Miért különösen időszerű ma Sánta Ferenc klasszikusa? Hogyan válik egy háborús történet a jelenünk erkölcsi tükörképévé, és mit jelent emberségesnek maradni egy olyan világban, ahol egyre gyakrabban az erő logikája érvényesül? Bélai Marcel rendezővel Az ötödik pecsét színpadi adaptációjáról, a lelkiismeret próbájáról, a művészet kérdésfeltevő szerepéről és arról beszélgettünk, miért éppen most érdemes újra szembenézni Sánta Ferenc megrendítő történetével.

Miért éppen Az ötödik pecsét mellett döntöttél? Mi volt az a személyes vagy művészi kérdés, amely most különösen foglalkoztat ebben a történetben?

Azt látom, hogy világszinten egyre több olyan vezető kerül hatalmi székbe, aki az erő nyelvén kommunikál, az erő logikáján keresztül politizál. A közösségeket fenn- és összetartó értékek így óhatatlanul sérülnek. Ennek pedig mindenkor az egyén issza meg a levét. Amennyiben az erő az érvényesülés útja, abban az esetben az agresszió felemészti a konszenzusra való törekvést. Melyik világégés nem így kezdődött…?

Mit gondolsz, miért aktuális ma Sánta Ferenc műve?

Ilyen körülmények között fontosnak tartom a lelkiismeretről való beszédet. Sánta műve ugyanis ezen keresztül járja körül, hogy mit jelent embernek lenni. Megrendítően egyszerű, de némi aggodalomra is ad okot. Miért csak a legsötétebb órákban világlik fel az emberi lélek?

Szerinted mi a darab központi kérdése? Mi az, amit szeretnél, hogy a nézők magukkal vigyenek az előadás után?

Azt szeretném, hogy az emberek bízzanak magukban. A saját emberségükben. Ez banálisan hangzik, de azt hiszem lassan ott tartunk, hogy ez jelenti a legnagyobb „ellenállást”.

Milyen olvasatból közelítesz a műhöz? Inkább történelmi drámaként, erkölcsi példázatként vagy egzisztenciális kérdésfelvetésként tekintesz rá?

Természetesen mindhárom egyszerre. De ezek a kategóriák még nem mondanak semmit. Mert mindhárom típust óhatatlanul körüllengi a didaxis veszélye.

Hogyan jelenik meg az előadásban a jó és rossz, a bűn és felelősség dilemmája?

Szándékaink szerint ellentmondásosan. Akárcsak Sánta Ferenc művében. Amikor absztrakt, fogalmi szinten beszélünk ezekről a kategóriákról, akkor minden magától értetődik, de amint behelyezzük ezeket konkrét szituációkba, amelyeknek legalább egynél több emberi érintettje van… nos, innentől kezdenek bonyolódni a dolgok. Voltaképpen nélkülünk, emberek nélkül és a természetünkben kódolt feloldhatatlan ellentmondások nélkül sokkal könnyebb lenne gondolkodni mindezekről. De ez már megint csak egy antagonizmus.

Mennyire kívánod a történetet a jelenhez közelíteni? Lesznek-e kortárs utalások, vagy inkább időtlen világot teremt?

Rémisztő, de nem tud nem a jelenről szólni. Mindezt úgy, hogy egy millimétert sem kell mozdítsak az eredeti művön ahhoz, hogy hátborzongatóan a mindennapjainkban érezzük magunkat.

Hogyan dolgozol a színészekkel egy ennyire filozofikus, sok belső vívódást hordozó szövegen?

A szereposztásban egyetlen kivétellel mindenki idősebb nálam. Többeknek akár a gyereke is lehetnék. Már kvantitatív értelemben is olyan élettapasztalattal rendelkeznek, hogy – sajnos, nem sajnos – a saját bőrükön is megtapasztalták a műben felvetülő, filozofikusnak tűnő, de a valóságban – ahogy ezt példázza a színészek élettapasztalata is – nagyon is konkrét szituációkat. Voltaképpen nincsen abban semmi filozófia, hogy egy helyzetben az ember érzi-e, hogy mi a „helyes” döntés. A belsejéből sugárzik, ott motoszkál a tudás. A tudás arról, hogy mit és hogyan „kéne”… a filozofikus eszmefuttatások csak arra adnak lehetőséget, hogy azokon keresztül ismerjünk rá mi is – ahogy a regény szereplői is –, hogy nem vagyunk egyedül ezekkel a dilemmákkal, hogy embernek lenni és annak maradni, vagy azzá válni: „vissza-emberülni”… nos, ezek azt hiszem egyben a legátfogóbb, mégis a legkonkrétabb kérdések.

