Beszélgetés Higyed Gyöngyivel hitről, hivatásról és közösségformáló zenéről.

Vannak pedagógusok, akik tanítanak. Vannak karnagyok, akik vezényelnek. És vannak olyan szolgálattevők, akik életük minden területén ugyanazt az üzenetet közvetítik: a zene nem csupán művészet, hanem lelki táplálék, közösségteremtő erő és megtartó hagyomány. Higyed Gyöngyi több mint három évtizede végzi ezt a szolgálatot a gyülekezetben és az iskolában — tanárként, kántorként, karnagyként. Életútja a családi énekszótól a kórusalapításokon át a rangos koncerttermekig ível, miközben mindvégig hű maradt ahhoz az értékrendhez, amely a tiszta forrásból táplálkozó zenei nevelést tekinti küldetésének. Vall a hit és a zene összetartozásáról, a közös éneklés közösségformáló erejéről, a klasszikus értékek megőrzésének felelősségéről — és arról is, miért érdemes ma, a zajos világ közepette is kórust vezetni, gyermeket nevelni zenére, sőt, felnőttként újrakezdeni az éneklést. Az alábbi interjúban egy olyan életút bontakozik ki előttünk, amelyben a szolgálat, a szakmai igényesség és a rendíthetetlen hit egymást erősítve formál közösséget — és életeket.

— Mi indította el Önt a zenei pályán, és mikor vált egyértelművé, hogy a tanítás és a kórusvezetés lesz az útja?

— Családomban és anyai ágú rokonságomban az ének, a zene hangsúlyosan jelen volt. Gyermekkoromban édesapám a kommunizmus áramtalan estéin, gyertyafénynél tanított, főleg egyházi énekeket, zsoltárokat, dicséreteket. Rendszeresen templomba járó református vallású családban nőttem fel. Szászrégeni anyai ágú rokonaim, akik zömében a híres Régeni hangszergyárban dolgoztak, és ifjúkorukban a Levente-képzésben fúvós hangszeren tanultak, késő öregkorukig a Szászrégeni Fúvószenekar alapját képezték. Egyik nagybátyám a zenekar karmestere is volt. Kisgyerek koromban babáimnak tartottam énekórákat. Ezeknek az impulzusoknak öntudatlanul is hatásuk lehetett később kibontakozó tudatos zeneszeretetemre.

Szüleim a Szatmári Zeneiskolába írattak be zongora szakra. Nyolc osztályt végeztem itt. Líceumi zenei szakképzés legközelebb csak Kolozsváron volt. A kommunizmus idején egyfelől anyagi nehézséget jelentett volna a családnak, hogy ott tanulhassak tovább, másfelől szüleim féltettek, így hát Szatmáron érettségiztem.

Teológiára készültem felvételizni. Egyházi énekekből is komoly vizsga volt. Az egyházi kottadallamokkal ekkor kezdtem komolyabban foglalkozni. Egy lány helyre több jelentkező volt és bár a felvételi jegyem a bejutási szintet elérte, a korlátozott hely miatt egy jobb százalékot elért felvételizőt vettek föl. A nyolcvankilences fordulat után a „híres százas” évfolyamba előző eredményem alapján behívtak, de akkorra már más irányt vett az életem. Később értettem meg, hogy a Gondviselés jobbat szánt nekem.

Szakképzetlen óvó néniként dolgoztam egy napköziben és régebbi ismeretség folytán a Mikolai Református Egyházközségben teljesítettem alkalmi kántori szolgálatot. Az akkori lelkipásztor biztatására és ajánlásával a Budapesti Kántorképző nyári akadémiájának intenzív képzésére jelentkeztem. Felvettek és 6 éven át, minden nyáron hat hét intenzív egyházzenei, orgonista-karnagy képzésen vettem részt. Kiváló tanáraim közül hálával emlékszem Máté János, Takaró Mihály, Berkesi Sándor tanáraimra. Utóbbi, záróvizsgám elnöke volt. Mindeközben a szárnyát bontogató Református Vallástanári Egyetem első generációs közösségével, Nagyváradon tanultam. Végül, diplomámat a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Vallástanár szakán szereztem. Egyetemi éveim alatt már első úttörőkként társaimmal együtt állami iskolákban vallásórákat tartottunk. Természetesen számomra elengedhetetlen volt az ének tanítása. Egyházi éneket, de emellett népdalokat is tanítottam. Ez az időszak rengeteg utazással járt.

