a parlamenti diplomácia jegyében, parlamenti megfigyelőként, s azt követően, 2007. decemberéig teljes jogú, megbízott képviselőként hosszabb időre az Európai Parlamentbe kerültem, Csoóri eszembe juttatta:” legalább alkalmad lesz, egészen pontosan megtudni, hogy ki is az a Kalergi!” És az EP titkosított dokumentációs központjában, meg is tudtam, hogy ki is Richard Coudenhove-Kalergi! Továbbá  megismertem  „az egységes Európa  jövőjét” előrevetítő tervét is. Ami könyvformájában éppen a napokban jelent meg Budapesten, tehát olvasható magyar nyelven is (A Kalergi-terv, Európa jövője-Európa halála, Bp. 2023).

De a teljes Csoóri-beszélgetésnek még mindig csak az „irodalmi” része jelent meg, és nem a teljes, „politikai” is, melyben a magyarországi rendszerváltás, s főleg az egykori MDF belső kulisszatitkairól is olvashatni. Melynek Csoóri Sándor, a kádári idők ellenzéki vezéreként, kezdeményezője és alapítója volt. S már az MDF-kormány alakulásakor, 1991-ben (!), olyan dolgok történtek, melyek, interjúalanyom végképpeni elkeseredésére és csalódására szolgáltattak okot. Hiszen már az elején arra kellett rádöbbennie, hogy éppen őt, az új politikai hatalom, azután, hogy már „kihasználta”, nemkívánatos személyként kezdte kezelni és kiszorítani azokból a döntésekből, melyek éppen a magyar demokráciát és nemzetépítő szándékot kellett volna szavatolják!  A „Cenzúra itt? Cenzúra ott?” c. írásomban, a köztársasági elnöki szék várományosa kiválasztásának eseményéről, már idéztem, írtam.  Kiss Gy. Csaba is írt már Antall József és Csoóri Sándor barátságáról, alakuló viszonyáról és szakításáról.  Hogy miért és kiért kellett kilépnie az MDF vezetéséből, majd szervezetéből, arról Pálfy G. István is írt az „Így lássa Csoóri Sándort, aki látni akarja” c. könyvében, eddig ismeretlen dokumentumokat is bemutatva. Én most csak egyetlen „MDF-kellemetlenséget” idéznék fel: 1991-ben, Püski Sándor felajánlotta, hogy szívesen megjelentetné az 1987. szeptemberében megtartott, lakiteleki tanácskozás hiteles jegyzőkönyvét, melyen Csoóri Sándor nem lehetett jelen, mert éppen egy régóta esedékes amerikai meghívásnak tett eleget.  Tehát nem is mondhatta el mindazt, amire régóta vártak a jelenlévő érintettek is. Éppen ezért, a lakiteleki jegyzőkönyv megjelentetésének elhatározói felkérték a bevezető előszó megírására, mely „Országgyűlés ponyvák alatt” cím alatt el is készült, s át is adta, az őt erre felkérőknek. A könyv pedig (A magyarság esélyei: A tanácskozás hiteles jegyzőkönyve, Lakitelek, 1987. szeptember 27. Antológia-Püski, Budapest 1991), idejében meg is jelent. Csakhogy, a Csoóri Sándor előszava nélkül, s anélkül, hogy erről valaki értesítette volna, s hogy miért?! Hogy a leghitelesebb szervezőnek és fórumalapítónak, kifejezetten az ottani hozzászólásokat bemutató könyv előszavaként megírt gondolatai nyomtatásban miért nem juthattak el az olvasókhoz?! S mint kiderült, Püski Sándorék is értetlenül álltak a kérdés előtt, hogy hova lett az előszó, mert az írás soha nem is került a kezükbe!? Csak évekkel később, már a Hitel szerkesztőségében, Nagy Gáspár költő adta át azt a fénymásolatát, amely aztán megmaradt a Csoóri hagyatékában is. Persze, a történelmi és politikai konzekvenciák nem maradhattak el, s fölöttük az ámulás. Az ámulás afölött, hogy az is megtörténhetett, hogy valaki dátum és aláírás nélkül, kézjegyként ilyesmit róhatott a kéziratra: „ A (Nagy Imre vértanúságáról…) közti részt elhagyni ajánlom, mert az nem lakiteleki megnyilvánulás. Ha Csoóri S. ragaszkodik hozzá, akkor – mint saját írásbeli hozzászólás, de nem mint előszó – legyen benne a kötetben”.  S a „de nem mint előszó” kétszer aláhúzva. Csoórinak viszont nagyon fájt a furcsa cenzúra, de 1991-ben már nem ez volt a legnagyobb gondja! S mint elmondta, sejtette, hogy kinek a kézírása, de nem volt rá bizonyítéka, és nem is akarta ezért forszírozni. Mert nem szeretett volna egy újabb áldatlan vitát gerjeszteni, mely „még jobban szétmarta volna az egyre gyengülő MDF-et is” Csak a halála után derült ki. Az viszont még életében, hogy” milyen elsietett pártosodás, politikai rivalizálás, hatalmi harc indult meg a szocializmus romjain, akkor amikor a magyar nemzetnek szellemi-lelki koncentrációra lett volna szüksége! Mely biztosította volna az áhított összefogást, a külső és belső szétszóratásban élő magyarság összehangolását.”

