A költő 100. Születésnapjára

Én, József Attila, még itt vagyok!

Szertemállhatnak mind a verssorok,

arcomból felhőket gyúrhat az ég,

a halál nemlétemhez nem elég!

A világ nyársa fúr át lelkemen.

Valami nagy tűzre emlékezem,

ami fölperzseli a végtelent,

hogy egyre fájjon, sajogjon a csend,

és ne legyen határ a léthalál.

Már az Isten is, mint a pernye, száll,

és visszahull magára, mint a szó.

Betakar boldogan a guanó.

De nem hallgatok, míg szavam örök:

én kiáltok, ha a föld dübörög,

s én szakadok, hogyha hasad az ég,

mert költőnek lenni sem volt elég

ahhoz, hogy az ember Ember legyen,

és a horizont kihűlt szívemen

ne törje át a mennynek homlokát,

s ne horzsolja föl a harmóniát.

Én ígérem, örökre itt leszek!

Vezénylem a felhő-koncerteket,

mikor a könny patakokban zuhog,

s vízesés sziklája lesz arcotok,

mert most is aludttej ez a haza!

Álmotokban ér Nyugat ostroma,

és alig maradt már templom-cövek,

hogy a népet hite menthesse meg!

Az Istent is szaggatja a nyomor.

A nemzetnek nincs térképe sehol,

csak testén vonagló országhatár,

melyen a lélek ide-oda jár,

és mind lassabban tör utat a vér.

A szívdobbanás lassan elalél,

a végtag dermed, egyszer leszakad.

Már nyomorék nemzet a gondolat.

Én, Attila, kiáltom: nem lehet

kitépni a fényből az életet,

arcunkról lehasítva, ami fáj.

A sötétséggel oson a halál.

Ideföntről az ég tán még nagyobb.

A csillagok proletárja vagyok,

kenem az űri fogaskereket,

hogy pörgesse a lelkiismeret,

melynek otthona az egész világ.

De már az otthon is nyomorúság:

kivetkőznek magukból a szavak,

és a versek mögé bukik a Nap.

Most, születésnapomra meglepem

e költeménnyel emlékezetem:

ne ünnepeljetek! Olvassatok!

Úgy legyetek emberek, magyarok,

Ahogy nektek adtam a lelkemet!

A kietlen kor lassan eltemet,

eltékozolva versek igazát,

és elherdálva népet és hazát.

2005. április 11.