Egy tanár, aki nemcsak nyelvet tanít, hanem világot is nyit – és közben verseket ír, színházba jár, alkotói csendet keres, majd másnap újra belép az osztályterem zajába. Fehér Imola számára az idegennyelv-oktatás nem pusztán szakma, hanem hivatás: kapcsolatépítés diák és tanár között, hidak verése anyanyelv és célnyelv, múlt és jelen, kamasz és felnőtt világ között. A Kölcsey Ferenc Főgimnázium német–angol szakos tanára hisz a struktúrák biztonságában, a kommunikáció erejében és abban, hogy a szeretet az egyik leghatásosabb pedagógiai eszköz. Egyszerre követel és bátorít, rendszert épít és kreativitásra ösztönöz. Tanítványai nyelvvizsgákra készülnek, ő pedig közben arra is figyel, hogy önbizalmat, tartást és belső hangot is találjanak. Költőként és közösségépítőként – az Erdélyi Magyar Írók Ligája tagjaként – a kortárs irodalmat is beviszi az iskolába, versfalat épít, alkotásra buzdít. Munkájában összetalálkozik fegyelem és érzékenység, nyelvtani rendszer és kamaszkori bizonytalanság, tanári jelenlét és alkotói csend. Az alábbi beszélgetésben idegennyelv-tanításról, pályakezdésről, generációs különbségekről és a kamaszok törékeny világáról mesél – őszintén, árnyaltan, személyes hangon.

— Mi volt az a mérföldkő vagy mozzanat, amikor biztosan tudtad, hogy pedagógus szeretnél lenni?

— Külön választanám a tudatot és az érzést. Zsigeri döntés volt részemről. Nagymamám tanítónő volt, nagyon erősen kötődtem hozzá, így ehhez a világhoz való vonzalmam szinte kódoltnak mondható. A sokat említett örökölt sors nem csak negatív vetületben van jelen életünkben. Jó, ha bizonyos élethelyzetekben megfogalmazódik bennünk ez a megállapítás is. Erre az alapra rétegződött mindaz, amit Koós Mária tanárnőmtől kaptam. Idős, nyugdíjas tanár lévén haza jártam hozzá németet és angolt tanulni. Tíz nyelven beszélt folyékonyan, igazi példakép volt. A régi idők mester és tanítványa viszonya bontakozott ki köztünk. Vele tanultam meg, milyen a szigorú szeretet tanár és diák között. Ragaszkodott hozzá, hogy amit megkövetelt, nyelvi szabályok és rendszerek szintjén, tudjam. Természetesen fogékony lévén a nyelvekre ez nem jelentett nagyobb gondot. De azt is éreztem, nem okozhatok neki csalódást, nem mehetek úgy, hogy hiányos a tudásom. Hetediktől tizenkettedik osztályig jártam hozzá heti rendszerességgel és már líceumba úgy felvételiztem, hogy tanár akarok lenni. Tanár és költő. Azóta mindkettő valóra vált, s úgy érzem, a bennünk lévő hangot jó, ha meghalljuk és verbalizáljuk vágyainkat. Azt, hogy kimondtam, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, valamilyen szinten determinálta a következő éveimet.

— Idegen nyelvet oktatni a mai időkben nagyon fontos, hiszen egy nyitott világban élünk, ahol keverednek nemzetek, nincsenek határok, könnyebben tudunk utazni, megismerni más kultúrákat. Hogyan látod, változtatott ez a dolog a gyermekek és szülők idegen nyelv iránti viszonyulásán?