– Ön a ’89-es kolozsvári forrongások közvetlen részese volt. „Jókor jó helyen” ‒ ahogy egyik előadásában megfogalmazza. A forradalmat követő közéleti változások alakító részeseként. Azt is megemlíti viszont, hogy egyre kevesebben vannak és lesznek azok, akik tanúskodni tudnának azokról a változásokkal terhes időkről. Hiteles dokumentumok híján a fiatal történészeknek nincs mire támaszkodniuk. Mit gondol, hogyan lehetne megmenthető az igazi 89 és a rendszerváltozás? Megmenthető egyáltalán?

– Előző válaszaimban már említettem, hogy sorsom, sorsunk, hogyan fordult és indult javító irányba, s hogy ebben a folyamatban, milyen tisztségekben nekem, milyen szerep is jutott. Talán csak azt nem részleteztem, hogy az első nagyváradi kongresszusi döntés eredményeként közvetlenül Kolozsváron létrehoztuk a szövetségi főtitkárságot, míg az elnökség Bukarestben maradt. Elnök, Domokos Géza, főtitkár Szőcs Géza lett, én pedig a főtitkár kabinetfőnöki teendőit láttam el, a következő, marosvásárhelyi kongresszusig, mely az RMDSZ újabb szerkezeti átszervezéséről is döntött, s a főtitkárságból, országos titkári hivatal lett. Melyet országos titkárként, Somai József vezetett, hosszabb időn át, 1991-2003 között, míg az országos titkárságból, ügyvezető elnökség lett. Akit éppen most, 2023. decemberében vesztettünk el. Én pedig a Korunk szerkesztője, belső munkatársa lettem, 1992. szeptemberéig. Somai Jóska, országos titkárként egyik koronatanúja is volt az RMDSZ belső történéseinek, s az eseményeket megörökítő dokumentumok készítőjeként, ismerőjeként, őrzőjeként. Az RMDSZ 20. és 30. éves évfordulóján pedig, együtt méltatlankodtunk az RMDSZ történetének „átírásai és elhallgatásai” miatt. Akkor már tudtuk, hogy költözések és egyfajta szándékos szelekció és nemtörődömség vagy felelőtlenség következményeként, a kezdeti időszak dokumentumtára jelentősen „megapadt”, hiányos lett. S emiatt, az RMDSZ történetével foglalkozó fiatal történészeknek már aligha van, lesz lehetőségük a történelmi hitelességre. Sajnos!

