Az ég kékjét házak fölé tornyosuló felhők takarták. Amint Vivien kilépett a munkahelye ajtaján, szakadni kezdett az eső. Az esőcseppek eggyé váltak a lány arcán versenyt futó könnycseppekkel. Mintha az eső köpenyt formált volna szomorúsága köré. Bár a lány szapora léptekkel haladt a macskaköves utcán, és kabátját is összehúzta magán, de még így is érezte a nyakába hulló kicsiny víztömeget.

„Miért mindig én?” – kérdezte magától bosszúsan. Úgy érezte mintha az utóbbi időben az egész világ összeesküdött volna ellene, ugyanis csak balszerencse érte. Mint ma reggel, hisz először megégette a kezét a frissen kifőtt, forró kávéval, aztán lekéste a buszt, ami miatt elkésett a munkahelyéről, ahol egy fontos megbeszélésre várták, és a hab a tortán, hogy a folytonos késései okozta kirúgását követően a kedvenc könyvét az irodája asztalán felejtette, de már nem mehet vissza érte. Ám ha ez még mind nem lenne elég, jelenleg is bőrig van ázva. Azt kívánta, bárcsak rámosolyogna egyszer a szerencse. Szeretné, ha egyszer az ő arcát is simogatnák a nap sugarai.

Ahogy a kapualjak mellett haladt, megpillantott egy öregasszonyt, aki egy rozzant verandán ült. Egy kopott pléd volt a térdére terítve, és látszólag békésen nézte az esőt. Vivien megállt egy pillanatra. Mielőtt végiggondolta a dolgot, már a szavak elhagyták ajkait. Megkérdezte az anyókát, hogy miért ül idekint ebben a rossz időben. Bár a kérdés végére a lány hangja elveszett a mennydörgés morajában, az anyóka mégis elmosolyodva fordult felé. Arcán mély barázdák húzódtak, azonban szemei szeretetteljesen csillogtak.

– Eső nélkül nincs termés – felelte, majd felnézett a felhőkre. Az ég könnyei táplálják a földet, de egyúttal sarat is készítenek belőle. De ezzel adnak életet a földnek. Ahogy az eső után kizöldülnek a rétek, úgy a nehézségek is erősebbé teszik az embert, ha elég türelmes ahhoz, hogy kivárja a változást.

Vivient elgondolkodtatták ezek a szavak. Ám akárhogy próbálta, az őt ért dolgokban mégsem tudta meglátni a pozitívat. Ugyanúgy átok csapásnak vélte az elmúlt idő eseményeit, különösképp a mait.

Az anyóka ismét hozzá szólt, azt mondta neki, hogy ha szeretne, akkor üljön le mellé, feltéve, ha van egy kis ideje. Valamilyen különös oknál fogva nem habozott, egyetlen szó nélkül helyet foglalt mellette. Ezután az anyóka a térdét takaró plédet megfogta, majd a lány hátára terítette, ezt követően szó nélkül bement a házba és a kezében két bögrényi forró teával tért vissza.

Miután ismételten leült, egy szót sem szólt. Ugyanúgy nézett előre mint mielőtt Vivien megszólította. Teret hagyott a lánynak. Percek múltán az anyóka rásandított, és megkérdezte, szerinte miért van itt. Habozott a válasszal. Aztán csak annyit mondott, hogy még ő maga sem tudja biztosan. Úgy érzi mintha a balszerencséje elől menekülne, de akárhol van, akármit is tegyen, mindig utoléri a szerencsétlenség.

Újabb csend telepedett rájuk. Vivien gondolatai vad tempóban cikáztak és szinte szétfeszítette belsejét a kikívánkozó szavak tömkelege. Aztán kibuktak belőle a szavak. Az anyóka figyelmesen hallgatta amint az elmúlt hónap történéseiről beszél, de amikor ahhoz a részhez értek, hogy ma reggel lekéste a buszt, felnevetett. A lány értetlenül nézett rá, nem értette, mi olyan nevetséges az ő balsorsán.

– Amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Ki tudja? Lehet, hogy jó az, amiért lekésted azt a megbeszélést. Lehet, hogy valami sokkal jobb vár rád. Valamint egyet jegyezz meg. Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel. Ez a buszra is érvényes. Mindig jön másik, új busz, új lehetőség, újabb eső, ami megújulást és termést hoz. Ne bánkódj a múlt sérelmein, azok nem visznek előre.

Vivien kétkedve nézett rá. Az anyóka szavai szépen csengtek, mégis nehéz hinnie neki.

– És ahhoz mit szól, hogy a kedvenc könyvemet az irodámban, elnézést, a volt irodámban felejtettem és már nem mehetek vissza érte? – kérdezte az anyókát.

A nénike továbbra is csak mosolygott. Elgondolkodott kissé, majd azt felelte, hogy: „Ami elveszett, az másnak kincs lehet. Lehet, hogy egy olyasvalaki találta meg akinek éppen arra a történetre van szüksége.”

– Könnyű ezt mondani – vágta rá Vivien.

