Szikrázott a nap a Hargita felett, már olyan magasra kúszott, hogy a hétéves emberke énem szerint immár Udvarhelyen is túlláthatott. Általában a kaszálóra, bárhol is volt a falu határában, a kaszások sokkal hamarabb, még virradat előtt elindultak, hogy a pirkadat már ott találja, s a dús harmattal öntözött füvet is a kasza nagyobb élvezettel vágta. De ez most kivételes állapot, ugyanis, ahová mentem, Papóval, kettesben, ott, Kislikaton volt a tanyánk. Takaros kis házikó, „előszobával”, tágas, egyben szoba-konyha összkomforttal, szemben a rendes falusi méretű csűr, pajta, mert a területe a földünknek megteremte azt a mennyiségű szénát, sarjút, ami elegendő volt a tél kezdetétől kora tavaszig a jószágoknak, ott teleltek Papó felügyelete alatt, s a hosszú téli estéknek külön varázsa volt ebben a gyönyörű hófödte környezetben… ötéves korom óta részese lehettem a tanyai télnek, amikor másik három tanyaszomszéddal nagyapám együtt töltött, beszélgettek, meséltek fiatalkorukról, az első világháborúról, amit mind a négyen megjártak, s amit úgy hallgattam a jó meleg gyapjúcserge alatt, mint véget nem érő, megunhatatlan mesét… de ez a múlté, mert mióta iskolás lettem, már „ugrott a téli rege”, s inkább szánkóztunk a karácsonyi vakációban, meg olvastam, mert ez lett a vesszőparipám.