— Régen is fontos volt az idegen nyelvek ismerete. Persze mára a latin és a görög elkopott, sajnos már a francia sem divat. Helyükbe lépett az angol. Egy kicsit ódzkodok, ha ez a téma kerül terítékre, mert valahogy nem szeretem, ha valaki vagy valami bármilyen oknál fogva piedesztálra kerül, s ezáltal egy rangsor alakul ki. Az angol világnyelv, így természetesen mindenki szeretne egy bizonyos szintet megütni, s ami az utóbbi évtizedben egyre jellemzőbbé vált: nyelvvizsgát szerezni. Így természetesen nagyobb érdeklődés övezi az idegen nyelveket, de ez egyben plusz felelősséget is jelent. Míg én még a nyelvtanulás öröméért tanultam, a mai fiatalok a nyelvvizsgáért, s természetesen a való és online világban való boldogulásért. Az angol előnyt élvez, de a második idegen nyelvre is hangsúlyt fektetünk, ami a mi esetünkben a német. Mindkét idegen nyelvből vizsgázhatnak a diákok, hiszen DSD és ECL központ vagyunk. Dupla szakosként ilyenkor mindkettőnél aktív szerepet játszok, ami olykor dupla erőfeszítést is jelent, de örömmel látjuk, hogy jól teljesítenek a diákjaink. Külön büszkeséggel tölt el, ha 3,5 év alatt az alapoktól néhányan eljutnak német nyelvből akár a C1-es szintre is.

— Milyen újítások történtek az utóbbi időben az idegen nyelvek oktatása terén? Változtak például a nyelvtan tanulásával kapcsolatos elvárások és módszerek?

— A technológia fejlődésével minden folyamatosan változik. Már egy jó ideje a kommunikációra fektetik a hangsúlyt és amit lehet, játékosítanak. De mindez nemcsak korszak — hanem tanárfüggő is. Én például nem tudok és nem is akarok idegen nyelvet struktúrák nélkül tanítani. Az olyan lenne, mintha mentőöv nélkül dobnánk a gyereket a vízbe vagy alapok nélkül építenénk házat. Az angolnál még viszonylag működik, kevesebb nyelvtani gyakorlattal is jól boldogulnak. Gyakran hallom a megállapítást: „Nem tudom a szabályt, de így kell mondani”. Németnél ez már ritkán fordul elő. Ott szépen építkezünk. Nyelvtant és szókincset egyszerre fejlesztek és közösen gyakorlunk a gyerekekkel. Élő nyelvet oktatok, amit könnyen gyakorlatba tudnak ültetni és sikerélménnyel is párosul. Az egyéni gyakorlás egyre inkább háttérbe szorul. Legalábbis az a fajta, amihez még mi voltunk szokva: több oldalnyi nyelvtani feladatok egyik óráról a másikra. Helyére lép viszont a projekt alapú tanulás, a differenciált oktatás, a multidiszciplináris oktatás és a felfedezés alapú tanulás. Az, hogy egy célt tűznek ki — esetükben egy B2 vagy C2-es nyelvvizsga — mindenképp segít a fejlődésben. Miután átvesszük az alapokat, rátérünk a különböző témakörökre, így a az idegen nyelv mellett az általános műveltségük is nő.

— Melyik a legmeghatározóbb tapasztalatod az eddigi tanári gyakorlatodból?

— Az első évet emelném ki. Az a vízválasztó. Frissen végzett egyetemistaként vizsgáztam. Német–angol szakon végeztem a Babeș-Bolyai Egyetemen, negyedévet Erasmus-ösztöndíjjal Lipcsében töltöttem. Német főszakosként a metodikát Kolozsváron németül tanultuk, így hirtelen fordulatként ért, hogy nincs tituláris hely a városban csak angol szakosoknak. Gyorsan át kellett mindent konvertálni és vizsgázni. Középiskolás angoltanárnőm, Veres Felícia, akit szintén nagyon szerettem, s akinek ugyanúgy sokat köszönhetek, épp nyugdíjba ment, így adott volt az ő helye volt iskolámban, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Vizsgáztam és sikerült. Aztán beiratkoztam mesteri szakra Kolozsvárra, német vonalon, így az első évem így telt: négy napot angolt tanítottam, majd pénteken felutaztam Kolozsvárra. Sok pozitív tapasztalat ért, hamar kapcsolódni tudtam a diákokkal és örömmel tanultak velem. Sokat kellett készülni, de valahogy nem éreztem terhelőnek. Otthonos volt a tér, a tanítás is azzá vált. Ha az első években nem alakult volna ki ez a kötődés a szakma iránt, esélyes, hogy most mást csinálnék. De minden nehézségével és kihívásával szeretem, mert szeretek gyerekeket tanítani. Érzem, hogy valamit tehetek értük, a jelenükért és a jövőjükért egyaránt. Másrészt áldásos helyzetben vagyok, mert a tanári közösségre is számíthatok és életre szóló barátokra találtam. Talán ezt emelném ki, mint legmeghatározóbb: a kapcsolatokat, amiket az évek során kötöttem.

