József Attila emlékére

„Nagy hitvallás a nem-akarás-

 Tán próféta vagyok én.

 De jöhet azért akárki  más.”

Bronzba öntött lett a lényem legjava,

ki mit akkor és ott éltem át.

Éltem és lényem legjava.

Tokaji esszencia gyógyító legjava.

Világtalanként, világtalanul,

lehúnyt szemmel kapaszkodtam

fehér selyem ruhád ringásának suhogásába,

te ébenfekete hajú és hattyú-nyakú kecses, kegyetlen Úrnő.

Ott álltam, másként nem tehettem,

hisz’ nem tudhattam,

hogy csacska,  nyalka bajszom,

vagy a  szememben a csillámló sziklafal paleolitikum ősembere

pattintotta-e vajon oda azt az izzó, kéj-szikrát.

Ab ovo. Ad hoc. Csak úgy hirtelen ott termett.

Sámánok idézte tűznyelvek csaptak fel,

s nyalták végig csontsovány testemet.

Leégett rólam az amúgy is sokat és sokszor

fehérített és áztatott fehér ing.

Hidd el, nem volt kár érte…

Csak úgy lángolt a bükkerdő ott a függőkert mögött.

Hiába kínáltak a legjobb borokkal, – pedig a  Merlot iniciáléja a te nevednek.

Vártam, hátha bepokogsz Palota Szállóm cifra ajtaján

vagy kapuján, tudod, mint a népdalban.

„Cifra palota

zöld az ablaka

gyere ki te tubarózsa!

Vár a viola.”

Delirium tremens.

Óh, te, Szinva-patakocska,

hiába zúdítod is rám tisztító és

áldást hozó vized legjavát.

Csak meghívott vendég vagyok itt, nem zarándok.

Purgatórium. Tűz és víz, víz és tűz örökös harca.

Innen senki sem jöhet ki tisztán.

Csalfa játszma.

Csobog a langyos víz,

fürödjek meg?

Kendőt is kapok?

Törülközzek meg?

Ó, mama… kérlek.

Most hadd vigye fel a szennyest más a padlásra.

M… mint ma-ma.

M… mint Már-ta.

M… mint Merlot vörös bor.

M… mint Mindörökké Szerelem… Márta… Szerelem… Márta… !

Bár a kezdőbetűk tévednek.

Erős, édes és szenvedélyes, de vajon: szenvedélyre éhes?

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod lepattan rólam.

Vajon titániumból vagyok?

Nem, óh, dehogy…

Csak egy hasított rakás fa vagyok,

amire talán hébe-hóba ránevetnek az angyalok.

Csak egy rakás szerencsétlenség.

A lét elkezdett dadogni és a szavaim,

a szerelmes vallomásom csak úgy

hirtelen alvadt vérdarabokként

hulltak le eléd, Úrnőm.

És én megijedtem.

Ki mint vízesés önnön robajától válsz el tőlem,

hiába is hívtam segítségként a Mindenséget…

Csak hogy tudd…

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak.

Tetováló művész barátom égette bele jobb alsó karomba:

Mindörökké Márta: Yours…

A pillanatok suhogva,

zörögve elvonulnak,

de te,

M. még mindig némán ülsz fülemben:

fehér selyem ruhád suhogása

és susogása visszhangzik  fülemben.

S közben vinne is a vonat,

s mennék is utánad,

s meg is szólítanálak…

De elfelejtettem a nevedet…

M… mint… Meg nem született szerelem?

M… mint… Márta?

Bronzból vagyok, s a

csillámló sziklafalnak dőlve

kémlelem a fákon átszűrődő

napsugár örök szerelem üzenetét…

A sok szerelmes pár simogatásától lassan

elkopik a bronz jobb kezem.

Óh, kegyelmes Herceg,

kegyelmezz

és bocsáss meg nekem!

„Nagy hitvallás a nem-akarás-

Tán próféta vagyok én.

De jöhet azért akárki  más.”