Kölcsey Ferenc emlékére

„Nem közénk való volt …” –

egyezkedett magában temetésed után

néhány csodálód, neheztelőd s egy – egy mocskos is.

Hát kik közé kellett volna születned?

Belőled s befejezhetetlen tusakodásaidból

mégis megmaradt az a Nagy Imádság

s az egycsillagú égbolt emlékezete.

Még a világban járásod kezdetén

ellened támadt a parázsszén,

messzi időkben táltosok  mesei eledele,

s rontott hazádra a sok kánya, kígyó, féreg,

dúlt mindent s mindenkit körülötted,

mint jéggel verő felleg, égre fészkelődő.

Keresem a rólad írt verseket,

bizony,  utódaid leverten  néztek egedre,

szavak nélkül, nagy csömöröd űzte a formát

s a régi vagy mindenkori ritmust szívükből.

Imádkoztál értük s értünk mégis jóelőre,

Tagoltad zordonul maradékaidért: „Isten, áldd meg …”

honnan törhetne ránk még a jókedv és a bőség?

Idézünk derűre várva most is,

valahol kedvünk is megáporodott a kitölthetetlen borban.

Keressük Istenünket országot cserélve,

s ő büntet  továbbra  is, meg gyertyalángot fakaszt,

kinyit s megvakít választott szemeket,

így görgött át rajtunk a kedves történelem,

zúdulva  útjainkra  Keletről, Nyugatról,

hányszor lettek oda szemek, áldozatok a jövőnek,

Vak Béla királyunk, Vak Bottyán, Kölcsey

s kortársunk Sütő András zúzott félszemével,

mind, mind a csillagtalan vagy egycsillagú égboltosok

sorába kényszerültek, hát keressük a kedvet

a fákban, vizekben, égi szelekben,

míg haldokolnak az ágak, s a vizek bemocskolódnak,

mikor a jókedv és a bőség sátáni bőrbe bújt,

csak torkon ragadja s töri a kedvetlen kiszemeltet,

mégis jó, míg ott lengedez abban az Írásban,

mint pohárban a virág s az örökmécs,

szomszédságában az áldó – verő Isten,

s mi csak nézzük, mint nem evilági létezést.

Talán végünk is lenne, ha egyszer jókedvre derülnénk.