Immár megszokott módon dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató bevezetőjével indult a soron következő kerekasztal-beszélgetés, melynek ezúttal rendhagyó módon a Szatmárnémeti szívében található l’atelier elnevezésű közösségi tér és irodaház, úgynevezett coworking space adott otthont. A Matusinka Beáta és férje, dr. Orban Viktor László által alapított tér az egykori Papolczy palotában található a Zsidókorzón, amelynek felújítása során az autentikusság megőrzése mellett modern és új funkciót kölcsönöztek az épületnek, kitűnő közeget biztosítva a helyi műemlékek helyzetéről szóló beszélgetésnek. Résztvevők: Matusinka Beáta, Elek György, Frigy Szabolcs, Bohonyi-Veber Imola, Juhász Zita, Muhi Sándor, Király Csongor, Kis Alpár, Sabău-Trifu Cristina, Besenyődi Judit, Tasnádi István, Dohi-Trepszker Lilla, Tóth Géza és Bara Csaba.

A műemlékvédelem egy kulturális emlékezet fizikai megjelenése, amit a társadalom a jelen értékei mellett újragondol — mutatott rá Frigy Szabolcs.

Minden kultúra nyomot hagy a térben. Az épületek, melyekkel együtt élünk, a térrendezések mindig a kultúrának olyan termékei, amelyek megjelenítik ennek a kultúrának az értékeit, beilleszkednek abba a narratívába, amit éppen élünk. Ha Szatmárnémetinek — vagy bármelyik városnak — megnézzük a központját, hogy miért piacok vagy templomok vannak egy hagyományos város központjában, az kifejezi annak a kornak az értékeit, melyben azok a városok fejlődtek, vagy azokat az erőforrásokat, melyeket annak idején áldoztak azoknak az épületeknek a felépítésére. Ha most, a fogyasztói társadalomban kezdenénk városokat építeni, biztosan nem a templomok kerülnének központi elemnek.

A kultúrák egymásra épülnek (akár szó szerint is, rétegekben, előző elemeket felhasználva), átszövik egymást. Egyik kultúra átszövi a másikat, ez nyomot hagy az épületekben is. Az a szép az épületekben és a műemlékekben, hogy ezek tartós jelet hagynak a jövőnek a maguk aktuális stílusával, funkciójával. Mindig kihívás, mindig érdekes, hogy a jövő vagy a jelen mit gondol a múlt épületeiről.

A műemlékvédelem egy kulturális emlékezet fizikai megjelenése, amit a társadalom a jelen értékei mellett újragondol. Van egy romantikus vonzódásunk a történelmi emlékekhez, mert az emberiség folytonosságát látjuk benne, vagy a saját kultúránkat. Mi magunk is gondozzuk a saját emlékeinket, benne vagyunk az emlékezés és a felejtés dinamikájában. Minden társadalom az épített örökséget is egyrészt újragondolja, elfelejt vagy épp felfedez dolgokat. Van egyfajta romantikus vonzódásunk ezekhez a történelmi emlékekhez, például a turizmusnak egy nagyon nagy motorja az épített örökségek látogatása a maga összes visszásságával együtt. Az emberek egy történelmi folytonosságot látnak abban, hogy régi épületeken keresztül újraélhetik a történelmet.

A műemlék lenyomat a térben, arról szól, hogy mi itt voltunk, éppen ezért egy szobor elhelyezése, vagy egy épület felújítása mindig egyfajta szimbolikus térfoglalás. A műemlékek a múlt fenntartásának és a kollektív tudat folytonosságának adnak teret. Az épületeknek hatalmas szimbolikája van, egy egész kulturális emlékezet tükröződik bennük.

Az épített környezet nem csupán háttere, színpada, nem csak lenyomata a társadalmi viszonyoknak, hanem a társadalmi interakciók aktív tényezője. A cselekvő építészet fogalmán azt értjük, hogy az épített környezet része a társadalmi interakcióknak, maga az épület normákat közvetít és jelenít meg, találkozásokat generál vagy éppen tesz lehetetlenné, befolyásolja a használók alaphangulatát, attitűdjeit. Felmerül a kérdés, hogy véges erőforrások mentén mire költünk, mit építünk: templomot, kastélyt, bankot vagy bevásárlóközpontot? Az sem mellékes, hogy időben mennyit áldozunk az építésre. Ma olyan a technológia és az instatársadalom, hogy rövid időn belül akarunk készen lenni. Nincs időnk évtizedeket várni. Régen, ha egy katedrálist elkezdtek építeni, az tartós megélhetést is jelentett.