Miután férjhez mentem, férjem a Szatmár Kültelki Református Egyházközség lelkipásztora volt, és a gyülekezet öreg kántora nyugdíjba ment. Pályázat útján megválasztottak a gyülekezet kántorának. Ott több mint harminc éven át végeztem kántori, kórusszervezői, vallástanári szolgálatomat. Mindeközben, egy világi iskola vallásórái mellett a Szatmárnémeti Református Gimnázium viharos „hontalan” történetében, betanítottam. Később a Gimnázium teljes állású vallástanára lettem. Itt, magától értetődően Zsoltár és egyházi ének tanítása is, főleg a teológia szakos osztályokban hangsúlyt kapott. Mindez fiunk születése és nevelése párhuzamában történt.

Közel húsz évvel ezelőtt a Szatmári Református Egyházmegye lelkipásztoraiból, később kiegészülve, kántorokkal, lelkészfeleségekkel és világiakkal, vegyes-kart alapítottunk, s ugyanabban az évben a Gimnázium gyermekkarát is létrehoztam. Ezeknek a kórusoknak azóta is karnagya vagyok.

Egy beteljesületlen álmom vált valóra amikor a kolozsvári Gheorghe Dima Zenakadémiára felvételt nyertem és Pedagógia szakon licenszeztem, és zongora modult szereztem. Zenepedagógia szakon mesterképzést végeztem. Ez az öt év is rengeteg utazással és tanulással telt, de mindezt örömmel tettem. Szakmailag a csúcsra érhettem.

A Szatmári Református Egyházmegye zenei előadó tisztségére megválasztottak és azonnal elindítottam a Szentháromság Vasárnapi Kórustalálkozók megszervezését. Több mint tíz ilyen találkozót szervezhettem, hagyományt teremtve, amely azóta is él.

Zeneszeretetemet fiam viszi magas szinten tovább, aki ugyanabban az iskolában, ma Aurel Popp Művészeti Líceum, kezdte tanulmányait ahol én is, Budapesten a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumban érettségizett, majd a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen (röviden: Zeneakadémia) trombitaművész, mestertanár diplomát szerzett és zeneszerzői tanulmányokat is folytatott. Jelenleg a Miskolci Szimfonikus Zenekar trombitaművésze és csembalósa, valamint a szentendrei Vujicsics Tihamér Alapfokú Művészeti Iskola korrepetitora és részidős trombita oktatója. Két zeneszerző elismerése is büszkévé tesz.

Az első kérdésre tehát a válasz a fent leírtakból kirajzolódó isteni gondviselés és vezetés, valamint a kitartó és szeretettel, odaadással végzett egyéni és közösségi munka.

— Mit jelent Önnek a karnagyi szerep a tanári munka mellett?

— A válaszom szójátékkal kifejezve ekképp hangozhat: A karnagyi tevékenységemben a tanári munkának döntő szerepe van. Ugyanis nem csak meghívott karnagyként vezénylem le a koncerteket, hanem meg kell tanítanom a szólamokat, szerveznem kell a zenei kíséretet és művészeket. Végül is a tanári munka mellett a karnagyi szerep önkéntes, közösségért végzett szolgálat. Ezért soha anyagi juttatást nem kaptam. „Kicsit bolondnak kell lenni ehhez” szokták tanártársaim mondogatni. Igaz, de enélkül nem lehetne e „bolondság” révén boldogságot kiváltani, a zene által teremteni, elsősorban a kórusban éneklők számára és nem-kevésbé a hallgatóság életében. S különben is, vannak dolgok amiket nem lehet megfizetni. Csak továbbajándékozni.

