Isten, áldd meg a magyart…

Így szóltam Uramhoz egykoron én magam,

Midőn esdeklő imámat papírra vetettem.

Kétszáz esztendeje is már, hogy döntöttem, 

S néma fohászomat szavakba öntöttem.

Azóta az évek, mint a madár, sebesen szálltak,

Percek, lelkek, elvek vesztek a homályba,

Már mást jelent a szépség, s mást az érték, 

Néhány eszmét megöltek a tüskék,

De vétség, ha úgy hiszem, hogy ez iszonyú csapás.

Nem a balsors, mi bekövetkezett, csupán a változás.

Más lett a világ, de még nincs minden veszve,

Amíg az emberek egymás felé lépéseket tesznek.

Olykor fenyeget a vész, de mindig ott pislákol a remény,

Hogy az ördög gazságán majd felülkerekedik az erény.

A jövő? Oh, a jövő még tengernyi bajt rejthet,

De nem féltem én a mindenkori embert,

Hisz bizonyította már, hogy 

Szembejövő árral is képes úszni tovább. 

Mégis, ha ideföntről tekintetem a világra vetem,

Olykor aggódva rebben meg szemem,

De nem az embert féltem: a nemzetem.

A sötétben előbb-utóbb mindenki rátalál a kiútra,

De a nagy küzdelemben nem vész-e el a magyar kultúra?

A folytonos változást látva az köti le minden gondolatom:

Lesz-e még száz év múlva is magyar nyelv és irodalom?

Vagy a fényes jövőnek netán az lesz az ára,

Hogy az ember saját múltjának fordít majd hátat,

És elfelejti, honnan kapott a repüléshez szárnyat?
Fennmaradhat-e úgy e században egy nemzet,

Hogy gyermeki hűséggel ragaszkodik az anyanyelvhez?

Lehet-e egyszerre új világot teremteni,

S az őseinkre méltóan emlékezni, anélkül,

Hogy a döntés óráján fel kelljen áldozni 

Nemzetünk eszméit a túlélés oltárán?

Mint sírás, fojtogatnak ezen gondolatok,

Ezért esdeklő hangon ismét arra kérlek,

Hallgass meg, Uram, hallgass meg engem!

Óvd meg a magyar népet a jövő minden bajától,

És add, hogy soha ne forduljon el a kultúrájától!

Emelj kőfalat értékes eszméi s eszmei értékei köré,

Melyet semmilyen vihar, semmilyen változás nem tör szét!

Áldd meg, Isten, a magyart, és a jó úton vezesd!

Ennyit, csak ennyit kérek én, Kölcsey Ferenc…