A kommunizmusban az erőltetett iparosítás után nagyon sok üres gyárépület épült, ezeket egy idő után elkezdték újragondolni vagy átalakítani. A fogyasztói társadalom után ilyen funkcióját vesztett szellemépületek lesznek a bevásárlóközpontok. Amikor egy kultúra változik, akkor kiürülnek épületfunkciók is. Nagyon jó az az elkülönítés, hogy van egy művészeti építészet, ami művészi értékekkel bír, és akár a kommunizmusban az anonim- vagy dömpingépítészet, ami mindig felteszi a kérdést a jövő számára, hogy mi az, amit meg kell őrizni? Az építészet és a műemlékek a világ belakásának a művészete. Előttünk van egy természetes tér és azt valahogy belakjuk. Eddig ezt minden társadalom művészetnek tekintette és tükröződik belőle az az életforma, ahogy élünk. A jelenben az a kérdés: mit akarunk örökségül hagyni? Milyen épületeket építünk? Hogy ápoljuk a régi épületeket, milyen funkciókat adunk azoknak? Az is egy választás, hogy milyen épületeket őrzünk meg. Belakni akarjuk őket vagy skanzent építeni? Londonban már csak az utcafrontot tartják meg, mögötte új világ alakul. Ilyen műemléket akarunk? Hogyan őrizhető meg az utókor számára az épület olyan formában, amely tükrözi a jelenben azonosított értékeket? Sok esetben a műemlékvédelem az épület fizikai megőrzésére koncentrál, a használat többnyire praktikus megfontolásból merül fel, mint a fizikai fennmaradás kulcsa. A problémát más irányból közelíti meg a szakirodalomban és örökségpolitikában egyre inkább bevett adaptív örökség-újrahasznosítás fogalma. Az épített örökséget adaptáljuk a jelenkor igényeihez, az épület kap egy jelenkori új funkciót, újragondolva annak a használatát.

A műemlék kulturális tükörtartás a múltról, a JELENNEK legyen mondanivalója. Ha nem találjuk meg ezt a párbeszédet, akkor nem fogadja be a közösség. A műemlékvédelem egy értékmentés, meg tudjuk tapasztalni általa az identitásunk folytonosságát.

Ahhoz, hogy hozzányúljunk egy műemléképülethez, meg kell érteni a hely szellemét, hogy miről szólt az az épület — figyelmeztet Dohi-Trepszker Lilla műépítész, a Szatmárnémeti Helyi Tanács városrendezési bizottságának elnöke.

Az instatérrel kapcsolatosan szeretném elmondani, tényleg egy olyan világban élünk, ahol az emberek megszokták, hogy rögtön megkapják, amit akarnak. Van egy kis különbség a mikrohullámú sütő és a pácolás között. A világ megváltozott, minden instant, de az építészetben egy jó tervnek a kigondolása a pácolás kategóriában maradt. Vannak részletek, melyeket ki kell gondolni, ezeket valamilyen módon át lehet értelmezni a mai felgyorsított világban, de nem minden fog olyan jól működni. A műemléképületekkel kapcsolatosan tudni kell: ahhoz, hogy hozzányúljunk egy ilyen épülethez, meg kell érteni a hely szellemét, hogy miről szólt az az épület, és úgy tudjunk belőle valamilyen újat alkotni, valami mást kigondolni.

A funkció megőrzése jó, de mindig van egy határ, ameddig el lehet mozdulni — véli Bohonyi-Veber Imola építésztervező.

