Harag tüze – Krisztián Kincső
„s még jó, ha az ember haragja,
nem az embert magát harapja”
(József Attila)
Túl öreg vagyok, hogy az ágy alá bújjak? Elkapott egy vihar, de nem kint,
hanem a fejemben.
Szemkötő volt szememen, mi lekerült,
s már tisztán látok.
Tisztán látom, mire képesek egyesek.
Tisztán látom, hogy néha a világ gonosz
és néha mindenki egymás ellen fordul.
Láttam villámokat, hallottam dörgéseket,
a fejemben.
Erős villámok voltak, élénk színekkel
és hatalmas robajjal.
Megállíthatatlanok és fájdalmasak voltak,
sebeket ejtettek, nem csak szívemen, hanem testemen is.
Fájt.
Hangom megakadt,
egy hatalmas gombóc ejtette csapdába.
Égett a tűz bennem és bőrömön éreztem lobogását.
Próbáltam megállítani, ezt a tüzet eloltani,
de mit tehettem ellene, nem máshol játszódott,
hanem a fejemben.
Most pedig felszólalok, elmondom és megteszem.
Elmondom, mennyire fájt és mennyire égetett…
A harag, a düh és a szomorúság.
Fejemben lévő háborút senkit nem állíthatta meg, még én sem.
Csak ő.