A tanári munka mellett rengeteg idő, energia és öröm a „karnagyi szerep.” Ezt az örömet azonban a kórusok tagjai kitartó jelenléte és támogatása nélkül nem lehetne megteremteni. Ezek a kórusok szigorú szakmai ismérvek szerint, amatőr kórusok. Lelki értelemben és összetartásban, áldozathozatalban azonban profik.

— Van-e olyan meghatározó élmény vagy mentor, aki különösen nagy hatással volt a szemléletére?

— Elsősorban a szüleim énekszeretete. Az otthon, családban tanult énekek, meghatározóak. Döntésük, hogy zeneiskolába írattak, irányba állított.

A bevezetőben említett Budapesti Kántorképző tanárai mellett (Máté János, Takaró Mihály, Berkesi Sándor) a kolozsvári Gheorghe Dima Zenakadémia kiváló tanárai: Terényi Ede, Coca Gabriella, Szenik Ilona, Groza Cornel.

Ugyanakkor ihletőim lehettek azok a művészek, akikkel országos és nemzetközi versenyeken cserélhettünk eszmét, hol felkészítő tanárként, hol pedig zsűritagként (Birinyi József, Haáz Sándor, Kutnyánszki Csaba, Tóth Guttman Emese, Bedő Ágnes).

— Miért tartja különösen fontosnak az ének- és hangszeres oktatást a mai gyerekek életében? Milyen hatását látja a zenetanulásnak a gyerekek személyiségére, közösségi készségeire?

— Figyelmet, fegyelmet teremt, rendszert, rend szeretet, kitartást, tartást ad. Örömet okoz. Tapasztalatom az, hogy a Gyermekkarban éneklő diákok többre vitték mint társaik. Bátrabbak, határozottabbak, jobb tanulók, céltudatosabbak. A közösség erejének megérzése és megélése, az együvé tartozás, az egy lélegzetvétel, csend és ritmus teremtő ereje óriási, mondhatnám akár társadalmi, szociális hatással bír (például egy család többszólamúsága harmóniát teremt) ebben az atomizálódó társadalomban. A kórusban éneklők családi visszahatásai pedig nyilvánvalóak akkor, amikor a szülők és nagyszülők fiatalkoruk lassan elfeledett dallamait hallják vissza. Vissza a tiszta forráshoz, forrásokhoz, akár vallásos akár népi vidékeinken, ahogy azt Bartók Béla  megfogalmazta „csak tiszta forrásból.”

Akit a válasz mélységeiben érdekel, csak írja be a kérdést a Google-ba és órákat elmélkedhet a válaszokon. Én gyakorlatból tudom és látom a hasznát. Ugyanakkor vallom másokkal együtt, hogy ha „nyelvében él a nemzet”, akkor többszörösen igaz az, hogy „zenei anyanyelvében él” és éltet valami olyat, amit csak a magyar népdal tud kifejezni.

— Tapasztalata szerint változott-e a gyerekek hozzáállása az énekléshez az elmúlt években?

— A gyermek, bizonyos életszakaszokban, amit megkóstoltatnak vele azokra az ízekre fog emlékezni, vagy talán arra az alapra épül a testi táplálkozása. A fő hangsúlyt ez az ízvilág adja meg. Nincs ez másként a szellemi táplálkozással sem. Aki nem ízleli meg a veretes zsoltárdallamot, a jóízű magyar nótát, históriás siratóénekeket és sorolhatnám, önmagáról sem tudja ki is valójában. Az egy lére menő, mindenütt agresszív szellemi mákonnyal felcukrozott „mű”-vek, beteggé teszik úgy az egyházi mint a nemzeti tudatot. Rajongó közönséggé teszi a közösséget. A természetes arányok eltolódtak. A modernség és posztmodernség kísértésétől a zene sem mentes. A legszomorúbb az, hogy a kultúrát (alapjelentése coleo-colere azaz a földet művelni, vigyázni, ápolni, őrizni) alapjaiban tették tönkre. A test mai tápláléka adalékanyagos, üvegházas, vegyszeres, sokszor mérgező katyvaszától a lélek, a szellem ilyetén történő mérgezése sem mentes. Manapság a csomagolás a fontos és nem a tartalom. Ilyen körülmények közt szükséges megkóstoltatni az eredeti ízeket, hogy legalább legyen mire emlékezzen az ember.