Minden műemléképületnél a fő cél, hogy minél kevesebbet alakítsuk és minél jobban megőrizzük, viszont ugyanolyan fontos, hogy funkciót nyerjen az épület, mert egy műemléképület hiába örökség, ha nem működik benne semmi, egy idő után tönkremegy. Nem minden épületbe lehet bármilyen funkciót beépíteni. Nagyon jó példa Szatmárnémetiben az Iparosotthon, ami megőrizte az eredeti funkcióját, a felújításkor nagyon kevés változtatáson esett át. Vannak épületek, mint a Pannónia Szálló, melyet nem lehet, de nem is érdemes visszaállítani eredeti funkciójába, mert a mai emberek igényei nem olyanok, mint az 1900-as évek első felében élő embereké voltak. Fontos, hogy megőrizzük a funkciót, de nyilván nem maradhat benne a múlt egy műemléképületben, mert valószínűleg a legfőbb értékét el fogja veszíteni. A funkció megőrzése jó, de mindig van egy határ, ameddig el lehet mozdulni. Ezeket a dolgokat szakemberek találják ki, döntik el, a műemlékvédő bizottság a döntéseket elbírálja. Ez egy kényes téma, de valójában az a cél, hogy minél többet megtartsunk, viszont a funkciók feleljenek meg a mai igényeknek, minél kevesebb változtatással.

A Pannónia Szállóhoz kapcsolódva Kis Alpár szakmérnök rámutatott, az épületfelújítási kísérletekor egy olyan beavatkozást végeztek, mellyel végleg lehetetlenné tették az eredeti állapot visszaállítását. Az első ilyen jellegű lépést 1968-ban tették meg. A teljes visszaállítás nem lehetséges, hiszen az olyan költségekkel járna, amit egyetlen beruházó sem vállalna fel, véli a szakember.

Most is vannak dolgok, melyeket a mai igényekhez kell alkalmazni — állítja Bara Csaba építészmérnök.

A fehérház emeleti része régen is lakótér volt, most is az. Amikor épült, a lakásokban nem volt fürdőszoba, a WC kint volt a folyosó végén. Ezt egy idő után át kellett alakítani. Most is vannak dolgok, melyeket a mai igényekhez kell alkalmazni. Amikor egy műemléképület átalakítás előtt áll, összeül a műemlékvédő bizottság, melynek tagjai elmondják a véleményüket, majd megszületik a döntés, betartva a törvényeket, és amennyiben lehet, szem előtt tartva a tulajdonos igényeit. Szatmárnémeti régi főtere A kategóriás műemlék. Kiemelt épületek a székesegyház és a Pannónia Szálló, a többi épület B kategóriás. Azok, akik harminc éve az egész főteret A kategóriába sorolták, nem gondolták át szakszerűen.

Sokoldalú hozzáértést, körültekintő mérlegelést igényel minden ilyen jellegű felújítás, hasznosítás, és akkor még az anyagiakról nem is szóltunk, hiszen egy-egy ilyen felújítás gyakran többe kerül, mint egy új épület létrehozása — mutatott rá Muhi Sándor művészettörténész.

Szatmáron nincsenek román kori, gótikus, reneszánsz épületek, még barokkból is csak annak alföldi és a reformátusok által is elfogadott, leegyszerűsített változata van, a Németi- és Láncos-templom homlokzatára, toronysüvegére gondolok. A régi stílusok a historizmusnak köszönhetően vannak jelen, a neogótikus, neoromán, új klasszicista épületekre, templomokra gondolok itt elsősorban. A fentiek mellett Szatmáron vannak szecessziós épületek, képviseltetve van a román építészeti iskola, a népies építészet, a legtöbb épület viszont jellegtelen, itt főleg a negyedekre, új építésű házakra, gyárakra, közösségi épületekre gondolok. Ha domináns jellemzőt keresünk a szatmári épületek háza táján, akkor ez az eklektika, vagyis a több stílusirányzat elemeiből összeállított egyveleg, új egység, ilyen az az épület is, amelyben jelenleg tartózkodunk és még sok más hasonló. Eklektikus épület a Csizmadiaszín, a fehérház (Fehér-ház), az Iparosotthon. Új klasszicista a székesegyház, püspöki palota, Ormós-ház, a Muhi-palota, a Zárda-templom és kolostor épülete. Neogótikus a Kálvária-templom, a Vécsey-ház, neoromán a Kis Szent Teréz-templom stb.