Valóban, nagyon kevesen vagyunk, maradtunk még életben a hőskorszak szereplői közül, akik megírhatták volna, vagy még megírhatják, azt ami a történelmi igazságot jelentené. 1989. történelmi érdeme is akkor lenne hiteles, ha megbízható hivatkozási alap lehetne. Különben menthetetlen marad, vagy már az is! Hiszen láthatjuk-hallhatjuk-olvashatjuk s tapasztalhatjuk nap mint nap, hogy 30 év után, hova jutottunk, és merre tartunk..!? S már az RMDSZ sem szövetség, hanem csak az egyik parlamentbe bejutott politikai párt! De meddig? Hiszen az erdélyi magyarság „egysége” is már a múlté?!

Kántor Lajos 2009-ben, az RMDSZ 20. évfordulója után, látván, hogy az 1989-es kolozsvári eseményekről, a központi emlékkötet mennyire hallgat, illetve nem vesz tudomást, azzal a javaslattal keresett meg, hogy pótolni kellene a „hiányosságokat”, s ezért egy kolozsvári pótkötet összeállítását és kiadását javasolná, s szeretné. S arra kért, hogy írnám meg én is „RMDSZ-visszaemlékezéseimet”. Így született meg a „Haj tulipán, tulipán! Az én RMDSZ-történetem” című könyvem, melyből csak részletek jelentek meg az említett pótkötetben (A Hívó Szó és a Vándoridő- Kolozsvár 1989-1990). Melynek Platóntól kölcsönzött mottója, minden politizáló értelmiségi számára érvényes: „Politizálj, és megbánod! Ne politizálj, és megbánod! Végül is, így is, úgy is megbánod!”

A Kolozs megyei RMDSZ megalakulásának 30. évfordulóján elmondott beszédemet pedig, a következő, Kányádi Sándor dedikált versváltozatából vett idézettel zártam, mert minden okom megvolt rá: „ ..,s ha nincs az az elektronikus csoda,/ nincs az az isten,/ aki a politika mocsarából /és undorából kimenekítsen,.. csak kushadás,/ csak senyvedés,/ s a bátrak belehalnak. /Új ámítók jönnek /és egyhamar,/ jó Hamar,/ nem lesznek forradalmak! ”

– Önt, saját bevallása szerint is különösen érdekli a magyar kultúrtörténetből az 1920-tól 1940-es évek végéig tartó időszak. Egyik Önnel készült interjúban úgy fogalmaz, azért is tartja fontosnak a kor kimagasló szellemiségeiről (Albrecht Dezsőről, Vita Sándorról, Demeter Béláról, Vita Zsigmond stb.) írni, mert „nem lehetett végignézni mindazt, ami különböző évfordulók kapcsán velük történik”. Nyírő József újratemetésének botránya kapcsán foglalkozott a Nyírő-jelenséggel és életművével. Egy róla szóló film forgatásához Önt kérték fel a szinopszis megírására. Hogyan állt hozzá a feladathoz, és mi lett a film sorsa? Több esetben is említi találkozását a cenzúrával. Például a már említett Nyírő-ügyben az első inzultus talán a Szerb Antal-irodalomtörténet lehetett, amelynek 1945 utáni kiadásából már hiányzik a Nyírőről és Tamási Áronról szóló fejezet. A másik szintén a már említett Korunk folyóirat megcenzúrázott Csoóri Sándor-interjúja. Mit gondol, az elhallgatás, az igazság meghamisítása mennyiben él a mai közbeszédben? Ha igen, miért van ez, és mi lehet a hosszú távú hatása a közgondolkodásban?

