Tolnay István református lelkipásztor közel három évtizede szolgál a Nagykároly-kertvárosi Református Egyházközségben, amelynek építését – lelki és fizikai értelemben egyaránt – kezdetektől meghatározó küldetésének tekinti. A háromgyermekes édesapa őszintén beszél az egyház mai kihívásairól, a fiatal generáció megszólításának nehézségeiről, a közösségformálás fontosságáról, valamint arról, miként lehet a hit, az anyanyelv és a nemzeti identitás megtartó erejét továbbadni a változó világban. Szó esik szolgálatról, felelősségről, megújulásról és arról a reménységről is, amelyet szerinte egyedül Isten gondviselő szeretete adhat az embernek és közösségeinek.

Kérlek, mutatkozz be röviden: mióta szolgálsz lelkipásztorként, és milyen közösséget vezetsz?

A nevem Tolnay István, nős, háromgyermekes édesapa vagyok, 1996 óta vagyok református lelkipásztor. 1999-ben hívott meg a Nagykároly-kertvárosi református gyülekezet, amelyben jelenleg is szolgálok.

Hogyan jellemeznéd gyülekezeted főbb sajátosságait?

A Nagykároly-kertvárosi református gyülekezet már 1996-ban vállalta azt a küldetést, hogy új templomot építsen, és ez a szolgálat meghatározta a gyülekezet mindennapi életét is. Jelenleg mintegy 1800 lélek tartozik a Kertvároshoz. Mivel egy viszonylag új gyülekezetről van szó, mondhatom, hogy rugalmas gondolkodású, befogadó közösség a miénk.

Hogyan látod a történelmi egyházak küldetését a 21. század társadalmi kihívásai között?

Az egyháznak nemcsak most, hanem mindenkor az a küldetése, hogy Isten Igéjét, akaratát hirdesse, azaz só és világosság legyen az emberiség, a társadalom számára (Máté 5,13–16). Ezt azért hangsúlyozom, mert tapasztalataim szerint a társadalom legnagyobb része az egyházra úgy tekint, mint akinek feladata elsősorban a szociális-karitatív tevékenységek végzése, és nem az, hogy például beleszóljon a társadalom egyéb területein történő folyamatokba. Másfelől azt is érzékelem, hogy az egyházat sokan nem szolgáló, hanem szolgáltatásokat nyújtó intézménynek tekintik. Mindkét hozzáállás helytelen, ezt ki kell nyíltan mondanom. Egy olyan bibliai ige jut erről a kérdésről eszembe, amely szerintem megválaszolja ezt a kérdést helyettem is: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek.” (ApCsel.5,29)

Milyen válaszokat tud adni az egyház a mai, sokak által bizonytalannak érzékelt világhelyzetre?

Meglátásom szerint az egyháznak nem a saját emberi válaszait, hanem Isten útmutatásait kell válaszként – vagy éppen vigaszként – megadnia azokra a kérdésekre és jelenségekre, amelyeket ma tapasztalunk magunk körül, vagy amelyek a mai embert foglalkoztatják. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nekünk, akik az egyházat képviseljük, nem lehet saját látásunk, véleményünk a dolgokról, hiszen mi is pont ugyanolyan emberek vagyunk, mint mások: sem jobbak, sem rosszabbak. Azonban azért lettünk Isten szolgái, hogy akár a saját véleményünket (akaratunkat) is „hozzáigazítsuk” Annak akaratához, Aki elhívott bennünket. Számunkra ezért hatványozottabban is Isten Igéje kell legyen a mérce. Hadd áruljam el, hogy személy szerint bennem is sok kérdés van a világgal, a világ alakulásával, jelenlegi helyzetével kapcsolatban. És igen, érzékelem azt a bizonytalanságot, amely egyre inkább eluralja világunkat, ezen belül pedig nemzetünket, különösen itt, a kisebbségi létben. Azonban hiszek abban is, hogy semmi sem történik véletlenségből, sem a szerencse vagy a balsors forgandóságából, hanem minden, ami velünk, körülöttünk történik, valahogyan „benne van” Isten tervében, akaratában, akinek gondviselő kezében a lehető legjobb helyen vagyunk, és hogy Ő még a kedvezőtlennek tűnő helyzetekből is kihozhat valami jót számunkra. Amikor viszont az ember olyan szomorú és aggodalomra okot adó eseményeket idéz elő, mint például a háború, akkor világosan látnunk kell azt, hogy ezért nem Istent kell hibáztatni, hanem azzal a szabad akarattal, amellyel Urunk felruházott bennünket, előmozdítani a megbékélést és a helyzet normalizálódását.