— Mi számodra a legnagyobb kihívás a munkádban?

— Megtalálni az egyensúlyt. Szeretem jól csinálni, amit csinálok, ehhez társul egy magas fokú empátia, így sokszor érzem energiaszegénynek magam. Az igazság az, hogy nemcsak tanítok, írok is, és a két tevékenység teljesen más dinamikát igényel. Az iskolában pörögni kell, „multitaskingolni”, papírmunkát időre megcsinálni, problémákat megoldani, hogy csak néhányat említsek. Az iskolának megvan egy alapzaja és a mindennapi interakciók sok szocializációs sávot lefednek, főleg egy olyan nagy iskolában, ahol én dolgozom. Ezzel szemben az alkotói lét csendet, szabadságot, kötetlenséget, más szintű kreativitást jelent. Színházzal is szívesen foglalkozom. Az is egy más világ. Lassan az én világommá válik. És természetesen mindamellett ott a magánélet és az ember mindennapi gondjai. Nehéz egyensúlyban maradni. Ezen minden nap dolgozom.

— Sokszor, sokan mondják, hogy a mostani generáció, a fiatalok nagyon mások, mint a korábbiak. Te mit gondolsz erről?

— Természetesen mások és jól van ez így. Nem lehetnek olyanok, mint mi voltunk, hiszen mi is mások voltunk, mint az előző generáció. Alapjáraton viszont ugyanolyanok: igénylik a szeretetet, a figyelmet, a megértést. Szeretnék, ha valaki meghallgatná őket és nagyon haragszanak, ha „Bezzeg..!-ezünk.” És néha feledékenyek és kapkodnak és mérgesek vagy sírnak. Kacagnak vagy épp nagyon elegük van. Máskor meg olyan lelkesek és kitartóak. Kamaszok, így érzékenyek a világra, s keresik benne a helyüket. Tamási Áron mondata ma is éppúgy érvényes: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” De vajon milyen világot teremtettünk a ma generációjának? Élhetőt? Ezen érdemes lenne elgondolkodnunk. Ami feltűnően más, az a házi feladathoz való viszonyulásuk vagy a jegyzetelési módjuk. Persze ezt nem lehet általánosítani, mert vannak olyan füzetek is, amik akár múzeumban is megállnák a helyüket. Játékosabban szeretnek tanulni, nehezebben bírják a monotonitást. Könnyebben beszélnek az érzéseikről és fel merik vállalni a véleményüket. Másrészt meg érzékelek egy bizonyos fokú bizonytalanságot, félelmet és önértékelési problémát. A mai világ a láthatóságra teszi a hangsúlyt és könnyen ítélkezik. Nem könnyű ma kamasznak lenni.

— Hogyan járul hozzá az anyanyelvi kompetencia az idegen nyelvihez, hogyan támogatják vagy gátolják egymást?

— Minden mindennel összefügg. Johann Wolfgang von Goethe így fogalmazott: „Aki nem ismer idegen nyelveket, az nem ismeri a sajátját.” Kicsit megcsavarnám: aki nem ismeri a saját anyanyelvét, idegen nyelveket sem fog tudni tökéletesen elsajátítani. Értened és érezned kell, hogyan működik a saját anyanyelved, hogy megértsd a másikat is. Ha nem is tudatosan, de egymásra épülnek a nyelvek. Az agy logikai rendszerekre épít és raktároz. Összefüggéseket keres. Amíg elérjük a célnyelvi automatikusságot, idő kell. De ez is egyénfüggő. Van, akinek nagyon jó nyelvérzéke van, míg másoknak nehezen megy. A nyelvi interferencia problémája gyakran fennáll, ezért kell tudatosítani a nyelvi és szerkezeti különbségeket.

— Észrevehető, hogy azok a pedagógusok, akik hivatásként tekintenek a pályájukra, és nemcsak tantárgyat tanítanak, hanem a tanulók támogatása, segítése a céljuk, szokott lenni egy küldetéstudatuk, amit tanítás mellett is gyakorolnak valamilyen téren, neked van ilyen „dilid”?