Mit vársz a szereplőktől? Inkább intellektuális pontosságot vagy erős érzelmi jelenlétet?

Ennek a műnek az esetében – ahogy talán minden igazán nagy alkotásban – a kettő elválaszthatatlan. Az intellektuális problémát éppen az érzelmi érintettség, az érzelmi érintettséget pedig az intellektuális probléma támasztja meg. Ezek olyan kölcsönhatásban vannak egymással, hogy nem is szabad szétszálazni. Leegyszerűsítve: amikor az ember találva érzi magát egy probléma által, akkor az egyszerre jelent intellektuális és érzelmi érintettséget is, szellemit és egzisztenciálisat.

Hogyan alakult a közös gondolkodás a társulattal erről a morális kérdéseket feszegető történetről?

Mivel még tart a folyamat, ezért ez még alakuló félben van, de azt már most elmondhatom, hogy öröm egy olyan anyagon dolgozni, ami ennyire képes foglalkoztatni a színészeket. Az első olvasópróbán felolvastam a szöveget. A felolvasás befejeztével keletkezett csend nagyon sokat elmondott.

Szerinted milyen kérdésekkel fog szembesülni a mai néző az előadás során?

Azt hiszem, hogy erre a kérdésre a korábbi és a későbbi válaszaimban is kitértem.

Lehet-e egy színházi előadás erkölcsi tükör a közönség számára, vagy inkább kérdéseket kell feltennie, mint válaszokat adnia?

Ha válaszokat ad, akkor azt hiszem, hogy már nem művészetről beszélünk, hanem valami egyébről. A politika terepe, hogy elhitesse az emberekkel, hogy „így” vagy „úgy” a jó. A színháznak leleplező, feltáró feladata van. Leleplezni vagy feltárni az ellentmondásokat anélkül, hogy bárkit is bűnösnek, vagy hősnek titulálna. Ha jól csinálja, akkor pedig nemcsak színház tud létrejönni, hanem művészet is. Vagyis valami olyasmi, ami képes azt a természetszerűséget is megidézni, ami mindezek mögött és a szavakon túli tartományban mozog.

Mit remélsz, miről beszélgetnek majd a nézők hazafelé menet?

Amiről akarnak. De ezt nem úgy értem, hogy bármiről. Hanem valóban arról, amiről akarnak. Aminek előfeltétele, hogy valamiről akarjanak beszélni. Mert akkor az azt jelenti, hogy valami mocorog bennük, valamitől találva érzik magukat. De ez a „találva levés” megnyilvánulhat a csendben is, pontosabban a hallgatásban. A közös hallgatásban. És abban is megnyilvánulhat, ha arról kezdenek el beszélni, hogy hova menjenek vacsorázni. Nem az a kérdés, hogy miről beszélgetnek az emberek. Hanem, hogy mi történik bennük. A beszélgetések, vagyis a szavak és főként azok értelme gyakran félrevezetőek.

Volt-e olyan pillanat az életedben, amikor Az ötödik pecsét dilemmái személyesen is megszólítottak?

Persze. De ha jobban odafigyelünk, akkor ezek a dilemmák nap mint nap jelen vannak az életünkben. Szerencsére nem olyan drámai fénytörésben, mint a regény szereplőinek…

Van-e olyan erkölcsi döntés, amelyet csak elméletben gondolunk biztosnak, de a valóságban egészen másként cselekednénk?

Erről szól Sánta Ferenc műve is. Hogy az ember valódi természete nem a kocsmaasztalnál, nem a beszélgetések során nyilvánul meg. Hanem a lényeges helyzetekben. Amikor meg kell tenni valamit. Vagy amikor nem szabad megtenni valamit.

Mit jelent ma emberségesnek maradni egy olyan világban, ahol a kompromisszum gyakran a túlélés feltétele?

A kompromisszum létszükséglet. Legalábbis akkor, ha közösségekben akarunk élni. Meg kell találnunk azokat a kiegyezéseket, amik mentén közös értékeket tudunk megfogalmazni. A probléma szerintem ott van, hogy végeláthatatlanul kezd kiüresedni és tartalmatlanná válni az életünk. Mindenen árcédula van. Minden termék.

Az előadás inkább a félelem természetéről, vagy a szabadság lehetőségéről szól?

Úgy látom, hogy a kettőről csak egymást feltételezve lehet beszélni.