Tapasztalsz-e változást az emberek valláshoz és egyházi közösségekhez való viszonyában?

Igen, és a tapasztalataim eléggé vegyesek. Egyfelől látom, érzékelem a szekularizáció előretörését, többek közt a média által is nagyban terjesztett új, a hagyományostól eltérő ideológiák miatt (tisztelet a nagyon kevés kivételnek). Továbbá egyre erőteljesebben érezhető Erdélyben és a Partiumban is az egyházak iránti közömbösség. Másfelől viszont örömmel tapasztalom, hogy időnként akadnak olyan „új arcok”, akik eljönnek a közösségbe, mert vagy kíváncsiak egy-egy témára, vagy csak egyszerűen úgy érzik, hogy az istentiszteleteken válaszokat is kaphatnak az őket foglalkoztató kérdéseikre. Szóval van a mi gyülekezetünkben is egy állandó lemorzsolódás, viszont vannak új arcok, érdeklődők is, és ez mindig reménnyel tölt el. Tény, hogy az egyháznak a népegyházi jellegéből egyre inkább át kell (újra) alakulnia hitvalló egyházzá.

Milyen eszközökkel és programokkal erősíted a gyülekezeti közösséget?

A mi gyülekezetünkben nagy hangsúlyt fektetünk a gyermek- és ifjúsági misszióra, melyben hathatós építő szolgálatot végez elsősorban a feleségem, illetve a többi munkatársam is. A rendszeres heti alkalmakon kívül természetesen szervezünk olyan – részben egyházi ünnepekhez kötődő, részben más rendhagyó – templomi, egyházi eseményeket, amelyeknek az a célja, hogy a gyülekezet rendszeresen templomba járó tagjai mellett megszólítsunk olyanokat is, akiket máshogyan nem tudnánk elérni, beleértve az idősebb nemzedék tagjait is. Szeretnénk, ha ők is fontosaknak, hasznosaknak éreznék magukat a közösségünkben. Ami pedig az eszközeinket illeti: egy modern templomban dicsérjük Istent, modern eszközöket használunk a szolgálatban is. Van például egy nagyszerű 52 regiszteres, koncertekre is alkalmas virtuális orgonánk, továbbá a templomban van két nagyképernyő, amelyeken minden istentiszteleti éneket és bibliai igét kivetítünk. A templomi hangosítás is igényes megoldást kínál mind a beszéd, mind a zenei elemek használata során. A tanácstermünk szintén fel van szerelve audiovizuális eszközökkel. És persze, egy-egy bibliahétre, vagy szabadtéri eseményre is van egy alapszintű kültéri hangosításunk.

Milyen tapasztalataid vannak a fiatalabb generációk megszólításában?

A mai fiatalokat nagyon nehéz kimozdítani abból a virtuális világból, amiben napi szinten jelen vannak. A médiaszközök ebből a szempontból nagyon lekötik őket (számítógépes játékok, közösségi felületek stb.), ezekkel ma nagyon nehéz a versenyt felvenni egy olyan közösségnek, amely elsősorban a személyes találkozásokon és beszélgetéseken alapszik. Talán ezért is van az, hogy a fiatalok hiányoznak a templomi alkalmakról. Régen, a mi gyermekkorunkban az utca volt a találkozási hely, ma már a Facebook, vagy inkább az Instagram. Ugyanakkor azt is látom, hogy ha megtaláljuk feléjük a helyes „kommunikációs csatornát”, akkor el tudjuk érni azt is, hogy „kiszakadjanak” néhány órára a négy fal közül, és megnyíljanak, beszélgessenek. Meg vagyok győződve, hogy fiataljaink nagyon kell érezzék azt, hogy Isten (és mi is) nagyon szeretjük őket – márpedig a mai fiatalok ezt nagyon is jól érzékelik, még ha nem is beszélnek róla azonnal. Ugyanakkor mi, mai lelkipásztorok is el kell fogadjuk azt, hogy ezen a területen van mit tanulnunk, szakmailag is. A világ nagyon gyors iramban változik, mi pedig a kommunikációs módszerek elsajátításában és alkalmazásában tanulékonyabbak kell legyünk. Ezt elsősorban magamnak mondom…

Tudnál példát említeni olyan kezdeményezésre, amely különösen sikeresnek bizonyult?