Az anyóka gyengéden megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett, majd azt mondta:

– Ha mindig csak a sötét fellegeket nézed, akkor sosem fogod meglátni a mögöttük megbúvó Nap sugarait. Ha nem veszed észre a békítő sugarak áldásait, akkor nem lesz, ami fényt vinne az életedbe.

Vivien csendben maradt. Az eső lassan csendesedni kezdett. Mintha az ég könnyei apadni kezdtek volna. Egy halvány fénysugár törte át útját két vonuló felhő között.

Felállt az anyóka mellől. Már nem érezte magát annyira elveszettnek. Megköszönte az anyóka kedvességét, majd folytatta útját hazafelé.

Az anyóka kedves mosollyal nézett utána, majd a már csak szemerkélő esőt figyelte. Azután összehajtogatta a nedves plédet, melyet még leánykorában kötött, s amint megitta a bögréjében maradt utolsó kortynyi teát is, egy szivárvány bukkant elő a szomszéd háza felett. Aztán felállt, kezeiben a bögrékkel, karján az összehajtogatott pléddel bement a házba. A bögréket a konyhapultra tette, a plédet pedig egy szék karjára helyezte. Szemét lehunyta egy pillanatra, majd a szobájába ment. A fésülködőasztalán álló tükör sarkán lógó rózsafüzért kezébe vette, majd tenyerébe zárta. Letérdelt és imádkozni kezdett. Imája ekképpen hangzott:

– Szívemből kérlek Uram, áldd meg azt a lányt, aki ma a verandámra tévedt. Tudom, hogy te vezetted el hozzám, töltsd meg hát szívét békével és melegséggel. Segítsd, hogy Krisztus által tisztán láthasson, elméjét bölcsesség töltse el. Adj lényének jó egészséget, kezeibe gyöngédséget, s lépteinek lendületet, mellyel könnyen járhat a Te utadon. Kérlek szépen áldd meg az utat, amelyen jár, adj neki célt, ami felé törekedhet, s kísérd útján, hordozd továbbra is tenyereden. Ámen.”

Vivien erősen kapkodta lépteit, fázott az anyóka plédje nélkül. Remegő kezekkel tette a kulcsot a zárba, majd szinte berobbant kicsiny otthonába. Első dolga volt egy kád forró vizet engedni, hogy ne fázzon többé. Aztán a tükörbe nézett és szomorú látvány fogadta. Szemei még kissé vörösek voltak a sírástól, a haja nedvesen tapadt fejbőrére. Csalódott magában.

Fürdés után pizzát rendelt, majd a konyhában keresgélt valami után. Az egyik szekrényből egy üveg bor kacsintott vissza rá. Kivette, egy poharat is leemelt a mellette lévő szekrényből, majd töltött magának.

Rövides időn belül a futár meghozta az ételt. Miután átvette, a szobájába ment vele, majd evés közben kinézett az ablakon. Jelenlegi hangulata miatt az étel nem esett olyan jól neki, mint máskor, ám az édes nedű annál inkább. Ám amikor a telefonján egy bejövő hívást fogadott, egyből kijózanodott. Az az ügyfél hívta, akivel a reggeli gyűlésen kellett volna találkoznia, ha el nem késik. Mint kiderült, annyira inspirálónak és jól kidolgozottnak találta az előzetesen benyújtott munkáit, hogy mindenképpen szeretne együtt dolgozni vele. Illetve egy személynek különösképpen elnyerte a tetszését a portfóliója – állította az ügyfél. Aztán amint kimondta a megrendelő nevét, Vivien álla a padlón koppant. A kedvenc regényének írója azt szeretné, ha a következő könyvét ő illusztrálná. Először el sem akarta hinni ezeket a szavakat, de természetesen egyből igent mondott az ajánlatra. A hívást követően izgatottan nyitotta meg a kapott emailt, hisz az tartalmazta, milyen rajzokat vár a megrendelő.

Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt az izgatottságtól. Másnap pedig bár kissé fáradtan, mégis izgatottan kezdte a napi rutinját. Kissé rendet rakott, majd fogta kulcsait, telefonját és az anyóka házáig meg sem állt. Útközben beugrott egy pékségbe és vett pár almás- és túrós táskát, hogy mégse állítson be üres kézzel hozzá.

Amint bekopogott hozzá, az anyóka nem tűnt meglepettnek, mintha számított volna az érkezésére. Beinvitálta, a konyhába vezette, aztán egy pohár frissen facsart narancslét helyezett elé. Előtte hellyel kínálta és megkérte, hogy meséljen, mi szél hozta ismét erre. Vivienből csak úgy dőltek a szavak és rengeteget hálálkodott az anyóka kedvességéért, valamint bölcs szavaiért.

A mesélés végeztével a szép korú asszonyka ezt kérdezte a lánytól: „És mit tanultál mindebből?”

A lány elgondolkodott kissé, majd azt felelte, hogy: „A két legnehezebb dolog az életben az, hogy el kell fogadni mindent, amit ad, és elengedni mindent, amit elvesz.”

Mosolyogva hallgatta a lány szavait, majd ennyit mondott: „Látod gyermekem, ha Isten könnyet helyez a szemedbe, az csak azért van, mert a szívedben szivárványt akar kifeszíteni.”