Mitől lesz valaki „igazi férfi”? Lehet-e ma még egyértelmű választ adni erre a kérdésre, és vajon mennyire ismerünk magunkra azokban a hangos, öntelt, bizonytalan és sérülékeny férfiakban, akiket a Tesztoszteron színpadra állít? Az előadás rendezője szerint a férfiasság minden korban újradefiniálódik, a sztereotípiákat pedig talán éppen humorral és öniróniával lehet a legjobban megkérdőjelezni. A szatmárnémeti közönség egy olyan előadásra számíthat, amelyben a nevetés mögött ott lehet a felismerés is: hogy miközben egymáson nevetünk, néha saját magunkra ismerünk. Az alábbiakban Barabás Árpád rendezőt kérdezem.

Mi volt az első gondolata, amikor felkérték a Tesztoszteron megrendezésére: „végre egy jó férfidarab”, vagy inkább az, hogy „ebben azért van néhány veszélyes csapda”?

Mindkettő és egyik sem. Az első gondolatom az volt, hogy van egy korosztályilag rétegzett és igen jó karban lévő színészgárda, akikkel érdemes e tematika mentén együtt gondolkodni. Csapda bármelyik darabban van, mihelyt előveszi az ember.

A darab férfiszereplői hangosak, önteltek, bizonytalanok, sérülékenyek és gyakran nevetségesek. Mi az, amitől ön szerint mégsem karikatúrák, hanem hús-vér emberek lesznek a színpadon?

Azt szerettem volna elkerülni, hogy ne egy hímsovén őrjöngés legyen a színpadon, hanem próbáljunk humorral, iróniával és öniróniával fogalmazni magunkról. Néha az életben is segít, ha nem vesszük annyira komolyan magunkat. Az ön által felsorolt jelzőkben is mennyi kettősség és ellentmondás van: hát ilyenek vagyunk mi, férfiak. Ráadásul a színházban az a szép, hogy minden igaz és annak az ellentétje is.

A férfiasság ma mintha állandó újradefiniálás alatt lenne. Ön szerint a Tesztoszteron 2026-ban már egy letűnő férfiképet mutat, vagy éppen ellenkezőleg: ijesztően ismerős?

Szerintem a férfiasság a maga módján minden korban újradefiniálódik és ez így van rendjén. Az igazi kérdés az, hogy a férfi és a női fejlődés találkozik-e egymással és kiegészíti-e egymást, vagy csak egy Bolyai geometria lesz, ahol a párhuzamos törekvések csak a végtelenben találkoznak majd. Valóban van egy letűnő férfikép, de ha a mi kultúránkba berögzült „az asszony nem ember, a medve nem játék” alapú gondolkodásra gondolok, ami még mindig ijesztően ismerős, akkor azt mondhatom, hogy ez ma már finoman szólva is idejét múlt. Én párkapcsolatban sokkal inkább a mellérendeltségben hiszek, mint az alá-fölé rendeltségben.

A darab egyik alapkérdése, hogy mitől lesz valaki „igazi férfi”. Ön szerint van még egyáltalán érvényes válasz erre a kérdésre?

Azt hiszem, hogy nincs. Sokkal árnyaltabb ez a dolog és ez a szép benne. Tény, hogy a mai világban kiemelten fontosak lettek a külsőségek és emiatt azt gondoljuk, hogy az igazi férfinek kosárlabda méretű bicepsze van és a feneke is kockás, de én azt hiszem, hogy ez a kérdés sokkal összetettebb. Minden nőnek más az igazi férfi. Ha ez nem így lenne, akkor mi, átlagos magasságú, átlagos keresetű, átlagos testalkatú, használt autós férfiak bolyonghatnánk magányosan az idők végezetéig.

A Tesztoszteron tele van olyan helyzetekkel, amelyeken nevetünk, miközben valójában nagyon is fájdalmas dolgokról beszélnek. Rendezőként mikor érzi azt, hogy a néző nevetése mögött már ott van egy kis kellemetlen felismerés is?

Szerintem ez nem darabspecifikus. Minden előadásban jó, ha ez a kettő együtt van. Oldás-kötés, ezt mondja a fizika is.

Volt olyan jelenet vagy mondat a darabban, amely rendezőként különösen betalált önnek? Olyan, amelyről azt érezte: „ez nagyon igaz”?

„Ha egy nőstény vonzónak talál egy tulajdonságot, a hímek igyekeznek azt kidomborítani. Olykor a saját biztonságuk és kényelmük árán is.”