Egyértelmű, nyilvánvaló, hogy a felújított műemléképületeket nem szabad megújított, korszerű funkció nélkül magukra hagyni, mert az nemcsak a rentabilitásnak árt, hanem egy magára hagyott, nem gondozott épület állaga egyre romlik. Az új, korszerű funkció nem egyszerű kérdés. A szatmári Iparosotthon annak idején a szatmári népes, iparos társadalmat szolgálta, helyt adott báloknak, színi előadásoknak, jótékonysági rendezvényeknek, volt benne könyvtár, klubhelyiség, sakkterem, élénk kulturális, közösségi élet színtere volt. Egy olyan városban, ahol mára már alig vannak iparosok, nagyon nehéz egy ilyen volumenű intézményt működtetni úgy, hogy legalább megközelítőleg emlékeztessen az intézmény fénykorára. A felújítás sem volt egyszerű, azt mesélte a két szobrász végzettségű fiatalember, akik a munkálatokat vezették, hogy a legnehezebb feladat az évtizedek alatt felhalmozódott kacatoktól, improvizációktól való megszabadulás volt.

A Pannónia/Dacia Szálló annak idején konkrét célokkal létesült, a városiasodás, a tartalmas szórakozás, kulturális felzárkózás szimbóluma volt. Itt is felmerült az újrahasznosítás során a könyvtár, polgármesteri hivatal gondolata, az igazság az, hogy egy szálloda, szórakozóhely csak ezeknek a funkcióknak a betöltésére alkalmas. Az más kérdés, hogy szüksége van-e a városnak ilyen típusú szállodára, szórakozóhelyre és ezt mennyire lehetséges rentábilissá tenni úgy, hogy az épület megőrizze eredeti jellegét, varázsát.

Új klasszicista stíluselemeket fedezhetünk fel a gőzfürdő (Zöldház) épületén, némi szecessziós vonásokkal, díszekkel. Nagyon nehéz egy régi gőzfürdőt olyan közösségi épületté alakítani, ahol kiállításokat rendeznek, előadásokat tartanak. Több elképzelés is volt a kezdetekben, szerettek volna itt műtermeket kialakítani, még az is felmerült, hogy ide költözik a megyei könyvtár, a valóság az, hogy közfürdőből csak közfürdőt lehet csinálni, arra meg a 21. században már nincs szükség.

Ezt az egyszerű tényt példázzák a fűtőházakból kialakított templomok, amelyek a legnagyobb igyekezet ellenére is megőrizték a fűtőház jelleget. Erről szól az immár klasszikus mondás is: alakul, mint púpos gyerek a prés alatt.

A műemléképületeknél az egyik alapvető gond, hogy a régi szakmák, anyagok, szerszámok közül ma már néhány eltűnt a szakemberekkel együtt, ez is nagymértékben megnehezíti, költségessé, nehézkessé teszi a korhű felújítást.

Egy másik gond az épület fűtésének, szellőztetésének, szigetelésének, közműves berendezéseinek a korszerűsítése, amely akarva-akaratlanul az ajtók, ablakok cseréjével, tetőtér beépítésekkel és még nagyon sok mindennel járt. Sok kritikát kaptak a nagybányai központ felújítói a termopan ablakokért, a tetőtér beépítésekért a középkori épületeken, de ezek a beavatkozások, korszerűsítések szinte elkerülhetetlenek voltak, a további kihasználhatóság diktálta ezeket.

A legjobb, ha a felújított épületet az eredeti rendeltetésének megfelelően használják, de ez több esetben elvesztette az aktualitását, megváltoztak azok az igények, amelyek miatt létrehozták, ezért új szerepkört kapnak, amely az ennek megfelelő átalakításokkal jár.

Mindez azt jelzi, hogy sokoldalú hozzáértést, körültekintő mérlegelést igényel minden ilyen jellegű felújítás, hasznosítás, és akkor még az anyagiakról nem is szóltunk, hiszen egy-egy ilyen felújítás gyakran többe került, mint egy új épület létrehozása. Ennek ellenére megéri, hiszen ezek az épületek biztosítják, őrzik a város egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható karakterét, jellegét.

Nem vesszük észre az értékeket. Nem látjuk szubjektívként a dolgokat — véli Besenyődi Judit egyetemi hallgató.