Igen. Például a 2017-ben megrendezett, kb. 600 résztvevőt megmozgató gyülekezeti családi nap, illetve ilyen volt az öt alkalommal megtartott jótékonysági Júlia-bál. Persze, vannak nagyon sikeres évenkénti eseményeink is: a vakációs bibliahét és KERTmozi, a templomok éjszakája (melyet a fiatalok számára tartunk), a templomnapok (minden évben megtartjuk a Kálvin-központ felavatásának emlékére), a házasság vasárnapja, idősek vasárnapja és női imanapok. Ilyenkor mindig megtelnek a templompadok is…

Milyen szerepet tölt be az egyház az anyanyelv megőrzésében és ápolásában?

Meglátásom szerint egyre nagyobb a szerepe az egyháznak, mivel nagyon sok gyermek jár idegen tannyelvű osztályba. Az egyház az a biztos hely, ahol magyar nyelven folyik az istentisztelet, a vallásoktatás, a bibliaóra és minden más szolgálat. Éppen ezért az egyháznak mindig is volt egyfajta, az iskolait kiegészítő népnevelő szerepe, ez most sem szűnt meg. A munkatársaimmal egyetértésben nagy hangsúlyt fektetünk a vallásoktatás, a bibliaórák rendjén az anyanyelv ápolására is, konkrétan: ha például azt tapasztaljuk, hogy egy gyermek, vagy fiatal nem a megfelelő szót használja, vagy idegen szóval fejezi ki magát, akkor szeretettel, de következetesen igyekszünk kijavítani. Emellett a mai gyermekek és fiatalok hajlamosak az anyanyelv használatát is egyfajta „chat-nyelvre” váltani, erre a jelenségre ma nagyon oda kell figyelni.

Hogyan járul hozzá a gyülekezeti élet a közösségi és kulturális identitás formálásához?

Úgy vélem, hogy a keresztyén identitás folytonos erősítése az egyik olyan feladatunk, amivel minden időben erős egyéni alapokat adhat az egyház az ember számára a nemzeti- és kulturális identitásmegőrzésében is. Magyarán hiszem, hogy aki jó és hiteles keresztyén, az olyan értékeket képvisel, amelyek csak még erősebbé teszik a kulturális-, nyelvi- és nemzeti értékekhez való ragaszkodást. Aki jó keresztyén, az jó eséllyel jó magyar is. Az egyház és a család lehet ma az a közeg, amely ezeket a hagyományos vallási és nemzeti értékeket közvetíti, átadja. Ha nem tesszük, akkor a világban megtapasztalható identitásválság és deformáció csak növekedni fog.

Érzékelsz különbséget a generációk identitásfelfogásában?

Igen. Ma még a fiatalok többsége talán nem érti, hogy miért fontosak számunkra azok az értékek (hit, remény, szeretet, nemzettudat, biblikus és családcentrikus életszemlélet), amelyeket át akarunk nekik adni. Ahhoz, hogy megnyíljon a látásuk erre a szemléletre, és rálépjenek erre az útra, kell az élettapasztalat is. Viszont tény, hogy mi is átmentünk egykor a lázadó és identitáskereső kamasz- és ifjúkoron, még ha az más körülmények között is történt. Ne felejtsük el, hogy Isten ezeket a mai fiatalokat reánk bízta, és nekünk mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az egyházban jól érezzék magukat – ahogy annak idején a mi „mentoraink” is mindent megtettek annak érdekében, hogy Isten és a gyülekezet szolgálatába álljunk és vállaljuk a hivatásunkat.