A darabban a férfiak sokat beszélnek a nőkről, miközben folyamatosan kiderül, hogy saját magukat sem értik igazán. Ön szerint miért olyan nehéz a férfiaknak beszélni a saját félelmeikről és gyengeségeikről?

Talán a buta berögződések miatt, miszerint egy férfi például nem sír. Az én tapasztalatom viszont az, hogy ez bőven megváltozóban van.

Nem tartott attól, hogy a darab bizonyos férfi- és női sztereotípiákat inkább megerősít, mint megkérdőjelez? Hogyan lehet ezt a veszélyt rendezőként elkerülni?

Nem tudom. Talán fontos, hogy hogyan beszélünk a sztereotípiákról: halálkomolyan vagy öniróniával. Az előadás az utóbbi utat választja.

A Tesztoszteron egyik legfontosabb „szereplője” talán maga a humor. Mit lehet ma elmondani egy jó poénnal, amit egy komoly, direkt kijelentéssel már nem lehetne?

A humor mindig segít. Van egy mondás miszerint: akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.

Mennyire kellett kordában tartania a színészeket egy ilyen tempós, szöveg- és poénközpontú darabban? Hol van az a pont, ahol a spontaneitás még gazdagítja az előadást, és mikortól válik káosszá?

Én nagyon szeretem azt, ha egy színészt érdekli, amit csinál, ötletei vannak, akar valamit a színpadon és nem csak végrehajtó. Ebből a szempontból jól állunk, hiszen rengeteg poén került be még pluszban és ez egy ideális eset. Remélhetőleg jól szelektálunk majd abban, hogy mi maradjon és mi nem.

Rendezőként mennyire tudja kívülről nézni egy ilyen próbafolyamat humorát? Vagy vannak pillanatok, amikor ön is ugyanúgy „belecsúszik” a nevetésbe, mint a néző?

Egy előadás humora mindig egy közös humor: a színészeké és a rendezőé. Ennek megfelelően elég sokat röhögök rajtuk, de ők is magukon.

Ha választania kellene: szeretné, hogy a nézők a férfiakon nevessenek, vagy inkább saját magukon?

Azt szeretném, ha mindkét fél tudna egymáson és magán is röhögni. Igen, ilyenek vagyunk, de mégsem tudunk meglenni egymás nélkül.

Egy szatmárnémeti társulat előadásában mindig van egy sajátos közeg és közönség. Változtatott-e valamit az ön eredeti elképzelésein az, hogy ezt a Tesztoszteront éppen itt, ennek a közönségnek rendezik?

Felületesen ismerem a szatmárnémeti közönséget, színészként találkoztam már velük, rendezőként még nem, de ha az utóbbi évek színházi kínálatát nézem, akkor azt gondolom, hogy egy nyitott és befogadó közönségről van szó, aki egy nagyon igényes és műfajilag igen rétegzett színházon nevelődik. Azt hiszem, hogy a darabbeli problematika egyáltalán nem lesz ismeretlen számukra.

És egy személyes kérdés a végére: ha a bemutató után valaki azt mondja önnek, hogy „nagyon jót nevettem, de közben egy kicsit magamra is ismertem”, azt sikernek tekintené?

A mai felgyorsult világban már az is nagy eredmény, ha a néző előadás után hazáig még a látottakról beszél vagy azon gondolkodik. Úgyhogy egy ilyen kijelentés azt hiszem egyfajta sikernek is tekinthető.

Szeptember 23-án lesz a Harag György Társulat 2026/2027-es évadának előbemutatója: Andrzej Saramonowicz: Tesztoszteron. A bemutató október 16-án lesz.

Rendező: Barabás Árpád m.v.

Szereplők: Szabó János Szilárd, Nagy Csongor Zsolt, Poszet Nándor, Bodea-Gál Tibor, Péter Attila Zsolt, Erdei Máté, Orbán Zsolt és Diószegi Attila.

Díszlet: Szűcs-Olcsváry Gellért m.v.

Jelmez: Gábor Zsófi m.v.

Dramaturg: Dálnoky Réka m.v.

video design: Bálint Hunor m.v.

zenei vezető: Nagy Csongor Zsolt, Moldován Blanka

Ügyelő: Fábry Zoltán

Hangosító: Geszti István

Világosítók: Kecskés Lénárd, Fleisz Patrik