– Életem és sorsom nagy szerencséje, hogy anyai nagyapám, ‒ aki Székelykocsárd utolsó választott bírója (1922-1937), majd a gazdaszövetség könyvtárának gondnoka volt ‒ hagyatékában megmaradt azoknak a két világháború közötti erdélyi lapoknak, folyóiratoknak és könyveknek a gyűjteménye (Brassói Lapok, Erdélyi Gazda, Hitel, Erdélyi Fiatalok, Ellenzék, Erdélyi Helikon, Pásztortűz stb.), melyeket már a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákjaként kíváncsian és érdeklődve olvashattam. Így pontosan és időben értesültem mindarról, ami 1920 és 1940 között, irodalmi, társadalmi, politikai és gazdasági szinten, Erdélyben történt. És számomra ismert volt az Albrecht Dezső, Demeter Béla, Kacsó Sándor, Makkai László, Márton Áron, Szász Pál, Venczel József, Vita Sándor stb. munkássága és közéleti tevékenysége. Ráadásul a Bethlen Kollégium magyar irodalom és történelemtanárainak, s a Bethlen Könyvtár igazgatójának, Vita Zsigmondnak felbecsülhetetlen információi, tájékoztatói is rendkívül sokat jelentettek korabeli tájékozódásomban. Mondhatom tehát, hogy kész fegyverzettel nyúlhattam, az 1960-as, 70-es évek, akkor még rendkívül kényes témáihoz. De csak 199O után írhattam meg és közölhettem témába vágó esszéimet, tanulmányaimat., a Korunkban,  a budapesti Hitelben stb. Albrecht Dezsőről például csak európai parlamenti képviselőkoromban. S az impulzust az adta, hogy a strasbourgi egyetem bölcsészkarának falán láthattam, babérkoszorúval keretezett portréját (mint a Szabad Európa Rádió Ösztöndíjtanácsának igazgatójáét, akinek sokat köszönhettek, a Nyugatra szakadt s tanulni vágyó magyar fiatalok). S ha már belekezdtem, folytattam a Hitel egykori szerkesztőivel (Demeter Bélával, Kéki Bélával, Vita Sándorral), akik a Vásárhelyi Találkozó szervezői és előadói is voltak.

Nyírő József irodalmi hagyatékát már ismertem az újratemetés botránya előtt. Hiszen diákkoromban sem tudta senki pontosan és érdemben megmagyarázni, hogy az erdélyi magyar irodalom tanítása folytán (1966-ban), miért nem szabad még a nevét sem kiejteni, a Tamási Áronéval együtt. A Szerb Antal 1937-ben kiadott, s az Erdélyi Helikon pályázatán díjazott irodalomtörténete, a nagyapám hagyatékában is megvolt, tehát összehasonlíthattam az 1945-ben megcsonkított kiadásával. Nyírő József könyveinek „halinasorozata”is, és Tamási Áron két világháború közötti, 1945-ig megírt, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent művei is. És nem tudtam elfogadni, sem Nyírő József „lefasiztázását”, sem Tamási Áron „nagymagyarkodó székely” megbélyegzését sem!

A Nyírő-dokumentumfilm elkészítésének ötlete, a kulturális államtitkár Szőcs Géza javaslata és ötlete volt, a Zeyk Domokosról szóló szintén. Géza jól ismerte összegyűjtött ismereteimet és írásaimat mindkettőről, s mivel a nemzeti, kulturális identitás megalapozásának elkötelezett híve volt, a magyar állam hivatalnokaként is segíteni szeretett volna a megvalósításokban. Mert az újabb Orbán-kormány mandátumidejének kezdetén, a magyar filmgyártás is a kulturális államtitkár hatáskörébe tartozott. Csakhogy a kormányfő azt, időközben és nem tudni, hogy miért, az Andy Wajna filmes csapata kompetenciájába utalta át, Géza minden tiltakozása ellenére. Így a két filmterv szövegkönyve, szinopszisként készülhetett el és maradt meg! S közben Szőcs Géza is lemondott, még az életéről is, 2O22. novemberében. Azzal, hogy a világjárvány elleni oltáskampány kimondott ellenzője volt!

A cenzúra „rosszallását” már a Korunkban közölt Hiányzó kapuk, de főleg az Echinoxban, a Szőcs Géza által közölt, Útjára engedd a csillagot! című verseimmel váltottam ki, különösen az utóbbival, hiszen abban a Kárpátok Géniuszát Sírkőmellű Rossz Öregnek neveztem, jelképesen persze. Forrás-kötetem kéziratát is már hiába adtam le Egyed Péternek, s írta az előszót Kántor Lajos. Koppándi elvtárs minden, a kézirat gerincét képező versemet kidobatta, s helyettük néhány pártot dicsőítő verset igényelt! Persze, hogy kérését teljesíteni nem akartam, tehát le kellett mondanom első kötetem megjelenéséről!