Milyen módon jelenik meg a helytörténeti ismeretek átadása az egyház szolgálatában?

A mi gyülekezetünkben a konfirmandusok oktatása során fektetünk hangsúlyt a Heidelbergi Káté magyarázata mellett arra, hogy bizonyos általános műveltséghez tartozó kérdések is (bibliaismeret, egyháztörténet, magyarságtörténet, és persze dióhéjban a helyi közösség története is) szerepeljenek a kikérdezés során.

Mennyire tartod fontosnak a közösség múltjának ismeretét a jelen identitásának alakításában?

Nos, úgy gondolom, hogy egy ember általános műveltségéhez hozzátartozik annak a helynek és a tájegység történetének az ismerete, ahonnan származik – és ez akkor is igaz, ha például valaki elvándorol valamilyen okból kifolyólag a szülőhelyéről. Mert itt a gyökereinkről van szó. A gyökereink adják az önismeretünk egy részét. A gyökértelen ember könnyebben manipulálható, a globális trendekkel és a mainstream ideológiákkal szemben sokkal védtelenebb. Az identitásunk alakulásában fontos szerepet tölt be az, hogy honnan és kiktől származunk. Ennek a szándéknak az egyik külső megjelenítése például az, hogy 2007 óta a mi gyülekezetünkben a konfirmandus fiúk Bocskai-öltönyben, a lányok pedig fehér palotás ruhában konfirmálnak.

Van-e együttműködés oktatási intézményekkel vagy más szervezetekkel ezen a területen?

Igen. Például fontos számunkra az, hogy a mellettünk levő református óvodával partneri kapcsolatban legyünk. Aztán rendszeresen előfordul az is, hogy nagypénteken, áldozócsütörtökön, a reformáció emléknapján az iskolákban tanító vallástanárok áthozzák a diákokat egy-egy istentiszteletre. Van, hogy templomunkban ballagási istentiszteleteket is tartunk a végzős diákoknak. Kapcsolatban állunk a nagykárolyi Down Alapítvánnyal is, amelynek fiataljait egyházi sátoros ünnepeken és egyéb alkalmak során szoktuk meglátogatni.

Melyek a legjelentősebb kihívások, amelyekkel ma egy lelkipásztor szembesül?

Több ilyen is van szerintem. Például, mint azt fentebb már jeleztem, komoly kihívást jelent egy mai (idősebb korú) lelkipásztornak megszólítani a fiatalabb nemzedéket. A gyülekezet nagyságától és szolgálatának sokrétűségétől függően az anyagi fenntartás is gondot okoz, hiszen a gazdasági válság és az infláció nagyon befolyásolja az emberek adakozóképességét. Általában véve igaz az, hogy ma már nem elég a vasárnapi istentiszteletek megtartása, hanem rendszeres hétközi alkalmakat és rendhagyó eseményeket kell tartani, szervezni. A mai lelkipásztor mindenhez (is) kell értsen: az igehirdetés mellett jó menedzser, szervező, logisztikus, könyvelő, mintapedagógus – egyszóval közösségszervező kell legyen. Persze mindezt úgy, annak tudatában kell végeznünk, hogy az egyház jövője valójában nem a mi kezünkben, hanem Isten kezében van… viszont mi vagyunk az Ő munkatársai ebben (1Kor.3,9), és ezért megvan a magunk felelőssége is ebben a szolgálatban.

Hogyan lehet egyensúlyt teremteni a hagyományok megőrzése és a megújulás igénye között?

Református egyházunk vallja a folyamatos megújulás szükségességét. Személy szerint nem értek egyet egyetlen olyan újítás bevezetésével sem, amely ellentétben áll a Szentírás tanításaival, márpedig a Biblia számos területen egyértelmű és félreértelmezhetetlen utasításokat ad. Ha újítani akarunk, rendszerint fel kell tennünk a kérdést: mi a célunk egy-egy újítással? Jó ez mindenkinek, vagy csak egy adott rétegnek a gyülekezetben? Éppen ezért ez ma egy nagyon nehéz, gyülekezetspecifikus kérdés. Megint csak azt tudom erre mondani, mint az elején: Isten akaratának kell érvényt szerezni, és Neki kell elsősorban engedelmeskedni. Magyarán, a kérdésre válaszolva: ha újítani akarunk, akkor ezt úgy kell tegyük, hogy ne sértsük és ne bántsuk a régit sem. Vegyük például az ifjúsági énekek és a hagyományos énekeskönyvi énekek használatát: nem lehet egyik kategóriát sem a másik ellenében kijátszani, mindkettőt lehet és kell is használni, párhuzamosan.