Mi egymás közt is kezdünk elidegenedni. Azért, mert az emberek sietnek, a társadalom úgy van berendezkedve, hogy nem igazán foglalkozunk egymással, nincs időnk megállni megkérdezni, hogy van a másik. Azzal, hogy én nem tudom, milyen problémái vannak a másiknak, nem látom őt szubjektumként. Nem látom őt olyan emberként, aki értékes, ezért úgy gondolom, az időm értékesebb mint az övé. Ezáltal elidegenedünk egymástól. Így van ez az épületekkel is. És minden mással. Nem vesszük észre az értékeket. Nem látjuk szubjektívként a dolgokat. Ha a mellettem ülőhöz nincs közöm, akkor miért lenne közöm az épülethez, ami mellett elmegyek minden nap. Mindig az újat, a gyorsabbat, a jobb technológiát szeretnénk. Ha nem megyünk el az iskolába elmondani, hogy miért érték ez meg az, akkor nem lesznek értékeink. A szülő erre már nem szán időt, de ha szánna is, nincs felkészülve rá. Kilencedik osztályban az Iskola másként program részeként Muhi Csilla tanárnő elvitt minket egy városi sétára. Sokan nevettek, hogy mi is turisták lettünk Szatmárnémetiben. Később értettük meg, milyen jó, hogy turisták lehettünk, mert mindenki azt mondja: nincs itt semmi érdekes, mindenki megy innen el, mert itt nincs mihez kezdeni. Nem érzik azt, hogy itt kellene valamit csinálni. Éppen azért, mert nem látjuk egymást, nem látjuk azt, ami körülöttünk van, nem értjük minek mi a története. Egy épület akkor válik számunkra értékké, ha tudjuk, hogy miért és hogyan épült.

Romániában eltelt harminc év, nagyon sajnálatos, hogy a visszaszolgáltatási folyamat még jelenleg is tart. Közben a nem használt ingatlanok állaga egyre jobban romlik — állítja Király Csongor építészmérnök.

Azt tapasztalom, hogy a fiatal generáció nagyon pozitívan és nagyon érdeklődően áll az épített örökséghez, a Mathias Corvinus Collégium (MCC) szatmárnémeti központjában tartok építkezési tanfolyamot hatodik, hetedik osztályos diákoknak. Egy épület felújításánál három dolog is közrejátszik. Első a tulajdonosi akarat. A visszaszolgáltatott épület tulajdonosa mit akar az épülettel, milyen anyagi forrásokkal rendelkezik az épület felújításához. Fontos az is, hogy milyen pályázati források állnak a rendelkezésére, hogy tudja az országos vagy az európai uniós forrásokat lehívni. Ugyanolyan fontos az új funkció. Romániában eltelt harminc év, nagyon sajnálatos, hogy a visszaszolgáltatási folyamat még jelenleg is tart. Közben a nem használt ingatlanok állaga egyre jobban romlik. Sajómagyaróson van egy szász evangélikus templom, ami a szászok beolvadása vagy elvándorlása miatt az ortodox egyházhoz került. Mivel a templom szerkezete nem felelt meg az ortodox egyház elvárásainak, az épület magára maradt. Ez az épület A kategóriás műemlék. A templom úgy kerül felújításra, hogy pályázati úton jutottak forrásokhoz, hogy az épület kerüljön be a turisztikai körforgásba.

Tudni kell, hogy az A kategóriás műemlékek országos érdekeltségűek, a B kategóriásak helyi érdekeltségűek. Egy hosszú procedúra előzi meg, hogy egy épület felkerüljön a műemléklistára. Vannak a listán olyan épületek, melyek 1937-ben épültek, és vannak olyanok — például a szatmárnémeti Németi-templom —, ami nem számítanak műemléknek.

A kulcs talán abban van, hogyan párosulhatnak megfelelően ezen kezdeményezések a fogékonysággal?—  vallja Matusinka Beáta.