A gyermekek hozzáállása az énekléshez alapvetően tőlünk függ. Mit adunk a kezükbe, milyen ízekkel ismertetjük meg őket. Nehéz a pusztító áramlatokkal szembemenni, vagy legalább talpon maradni. Tapasztalatom szerint azonban megéri, még akkor is ha ez népszerűtlen. A ránk bízott lelkekkel el kell számolnunk egyszer.

— Hogyan működik az iskolai gyerekkórus, és milyen célokat tűz ki velük? Mi jelenti a legnagyobb kihívást, és mi a legnagyobb örömöt a gyerekkórus vezetésében? Hogyan lehet a gyerekeket hosszú távon motiválni az éneklésre?

—A Szatmári Református Gimnázium „Gyöngyszem” Gyermekkara az énekelni szeretés közösségformáló önkéntességében működik. Még az órarendbe sem sikerült beilleszteni. Azt is mondhatnám, szinte „kutyafuttában” működtetem a próbákat. Ezt a közös munkát alig értékeli a rohanó világ. Akkor derül ki a folyamatos munkánk szükségessége amikor hirtelen a „szögről kell leakasztani” valamit vagy valakit egy-egy ünnepi esemény kapcsán. Eddig soha nem vallottunk szégyent. Az azonban igaz, hogy nem tudunk kellőképpen élni és büszkélkedni gyermekeink ilyetén tehetségével és munkájával.

A fő cél a gyermekek zenei nevelése. Ebből fakadnak konkrét eseményekhez kötődő alkalmak. A kórusból szólisták nőnek ki, akik egyéni népdaléneklő versenyeken vesznek részt és számos díjjal gazdagítják iskolánkat. A kórus legnagyobb fellépése a „Bel Canto” felnőtt kórussal együtt az Advent-karácsonyi koncert, amelyet immár 18. alkalommal tarthattunk meg a szatmári római katolikus Székesegyházban. Városszintű, hagyományos koncertté nőtte ki magát ez a szolgálat. Amíg Isten erőt ad a szervezéshez és tanításhoz, sokszor ellenszélben is, teszem a dolgom, mert minden mélypont ellenére biztatnak a csillogó szemek és a tiszta hangok, őszinte gyermeki ölelések. A Gyermekkórus „Örökség Serleg” díjat kapott Budapesten. A MÜPA (Művészetek Palotája) koncerttermében léphettünk fel a Református Zenei Fesztivál keretén belül. Egyre nehezebb támogatókat találni ilyen léptékű célokhoz. A szatmáriaknak külön kiváltsága az, hogy helyi Filharmóniája van. A Dinu Lipatti Filharmónia számtalan koncertet kínál, különböző műfajban. A zenei kultúráért nem kell messze utazni. Élni kell vele. A Filharmóniával évek óta szoros kapcsolatban állok, s így a kórusok koncertkíséretei is gazdagodnak. A Gimnázium tanulóit speciális leckekoncertekre, illetve koncert főpróbákra sikerül elvinnem, ahol a „megmagyarázott zenével” találkoznak. Hallanak a zeneszerzőről, a korról, a stílusokról, a hangszerekről. Így nem csak hallgatói, de értői is lesznek a zeneműveknek. Nem egy gyermek vette rá családját is egy-egy klasszikus koncerten való részvételre. A zenei nevelésnek Szatmáron ez egy kiváltságos lehetősége. Élni kell ezzel is.

A gyermekeket motiválni hosszútávon csakis őszinte odaadással, szigorral és szeretettel, hitelesen lehet. Roppant gyorsan kiszúrják a hamis hangokat és embereket. A jó példaadás elengedhetetlen! Minőség és érték, kisugárzó magával ragadás alapkövetelmény. A „csak zenehallgatás” nem elég. Az együtt éneklés, „a zenében benne lenni” élménye és varázsa a döntő tényező a zene csodájának felfedezésében és megélésében.