Mi ad erőt és motivációt a mindennapi szolgálat során?

Mindenképpen és elsősorban a személyes istenkapcsolatom. A másik a családom támogatása és az együtt való szolgálat lehetősége (mindhárman szolgálunk a gyülekezetben: a feleségem a gyermekek és fiatalok, valamint a nőszövetségi tagok között, a fiam pedig a kis keresztyén zeneegyüttesünkben, a Mennydörgők zenekarban). Harmadsorban a hívek visszajelzése – ez nagyon fontos egy lelkipásztor számára. Mindig igyekszem jól fogadni az építő kritikákat, ha valamit nem jól teszek, de a pozitív visszajelzés is nagyon jólesik egy-egy vasárnapi istentisztelet után – természetesen hozzátéve, hogy „soli Deo gloria!”

Milyen üzenetet tartasz ma a legfontosabbnak közvetíteni a gyülekezet és a tágabb társadalom felé?

Jó pár éve felismertem azt, hogy az igehirdetéseknek egyre mélyebb lelki tartalmat és aktuális üzenetet kell adni. Egy lelkészbarátomtól hallottam a következő elmés mondást: „nem zsiráfoknak, hanem báránykáknak kell igét hirdetni!” – azaz a szószéken nem teologizálni és filozofálni kell, hanem igét hirdetve vigasztalni, motiválni, reményt adni. Persze, mindennek megvan a maga helye egy igehirdetésen belül, viszont igyekszem minden egyes gondolattal azt üzenni a híveknek, hogy foglalkozzanak minél többet az Istennel és egymással való kapcsolataikkal, a lelki életükkel. Ne hanyagolják el – állandóan a munkára s az elfoglaltságra hivatkozva – Istent és egymást. A családokban a tagok törődjenek többet egymással és figyeljenek jobban oda közösen Isten akaratára. Innen kezdve lehet „kifelé” építkezni, és egy egészségesebb, élhetőbb világgá tenni a környezetünket a gyülekezetben és a társadalomban egyaránt. Lehet, hogy sokan ezért idealistának gondolnak, de vállalom!

Hogyan látod közösséged jövőjét?

Erre a válasz egyszerű és rövid: odahelyezve, odaengedve Annak, aki számomra a legjobb, legtökéletesebb garancia a jövő alakulására nézve, mely nem más, mint Isten gondviselő szeretete. Mi ennek csak eszközei vagyunk…

Mit üzennél azoknak, akik eltávolodtak az egyháztól, vagy még keresik a helyüket a közösségben?

Azt, hogy ne „féljenek” az egyházaiktól, a gyülekezeteiktől. És ne a lelkipásztor személyét nézzék, mert a lelkész is csak egy ember: ne ez legyen a szempont, hogy a közösséghez akarunk-e tartozni vagy sem. Ne is higgyenek el mindent, amit a világ az egyházról mond, bár az egyház is emberekből áll, és a történelem folyamán a keresztyénség is követett el hibát. Ne dőljenek be a ma divatos egyház- és keresztyénellenes retorikáknak, hanem keressék meg helyüket a saját gyülekezeteikben, és érezzék fontosnak magukat abban a közösségben, amelyhez tartoznak. Keressenek meg bennünket a kérdéseikkel, kételyeikkel – nem biztos, hogy mi, lelkipásztorok, mindegyikre egyértelmű és megnyugtató választ tudunk adni, viszont meghallgatjuk őket szívesen. Kell egy közösség, amelyben a családunk mellett otthon vagyunk, Istennel kapcsolatban és egységben. Akár egyedülálló, akár családos egy ember, lehet hasznos tagja egy közösségnek, a saját gyülekezetének. Remélem, ezt nagyon sokan, minél többen felismerik.