A Csoóri Sándor-interjú kálváriáját már megírtam többször is. Tény, hogy a teljes interjú megjelentetését azóta sem vállalta senki! Majd a Beszélgető könyvem törzsanyaga lesz, egyéb hasonlókkal együtt!

Hogy az igaság elhallgatása a közbeszédben, mit jelent történelem és politika vonatkozásában, már az ókori görögök, Platón és Arisztotelész is megfogalmazták. De az európaiak előtt, már a kínai bölcsek is. S a Biblia példája sem bizonyít mást. Hiszen az újtestamentumi részében is, pápai utasításra, csak négy evangéliumot kanonizáltak, holott 11 lett volna…! Mintha a többi hét nem tartozna Jézus élettörténetéhez, hogy csak a Mária, és Barabás evangéliumát említsük! Így az igazság elhallgatása elsősorban – a mindenkori hatalom szempontjából rendkívül fontos ‒ emberi manipulálhatóságot eredményezi, s ugyanakkor a szenvedés gyökere keresésének jogosultságát is. De hát ‒ keresztényi értelemben – szenvedés és fájdalom nélkül, nincs ember, és tudomány és művészet sem! S mindezt az alázat titkolt fölényével is vállaljuk és tudjuk!

– Közéleti szerepvállalása mellett jelentős a szépirodalmi tevékenysége is. A politika mellett, hogyan talált Önre a vers? Teljesen független a közéleti szerepétől, egyfajta menedék, a szemlélődés nyugodt öröme? Vagy éppen, hogy a vers is közügy, felhívó szó, amely irodalmi hagyományok áramkörébe kapcsol? 

– A vers már diákkoromban megtalált, vagy én őt, jóval a politika s a közéleti szereplés előtt. Hiszen, mint jeleztem, már 1990 előtt, jóval többet közöltem verset, mint a későbbiekben, s a Korunkban a legtöbbet, addig, amíg valaki, vagy valakik arról döntöttek, hogy költői énem kánonba nem kerülhet! Pedig ott voltam a második Forrás-nemzedékének antológiájában (a Másnapos énekben,Szőcs Gézával, Markó Bélával, Adonyi Nagy Máriával, Palotás Dezsővel együtt),  az Echinox kiadványában poétikai esszékkel (Rilkéről, Jeszenyinről, García Lorcáról), Korunk Évkönyvben stb. És kötetem sem jelenhetett meg. Helyzetem viszont akkor vált bonyolultabbá, amikor törvényes tiltás ellenére is, külföldi (nem csak magyarországi, de nyugat-európai) lapoknak is verseket küldtem, s azok meg is jelentek, a szocialista rendszer címére, paródiaként fogalmazva. Az 1989-es fordulat tehát számomra ebből a szempontból is meg- és felszabadító volt!

És lettem 1990. áprilisától a Korunk szerkesztője, belső munkatársa, de menedzsere is, még mindig az INET megyei alelnökeként is július elsejéig. A menedzseri ténykedésem, két és félév alatt abban csúcsosodott ki, hogy a Korunk mindenkori legmagasabb példányszámát (10.000 felett) sikerült elérni, jelentősen növelve nem csak a belföldi, de a külföldi (Nyugat-Európa, Észak-Amerika és persze Magyarország) előfizetők számát, de a szabadpiacra szánt példányszámot is! 1992. szeptemberéig, amikor is parlamenti képviselőnek választottak. Közben, persze politizáltam is, mert mint írtam, egyidőben voltam a Szőcs Géza főtitkári kabinetfőnöke is. És írtam hazai és magyarországi napi- és hetilapba, folyóiratba, verset, esszét, tanulmányt, szociográfiát, közben mélyinterjúkat is készítve. Életem talán legszebb három éve volt! S közben eltelt 16 év politizálva, közéleti hadakozásra vállalkozva, de a vers nem hagyott el, a leglehetetlenebb helyzetekben és állapotokban is jelentkezve, hacsak bökvers formájában is, 2008 végéig, itthon és bárhol Európában! 2010–től viszont végleg visszatérve íróasztalomhoz, már semmilyen politikai vagy közéleti, civil szerepet sem vállalva. Csak egykori elhunyt barátaimat, bajtársaimat sorozatban búcsúztatva! Sokszor, vagy a legtöbbször, éppen verssel. Esszével vagy hosszabb tanulmánnyal inkább a friss könyvtermésre, irodalmi vagy politikai történésekre, megemlékezésekre reagálok. Ami újdonság lenne az az, hogy García Lorca után, Rilke, Hölderlin és Dylan Thomas verseinek fordításába, s az ismertebbek újrafordításába is belevágtam!