— Hogyan indult a felnőtt vegyes kórus, és mi volt a kezdeti sikereinek a titka? Milyen okokat lát abban, hogy idővel csökkent a résztvevők száma? Mennyire általános jelenség ez napjainkban a kóruséletben?

— A felnőtt kórust, mint említettem 12 református lelkipásztorral együtt, egy-akarattal alapítottam. A neve is „Lelkipásztor Kórus” volt. Erdélyben  és Partiumban ez időtájt alakultak még ilyen összetételű kórusok. A harmadik országos lelkipásztor kórusok találkozóját mi szerveztük a Dinu Lipatti Filharmónia koncerttermében. Sajnos ez egyben az utolsó ilyen alkalom is volt.

A szinte majdnem hamvába holt kezdeményezés és elindulás megtorpanásának okai sokrétűek. Családi gondok, gyermeknevelés, karrierépítés, távolságok, anyagi gondok, de egyházpolitikai érvelések és sejtetések, néhol irigység is apasztotta a lelkipásztorok éneklő kedvét, kitartását. Pedig nagy szüksége lenne a lelkipásztorok feszültségekkel teli szolgálatának is, egy érdekmentes biztonsági szelepre, ahol kiadhatják hangszálaikra irányítva a gőzt! Erről csak ennyit. („Sapienti sat” — a bölcsnek (ennyi) elég.)

Napjainkban a fenti okok mellé számtalan ismert és csak sejtett indok társulhat.

Az tény, hogy a klasszikusnak nevezhető repertoárral meg kell szenvedni. A lazább, ébredési énekek és divatos könnyed hangszerelésű „import” énekek népszerűbb, hangulatkeltő idegensége érdekesebbnek hat, mint egy motetta, egy zsoltárfeldolgozás, vagy klasszikus, akár népi, akár világi, akár egyházi mű megtanulása. A veszély abban rejlik, hogy több évszázados énekanyag halkul el a divat csinnadrattájában. Az éneklő gyülekezetek nézőközönséggé válnak. A nemzedékek között megszakad a kapcsolat és darabolódik a közösség, ürülnek a templomok. Nem tudunk más hibájából tanulni. Lásd a kulturált Nyugat- Európa keresztyénjeit, kultúráját, modernkedését. A liberálisnak nevezett „politikai kurzus” igyekszik elvágni a tápláló gyökereket és felhígítani, megmérgezni az ősi forrásokat. Örülök, hogy a Kárpát Medence Magyar Református Egyházak közössége, erre a romboló háttérre a Református Világszövetség figyelmét felhívta. A gyökerekre a tiszta forrásra.

— Mit gondol, mivel lehetne újra vonzóvá tenni a közös éneklést a felnőttek számára?

— Azzal, hogy nem szoktatjuk le őket a közös templomi éneklésről. A kántorok szolgálatát alig becsülik meg. Azzal hogy nem tartanak rájuk igényt, a zenei igénytelenséget növeljük. Azzal, hogy nem csúszunk bele a liturgiában az úgynevezett alternatív énekeskönyvek használatának tévedésébe. Azzal, hogy az egyházzenei reform sajnos nem az egységet erősíti, hanem mindenki a „maga lovát dicséri” alapon még nagyobb különbözőségeket teremtett, teret adva a modernség álruhájában besurranó csábos dallamoknak, vagy dübörgő bizonyságtételeknek. Az együtt Zsoltárt éneklő prédikátorok, még a gályarabságból is megszabadultak. A liberális-alternatíva (woke, cancel culture) csábító szirénhangjai azonban, zátonyra futtathatják még az egyház hajóját is.

Ahogy a Táncház van, s ott mégsem az újfajta rockos dallamra mozdul a láb, hanem a meg-tartást jelentő legősibbeket tanulják, őrzik, tanítják, akár jó példaként is szolgálhat.