A műemlékvédelemben létezik az állami struktúrák, szabályozások, engedélyek szövevényes hálója, amit ugyan lehet bírálni, de talán értelmetlen időveszteség és a közösségi szál, amelyben nagyon fontosak az egyéni, megmentő, építő kezdeményezések. Az épített örökség felé a nyitottságomat először Ujj János aradi történész, művészettörténész indította el. Majd Maros megyében olyan fiatal hely- és művészettörténészek, akik hivatásként tekintettek minderre, például hobbiként igyekeztünk kastélyt menteni. Majd Szatmárnémetiben Muhi Sándor kezdeményezései, vagy Ioan Sabău-Trifu Zsidókorzót bemutató kiállítása a zsinagógában, amely elindított egy olyan érzést, amely végül ennek az épületnek a megvásárlásához vezetett. Nagy jelentősége volt számomra is a Szatmári sétáknak, mert tudást adott át, szemléletet alakított és nem utolsó sorban érzelmileg is hatott a jelenlevőkre. Hiszek az alulról jövő építkezésben, amely ugyan nem egy felső intézmény struktúráin keresztül indul el — az iskolában vagy más helyeken lecsapódva —, hanem valahol az utcán, kis közösségekben. A kulcs talán abban van, hogyan párosulhatnak megfelelően ezen kezdeményezések a fogékonysággal. A Szatmári sétákon nyolcvan-száz ember vett részt, de elég kevés volt a fiatal. Nagyon fontos, hogy legyen meg a kitartás és elhivatottság az egyéni kezdeményezőkben, akik szenvedéllyel és hittel tekintenek ezen épületek, szobrok és egyéb épített és szellemi örökség megmentésére, megismertetésére, megfelelő funkciójuk megtalálására. És ha megfelelően átmegy az üzenet a befogadó felé, akkor talán értelmetlen is ellenállni a varázslatnak.

Semmiképp sem érdemes modern épületet odatenni a klasszikus mellé — véli Tasnádi István lelkipásztor, egyházi levéltáros.

Nagyon fontos tudatosítani azt, hogy mi van a kezünkben. Levéltárosként a muzeológus kollégákkal gyakran kimegyek gyülekezetekbe, ott a lelkipásztoroknak mindig elmagyarázzuk, hogyan kell tárolni a négyszáz éves kelyhet, azt nem szabad dobni, koccintani más tárgyakkal. Nagyon fontos elmondani, milyen értéket képvisel az, ami a birtokunkban van. Én nem látok ebben annyira nagy generációs törést, nem biztos, hogy régen volt egy spontánabb ráérzés, ami most ne lenne. A legfontosabbnak én is az érzelmi kötődést látom. Legyen fontos az, hogy mi volt az illető épületben, hogy nézett ki régen és hogy néz ki ma. Morális elvárásokat lehet megfogalmazni vállalkozókkal szemben, de nagy haszna nincs. Hiába várom el valakitől, hogy pénzt fektessen be abba, amitől profitot vár. Az építészeknél is széles az a skála, ahol morális dilemmák nélkül tud mozogni, és éppen abba az irányba mozogjon, ahol nekünk kényelmesebb. Én a természetes és mesterséges megfogalmazásokat nem tartom szerencsésnek. Minden, ami emberi, mesterséges. Annak, hogy régen százötven évig épült a kolozsvári Szent Mihály-templom, alapvetően technikai okai voltak. Most értük el a fejlődésnek azt a fokát, amikor hatalmunk és lehetőségünk van arra, hogy két hét alatt lerombolunk egy épületet, három év alatt felépítünk egy hatalmasat. Ezzel a hatalommal kell megtanulni élni. Inkább stílusban látom a törést. Semmiképp sem érdemes modern épületet odatenni a klasszikus mellé. A lényeg az, hogy most tudunk olyat is tenni, amire régen nem voltak képesek. Az épületek funkciójával kapcsolatosan azt mondhatom: nem volt jó az, hogy régi kastélyokban és kúriákban Marosvécsen és Borsán pszichiátriát rendeztek be annak idején. Az sem lehet, hogy visszaadni az eredeti funkcióját a jobbágytelkeknek. Minden kastélyban nem lehet múzeumot létrehozni. Jó az, ha megpróbálunk valamit külsőleg visszaállítani stílusában, de a funkcionalitásával nehéz mit kezdeni. Egy újságcikkben panaszolta valaki, hogy a templomok nem elég nyitottak, nem lehet azokat bármikor látogatni. Mások azt nehezményezik, hogy nincsenek világi rendezvények a templomokban, holott a templom egy közösségi tér. Az egyháznak az a szerencsés helyzete, hogy bontani és építkezni az igazgatótanács jóváhagyásával lehet. A jogi keretek megvannak, sajnos történnek kihágások.