– Mennyire van jelen még a politika áramlatában, figyel a közéletben történő eseményekre? Vagy végleg visszavonult a politikától és teljes egészében az irodalomnak, az írásnak él?

– Csak távolról figyelem s olykor írásban is lereagálom a hazai és nagyvilági eseményeket, el-elborzadva mindattól, amit ma politizálásnak, vagy mi a csudának nevezhetnénk. Ismereteim és tapasztalataim birtokában, a legtöbbször meg sem állhatom, hogy ne készítsek jegyzeteket, feljegyzéseket, passzivitásomban is. Hogy talán, egyszer, ha időm is marad mindarra, amit bővebben és kimerítőbben is megfogalmazhatnék! Véleményt is mondani esetleg, mindarról, amihez valaha is közöm volt. Mert vissza-visszatekintve is egyre nehezebb hallgatni és tétlenkedni! Ezért is vállalkozom emlékező, emlékeztető és felidéző előadásokra, ha meghívnak.

És elővettem a még képviselőségem idején a Pulzus című, egykori gazdaságpolitikai hetilap számára, rendszeresen megírt gazdaságpolitikai és filozófiai tanulmányaimat, tájékoztatóimat, vészjóslataimat, melyekről nyugtalanul tapasztalom, hogy nagyokat nem is tévedtem. Kuriózumként, ezekből is összeállhatna egy kisebb kötet, hiszen számuk meghaladja, különböző terjedelemben, az ötvenet is!

– Melyek a jövőre vonatkozó, akár irodalmi tervei? Mit szeretne még elérni, megírni?

– A legsürgetőbb összegyűlt kézirataimnak könyvbeli kiadása vagy kiadatása. Verseim összegyűjtött vagy válogatott kötete, összegyűjtött esszéim, demográfiai töprengéseim, gazdaságpolitikai, politikafilozófiai tanulmányaim, publicisztikáim, interjúim, beszélgetéseim, megemlékezéseim, morfondírozásaim, fordításaim kéziratai, 20 kötetet is kitennének. S mindet már megszerkesztve, tisztafejezve, nyomtatásra előkészítve. Telezsúfolt fiókjaimban, ahonnan csak a kellő és kitartó önadminisztráció hiányzott. Pályáztam pedig már az érdekükben, nem is egyszer, elfelejtve azt is, hogy talán már kegyvesztett is vagyok, és akkor miért is csodálkozom, amikor csodálkozásra sincs már időm?!  S ha volna még, néhány, tartogatott témám megírására, legyen az versben, esszében, vagy bármiben…

Azt sem felejthetem, s egyre türelmetlenebbül várom, hogy bár nagyon megfogyva, de térjen már magához az erdélyi magyarság, s egyetlen politikai erőbe tömörülve, lépjen már le a kis lépések politikájának útjáról, felvállalva egykori eredeti, történelmi programját! Mert a magyar nemzeti közösség részeként, polarizációja ellenére is, nem romániai kisebbség, de társnemzeti politikai entitás…! Ahogyan történelmi nagyesszémben egyszer megfogalmaztam…! S ujjongva, üdvözölve még meg is írhatnám…! Bármennyire is optimistán remélem és hiszem ezt! Pedig azt is tudom, hogy minden pesszimista jól értesült optimista! De elfogadni sehogy sem tudom! Ezért szeretnék, és akarok még írni is…!

Mert azt is jó volna érezni már, hogy nem hiába voltam és éltem…!

 

Kolozsvár, 2023. december