— Mit ad egy kórus egy település vagy közösség kulturális életéhez? Mennyire van ma társadalmi megbecsülése a kóruséneklésnek és a zeneoktatásnak?

— Annyira sokat, hogy az már természetesnek tűnik, magától értetődőnek. Olyannyira, hogy csak akkor veszik észre ha már nincsenek. Tisztelet a kivételnek.

A társadalmi megbecsülés szép kifejezés de ha nem párosul támogatással, akár erkölcsi, akár anyagi téren, fabatkát sem ér.

— Mi tartja Önt motiváltnak a nehézségek ellenére is?

— A hitem, hogy „Aki énekel, kétszeresen imádkozik – Bis orat qui bene cantat”, Szent Ágostonnak tulajdonított idézet. Az eredetiben bizony a „jól” szócska is szerepel.

Ugyanakkor azok, akik áldozatot hoznak azokért, akiket abban az élményben részesítenek, amit egyebütt sehol nem kapnak meg.

Azok a diákjaim, akik közül nem egy, zenei, értékmegőrző pályán szolgálja nemzetét és egyházát. „Nem éltem hiába.”

— Milyen tervei, álmai vannak a kórusokkal kapcsolatban a jövőben?

— Álmaim vannak, de a realitás és képességek talaján kell ráébrednem arra, mit lehet és mit nem. Ennek ellenére igyekszem az igényességből semmilyen téren nem leadni. De az ördöggel nem kívánok cimborálni talmi sikerek érdekében. Semmi és senki nem motivál erre.

— Mit üzenne a szülőknek, akik bizonytalanok abban, hogy érdemes-e gyermeküket zenei irányba terelni?

— Ha jót akarnak gyermeküknek, tanítsák meg szüleiktől hallott nemzeti, egyházi énekekre. Énekeljenek velük együtt. Engedjék tehetségüket egyéni és közösségi téren kibontakoztatni azok által, akik szakemberei a zenetanításnak. Nem fogják megbánni. Ebben teljesen biztos vagyok. Nem vesz el időt tőlük, inkább olyan nemesített időt kapnak ajándékba, amely nemzedékeket kötnek össze egymással, sőt eget a földdel.

— És mit mondana azoknak a felnőtteknek, akik „úgy érzik, nincs hangjuk”, mégis vágynának az éneklésre?

— Akik „úgy érzik, hogy nincs hangjuk” azok először próbálják ki ezt az érzést konkrét éneklésben. Aki otthon nem énekelt, vagy akinek a bölcsőjénél nem énekeltek, nehezebben hiszi el, hogy benne van a dal, csak fel kell szabadítani.

Az más kérdés, hogy valakinek nincs hallása. Hangja lehet, csak nem hallja mit énekel, vagy félrehallja. Ezt lehet képezni. Sajnos a gyermekkor énektelen közegei sokszor a ludasok ebben.

A kórusban való énekléskor derül ki, hogy milyen mértékben lehet valakit bevonni a tiszta, együtt éneklésbe.

Jelzem, mindkét kórusban vannak olyan lelkes tagok, akik profivá váltak bizonyos dallamívek „elhallgatásában”. Ez azt jelenti, hogy a közösség családiasságáért szívesen jönnek, de a szólaméneklésnek csak bizonyos szakaszaiban tudnak részt venni. Akik vágynak az éneklésre, hallgassanak sok zenét. A Mezzo Tv adón rengeteg zenei élménnyel gazdagodhatnak. Ugyanakkor az élő zene személyes megtapasztalása, a koncertek látogatása is fejleszti a hallást, a harmónia felismerését, a többszólamúság titkait tárja fel. Akik pedig énekelni szeretnének, de félnek, hogy nem lesz tiszta a dallam, ne tegyék hangosan. Hangolódjanak rá egy jól éneklőre. Akár nótaszóban, még inkább templomi gyülekezetben.

Életem vezérgondolatával biztatok mindenkit: „Énekeljetek és élni fogtok!”