Épített örökség és kortárs építészet

Dohi-Trepszker Lilla építészmérnök a mesterséges város és a természetes város témával kapcsolatban elmondta, szereti mind a kettőt, hangsúlyozva azt is, nagyon fontos, hogy az építészeti örökség védelmében nem lehet minden környezetbe kortárs épületeket bepakolni úgy, hogy a különböző stílusok harmonikusan megférjenek egymás mellett.

Cristina Sabău-Trifu művészettörténész felhívta a figyelmet arra, hogy a város karakteréhez nem csak a főtér és a főutak járulnak hozzá, hanem éppen olyan jelentőséggel bírnak a régi utcák és a régi lakótelepek. „Nap mint nap tapasztalhatjuk a városban, hogy amikor egy régi tulajdont megvásárol valaki, első dolga, hogy azt lebontja és egy teljesen új stílusú épületet iktat oda be, ezzel teljesen felrúgva az utcaképet. Nekem az a véleményem, hogy a műemlékvédő bizottság nagyon határozottan akadályozza meg az ilyen jellegű építkezéseket. Ha valaki ultramodern lakást akar építeni, az vásároljon telket egy olyan városrészen, ahol nincsenek régi épületek. Nem lenne szabad megengedni, hogy a város elveszítse a jellegét” — hangsúlyozta. 

Bohonyi-Veber Imola szerint azok a befektetők, akik lebontanak egy régi városrészen lévő épületet, sokszor engedély nélkül végzik azt. Sajnos a szatmári lakosság elég passzív ezzel kapcsolatosan. Van műemlékvédő rendőrség, az illegális bontásokat vagy építéseket lehet jelenteni. Cristina Sabău-Trifu szerint éppen ezért nagyon fontos lenne az új generációt úgy oktatni, hogy kellő kultúrájuk legyen ahhoz, hogy meg tudják ítélni, mi hova való.

Műemléképületek — pontatlan a lista

Tóth Géza Ivor építészmérnök szerint nagyon sok épület felkerülhetne a műemléklistára, viszont nagyon sok tulajdonos ezt nem akarja, mert akkor bármilyen beavatkozást csak engedéllyel tehet meg. Maga a műemlékké történő nyilvánítás is jelentős anyagi áldozattal jár. Elmondta, Szatmárnémetiben van néhány nagyon értékes épület, ezek lassan, de biztosan az enyészeté lesznek. Ezek olyan személyek tulajdonában vannak, akik nem fogják felújítani. Nagy kérdés: ha ezek az épületek összeomlanak, mi kerül majd a helyükre, mert modern épületek oda nem illenek. Bara Csaba építészmérnök elmondta, Szatmár megyében harminchét olyan templom van, ami 1700 előtt épült, ezek közül tíz nincs műemléklistán. Egy másik érdekességet is említett a szakember: például Szatmárnémetiben a Párizs utca műemlékövezet, de nincs benne egyetlen műemléképület sem. Király Csongor műépítész szerint ez utóbbinak az előnye az, hogy megállítsák ebben az övezetben a tömbházépítéseket. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az épített örökség meghatározza az identitásunkat is. Minden épület egy identitást tükröz. Azokat valahova, valamilyen céllal tervezték, míg a modern építészet elment egy olyan identitáskeresésbe, hogy bárhova lehet építeni.

Minden projektnél feláll egy csapat, mutatott rá Dohi-Trepszker Lilla, hangsúlyozva azt is, hogy ahhoz, hogy olyan csodás terekben üljünk mint most is, mindenki hozzá kell tegye a részét. „Ha a tulajdonos nem tiszteli a műemléképületet és mást szeretne, a tervező is megpróbálja más irányba befolyásolni, de nincs elég anyagi keret, akkor a műemlékvédők nem tudják fogni a gyeplőt. Olyan példák is vannak, hogy leállítjuk a munkálatokat, a tulajdonos vár néhány évet, amíg az épület olyan állapotba kerül, hogy nem érdemes felújítani” — magyarázta.