Szálláscsinálónak mentünk Papóval, mert egy hétig tartott a szénacsinálás a nagy területen. Reggeli után indultunk, Nannyó megpakolta a csíkos posztótarisznyát ennivalóval, mert ebédet nem kellett hozni senkinek. Ahogy odaértünk a földünk határát képező kőrakás vonulatához, s megpillantottam a kicsi házat, a szívem hevesebben kezdett verni, valahogy eggyé váltam a környezettel s a házzal. Papó kizárta a ház ajtaját, érdekes, igen furfangos székely zárszerkezet, minden fából készítve, s ami jellemző volt minden tanyai házra. A hátra nyitott ajtón beáradt a fény, kinyitotta a belső ajtót is, lefeszítette az ablakot záró deszkát, hogy onnan is tóduljon a fény, aztán körbekaszálta a házat, a csűrt is a két épület közötti területet, hogy ne taposódjon le a fű. Akkurátusan, egyforma tempóban suhant a kasza, s dőlt a fű alatta… már akkor csodáltam azt a könnyedséget, ahogy a férfiak a kaszát kezelték… közben vett egy-egy marék füvet, megtörülte a kaszát, a derekára kötött „fénkőtobozból” kihúzva a fénkövet (fenőkő), megélezte a kaszát, s folytatta, egészen az ösvényig, ahonnan a Vészfarki borvízkútig, vagy a patakig (Szénhomoród-pataka), szabad kijárás nyílott. Ahogy megnyílt az út, ránéztem (mondanom se kell, a nyomában voltam mindenfelé, mint a kiskutya!), szóval egymás pillantásából kitaláltuk a másik gondolatát, máris rohantam a házhoz, vettem a korondi mázas korsót, s iszkiri, be a patak partján található gyenge szénsavas forráshoz, a „szejkéhez” ahogy mindenki hívta… gyaníthatóan, sőt egész biztosan valamikor feltört egy borvízforrás, s mivel nem lett irányítva, évtizedek, sőt évszázad alatt elveszítette erejének nagyrészét. Amúgy, kellemes, hideg, gyöngyöző nedűvel oltotta a szomjunk, de negyedóra járásra volt a Vészfarki borvízkút is, legtöbbször onnan vittük a szomjoltót, két nagyobb korsóval. Mikor megjártam a szejkét, bekérezkedtem Papótól, vissza a patakhoz, mert ott, a sekély meder közepében még az előző nyáron felfedeztem egy nagy, fotelhez hasonló követ, ez is az évszázadok műve lehetett, s aminek öblében nagyon jól éreztem magam.  Akkorra már igencsak kimelegedett az idő, rövidnadrágban, mezítláb, ahogy egész nyáron jártuk az erdőt, mezőt, be a kőszékem ölébe, s a patak lágy csobogásának bódulatában üldögéltem, bámulva a természet hihetetlen gyönyörűségét. A valószerűtlenül tiszta víz alján szinte meg lehetett számolni a homokszemeket, a patak két partját szegélyező égerfákon dongtak a legyek, s közben megjelent egy-két szitakötő, ide-oda repkedve… nagyméretűek, az egyik fajta szürke, a másik gyönyörű türkizkék szárnyakkal ékesítve, az utóbbinak igen érdekes nevet adott a székely gyermek: „csendérpillangó”, utalva a milicista egyenruha színére, de az egyenruha sokkal kopottabb volt! Abban az időben rengeteg folyami rák lakta be a patakot, pár halfajta egészítette ki a „palettát”, a lusta „boti” (botos kölönte), az apró, hihetetlenül fürge, szürke színű „szaka”, s a balin. Balinból vajmi kevés volt ott, a felső részeken, jellemzően a Homoródok egyesülése után, a nagyobb, már folyószámba menő medernek voltak állandó lakói… Ott ültem, habzsoltam a sok szépséget, s közben gondolataim olvasmányélményeim közé kezdtek elkalandozni… hatévesen már folyékonyan olvastam, könyvtárba jártam könyvet kölcsönözni, s nem is egyesével, hanem párosával, mert így nem kellett naponta futkorásznom a könyvtárig. Szóval, a látható, természet adta gyönyörűség ötvöződött az olvasmányélményekkel, s ebből a bódulatból Papó kiáltása ébresztett rá a valóságra… nem vettem észre az idő múlását, a nap az ég tetejére hágott, s ahogy kilépve a partra, lenéztem, hát tényleg jócskán talpam alá szorult az árnyékom, s mintha az éhséget is kezdtem volna érezni, nyargaltam hát az ösvényen, ezen a gyönyörűen fényesre koptatott gyalogúton, ami sajnos, napjainkban nemhogy „kihalófélben”  vannak, de nagyjából ki is haltak… már nem „divat” gyalog járni, s pláné, nem mezítláb a mezőre. Igaz, a mai gyermekek, s itt a falusiakról beszélek, már nem járnak „szénát csinálni”… az emberi, kézi munkát felváltották a gépek, az egészségünk kárára. Papó közben megterített, a finom, pityókás házikenyér, szalonna, kolbász, hagyma, paradicsom, paprika (ami nálunk „árdé”), szóval csupa luxuscikk… olyan étvágyat csinált, hogy még az abroszt is megettem volna!

Egy kicsit fussunk vissza a mezőrész megnevezésére: „KISLIKAT”… igazából értelmetlennek tűnik, s kutatásaim sem vezettek meggyőző eredményre… Saját megfejtésem fedi talán, a valóságot: valamikor nagyon sok szép nyírfaliget vette körül a kaszálókat, s a Homoródfürdőn  nyaraló villatulajdonosok (nagyváradi, kolozsvári, marosvásárhelyi orvosok, ügyvédek, egyetemi tanárok), kirándulásaik alkalmával gyönyörködhettek ezekben a kis ligetekben, s hangosan áradozva, hogy „kis liget” így, „kis liget” úgy, addig mondogatták, míg a falubeli emberek kaptak rajta, s székely sajátossággal „kislikatra” forgatták át a kis ligetet. De nem teszem le erre sem a nagyesküt, ahogy sok más megnevezésre sem, amelyek azért szépek, mert egyediek, s a mieink!

Benedek M. Elek