— Mosolyognak, ha azt válaszolom, hogy József Attila, de ez a válasz(tás) már valahogy hozzám nőtt. S vele együtt a magyar irodalom is, azon belül a kortárs magyar irodalom, azon belül a kisebbségi magyar irodalom. EMIL-tagként ezt a „dilit” viszem magammal minden nap az iskolába, s az évek során ez látható formát öltött a versfalunk révén. Támogatom és biztatom kreatív diákjainkat, hogy írjanak, alkossanak. Mondhatni egy kis magyart viszek az angol és német mellé. Sokan megyénkben emiatt azt hiszik, magyartanár vagyok. Mint minden tanárnak, megvannak nekem is az apró jellegzetességeim. Lehet, a diákjaim ezekről bővebben be tudnának számolni. Vannak szabályok, amikhez ragaszkodom, de a legfontosabb, hogy szeretettel menjek be az osztályba. Ez a kulcs hatásos. Mindenkinek ajánlani tudom.

— Megjelent már több köteted, vagyis költőként, íróként is látható vagy. Hogyan befolyásolja ezt a munkádat a pedagógusi hivatás?

— Az alkotás iskolaidőben sokszor háttérbe szorul. Ahogy korábban említettem, más dinamikát kíván a kettő, legalábbis nálam párhuzamosan nem működik, vagy csak ritkábban. Ez nem jelenti, hogy nem írok szeptembertől júniusig, de mindenképp kevesebbet. Általában szeretek ciklusokat írni vagy kötetben gondolkodni, viszont megszakításokkal ez egy hosszabb folyamatot jelent. Amit sikerül ezekbe az idősíkokba beépítenem, az a színház. Olyan inspirációs közeget nyújt és olyan jól vissza tud rántani a jelenbe, hogy ott tudok még maradni egy bizonyos ideig és megihlet. Festmények és klasszikus zeneművek is hasonló hatással vannak rám. Egy másik remek ihletforrás, ha nem egyedül írsz. Hálás vagyok, hogy ismét egy közös projekt gyümölcsét tarthatom a kezemben, ezúttal egy levélregényt, Két nő egy kalap címmel, amit Tamás Kincsővel írtunk és az Ábel Kiadónál jelent meg most novemberben. Két életvilág találkozik a kötetben, két szakma labirintusaiba is beléphetünk, a mi esetünkben a tanáréba és a patikuséba. Szeretettel ajánlom mindenkinek.

— Mit mondanál, tanácsolnál, ha tehetnéd, tanárképzős önmagadnak?

— Semmit. Visszamenni az időbe nem lehet, s talán nem is tennék jót magamnak. Inkább a jelenben ragadom meg az alkalmat s tanulok másoktól, legyen az tréner, kolléga, barát vagy diák. És önmagam. Pedagógia szakos osztályom van, huszonhárom lány, így heti szinten hallhatják az „oszi” tanácsait és prédikációit. Remélem, nem viszem túlzásba. Igyekszem egyszerű, praktikus megoldásokat nyújtani vagy csak tükrözni; meghallgatni őket és esetleg reflektálni vagy párhuzamokat vonni. Tanács helyett jobb, ha bízunk bennük, s biztatom őket, hogy jó lesz az, ne adják fel. Ezt néha magamnak is mondom. A mai rohanó világban szinte minden szakma lóverseny-szagú, így természetes, hogy néha elfáradunk. Én nem simán sikeres diákokat akarok tanítani–nevelni, hanem kiegyensúlyozott, boldog embereket. Nem lehet mindenkiből nyelvzseni, de rendes ember igen.

Névjegy

Fehér Imola 1983-ban született Szatmárnémetiben, líceumi tanulmányait 2002-ben végezte a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem német–angol szakán folytatta, egy negyedévet Lipcsében tanult. 2007 óta a Kölcsey Ferenc Főgimnázium címzetes tanára. Irodalmi téren is a közösségépítés a célja. Eddig négy kötete jelent meg. A „VálóVersek” című verseskötetéért megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (EMIL) Méhes György debüt díját. A szatmári kulturális élet aktív résztvevője. Versek iránti szeretetét iskolájának versfala tükrözi, ami minden évben bővül.

Birta-Székely Noémi

Fotó: Antal Barna