Cristina Sabau-Trifu képzőművész szerint be kell látnunk, hogy vannak építészek, akik szakmai prostitúciót gyakorolnak, azaz, pénzért mindent. Olyan javaslatokkal jönnek, melyek ellentmondanak a szakmai etikának. Az is gyakori, hogy a tulajdonos elmondja mit szeretne, a tervező pedig kihasználva minden kiskaput, olyan tervet készít, hogy az pozitív elbírálásban részesüljön. „A férjemet — szerk. megj.: műépítész — az évtizedek során nagyon sok trauma érte, nem adta fel az elveit, inkább abbahagyta a tervezést, viszont tanítja a fiatalokat. Benne nincs rugalmasság. Azt állítja, hogy ezeknek az épületeknek vissza kellene adni az eredeti funkciót, még akkor is, ha a funkció nem alkalmazkodik a mai időkhöz. A régi központban — a Zsidókorzón — van egy csomó olyan üzlet, aminek ott nincs mit keresni. Ehhez óriási akarat kell és olyan befektetők, akik a épületeket felvásárolják és működtetik. Király Csongor szerint a szürke zónát is lehetne törvényekkel szabályozni, ha lenne Szatmárnémetinek egy területrendezési terve, akkor meg lehetne jelölni helyi érdekeltségekkel rendelkező övezeteket. Kis Alpár ennél borúlátóbb, meglátása szerint amikor készül a területrendezési terv, igyekeznek olyan céget megbízni annak készítésével, melynek tagjai tudják, hogy melyik övezetben milyen érdekeltségek vannak.

Bara Csaba úgy látja, hogy hiába hoz a helyi tanács olyan határozatot, hogy aki nem tartja rendben a műemléképületet, ötszáz százalékkal emeli az épület adóját, ha a műemléképületek fel vannak mentve az adózás alól.

Bohonyi-Veber Imola szerint a megoldás az, ha pályázatokat írnak ki a műemlékek megmentésével kapcsolatban. Kis Alpár ezt nem tartja rossz ötletnek, de szerinte félő, hogy a pályázók közül előre lehet látni, kik azok, akik nyertesei lesznek a kiírásoknak. Cristina Sabău-Trifu attól tart, hogy ha sokáig keressük a megoldás kulcsát a műemlékek jelentős része a pusztulás irányába tart. Muhi szerint az a szerencse, hogy Szatmárnémeti egy kisebb város, nincs rajta egy olyan nyomás mint Kolozsváron vagy Bukarestben, ahol egy hétvégén rombolják le a műemlékeket. Nálunk a lelassultabb életstílus a műemlékek javára van. Az elmúlt években több épületet és homlokzatot is felújítottak a városban. Egy átalakulási folyamaton megyünk keresztül, ami reméljük jó irányba tart, fogalmazott.

Lokális identitás — értékkapcsolat

Frigy Szabolcs szerint fontos lenne megerősíteni a lokális identitást, főként a fiatalok körében. Úgy válik értékké az épített örökség is, ha elkezdjük érezni, hogy ez hozzánk tartozik, kialakul egy közös identitás, egy értékkapcsolat.

Besenyődi Judit meglátása szerint az érzelmi kötődés kezd hiányozni a fiatalokból. „Sokat beszélünk az oktatásban elkerülhetetlenné vált szemléletváltásról. Jelenleg a diákok az iskolában megtanulnak írni, olvasni, de nem tanulnak meg látni. Én jelenleg tanítok Kolozsváron, beviszek az óráimra egy-egy képzőművészeti alkotást, hogy beszéljük meg mit látnak, az milyen érzelmeket vált ki belőlük, azt hogy lehet összekötni az irodalommal. Érzelmileg próbáljunk hozzányúlni olyan témákhoz, amihez érzelem kell. A műemlék sokak számára befektetés és számok, nincs mögötte az érték” — mutatott rá. Dohi-Trepszker Lilla is bevallotta, ő sem vette észre, hogy mennyi szép épület van Szatmárnémetiben, mindaddig, amíg nem jött haza az egyetem elvégzése után. Szükséges, hogy felhívjuk a fiatalok figyelmét ezekre az értékekre, hogy kerüljenek reflektorfénybe a műemlékeink, véli.

Juhász Zita elmondta, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban tanult, ahol iskolásként végigkövette az épület esetében a romlás időszakát, a felújítások időszakát, sőt az új pompájában is megcsodálhatta. Különös érzés számára, hogy ezekben az épületekben tanultak dédszülei és nagyszülei is. Talán ha ezt sikerülne a legifjabb generációknak is megtanítani, és egy-egy szállal tudnának kötődni egyik-másik épülethez, akkor úgy járnának a városban, hogy az számukra is érték lenne, véli.