A 2020-as év végzősei számára az érettségi nemcsak egy fontos vizsgát jelentett, hanem egy olyan életszakasz lezárását is, amelyet a koronavírus-járvány váratlanul félbeszakított. Elmaradt a ballagás, a bankett és számos hagyomány, amelyek generációk számára jelentették a búcsú és az újrakezdés szimbólumát. Interjúalanyunk, aki ma már magyartanárként dolgozik Kolozsváron, személyes emlékein keresztül idézi fel a bizonytalanság hónapjait, a rendhagyó érettségit, valamint azt, hogyan formálta a járvány a felnőtté válásának első éveit. Az alábbiakban T. Besenyődi Juditot kérdezem az akkori élményeiről.

Melyik évben érettségiztél, és mivel foglalkozol jelenleg?

2020-ban érettségiztem, jelenleg magyartanár vagyok, Kolozsváron.

Milyen emlékeid vannak az érettségi előtti időszakról, amikor a járvány miatt egyre több bizonytalanság merült fel?

A lezárások engem nagyon váratlanul értek, persze követtük, hogy hány diagnosztizált eset van az országban, de amíg a szám kétjegyű volt, valahol tőlünk keletre, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Rengeteg dolog állt még előttünk, eszembe sem jutott, hogy akár egyik napról a másikra már nem kell menni iskolába. Pedig pontosan így történt. Utolsó óra után az osztályban még arról beszéltünk, hogy vajon holnap találkozunk-e? Még akkor sem éreztem ennyire súlyosnak a helyzetet, elképzelhetetlennek találtam, hogy meghozzák azt a döntést, hogy mindent lezárnak. Még arra is gondoltam, hogy mi, végzősök biztosan be kell majd járjunk az érettségi miatt. Aztán hirtelen csend lett. Otthon kellett maradni. Hónapokig nem láttuk az osztálytársainkat, akikkel minden nap találkoztunk. Beültünk a kisszobába, és onnan próbáltuk követni az órákat. Iskolánkban nagyon gyorsan reagáltak az online rendszerre, az oktatás folyt tovább, mindenki igyekezett a legtöbbet kihozni magából. Egészen hamar átálltunk az érettségi tételek kézzel való megírásáról a gépelésre. Ennek később meg is voltak a hátrányai. Úgy éreztem, addigi életem egyik legfontosabb időszakában húzzák ki a talajt a lábam alól. Rövid idő alatt kellett megtanulni helyt állni olyan helyzetekben, amikhez nem voltunk hozzászokva, nem teljesen láttuk át, hogy hogyan lehet majd így leérettségizni, sokan féltek is a megbetegedéstől. Aztán két hétre bemehettünk az iskolába. Az osztályunk két részre volt osztva az épület különböző szárnyaiban. Szünetekben szökdöstünk át egymáshoz és le az udvarra, hogy még lássuk egymást. Ha visszagondolok az iskolai éveimre, olyan mintha le sem záródott volna soha, mintha kiüresedett volna körülöttünk minden. Egy üres iskolából mentünk el, szinte még alkalmunk sem volt igazán elköszönni.

Mikor tudatosult benned, hogy a hagyományos ballagás és a bankett elmarad, és hogyan élted meg ezt?

Sokáig csak az érettségire és a jegyek elismertetésére koncentráltunk, amik kiváltották a szóbeliket. Arról beszéltünk, hogy majd amikor vége lesz a lezárásoknak, szűkebb körben megtartjuk a ballagást. Végül a ballagás időpontjában egy videót készített a Kölcsey vezetősége, amelyben az igazgatónő, az osztályfőnökök, a végzős osztályok képviselői, a kórus, a 11. évfolyam nevében valaki és a tanári kar búcsúzott. Az eredeti ballagásnak megfelelően, én a végzősök nevében intéztem beszédet tanárainkhoz. Azt hiszem egyedül akkor volt rajtam a ballagásra varratott ruhám. A videót mindenki otthon nézte, közben az osztálycsoportban beszélgettünk. Sokan felvették a ruhát, ünneplőben nézték végig a videót, ami valahogy mégsem volt a ballagásunk. A tanári szerenáddal záródott, ami akkor nagyon megérintett. Azóta is. Jól kigondolt és megszerkesztett volt, de mégsem érhet fel az elmulasztott ölelésekkel, kézfogásokkal. Sokakkal azóta sem találkoztam, és olyan tanárunk is volt, akit a covid alatt veszítettünk el.
Sokáig reménykedtem abban, hogy szűkebb körben, de valahogy mégis sikerül megszervezni a ballagást. Volt is erről egy gyűlés a vizsgák után, azonban akkor már sokan az egyetemi felvételivel voltak elfoglalva. Nem sikerült volna összegyűjteni 160 embert. Sokan már belefáradtak az egészbe, kevesen voltunk, akik az utolsó pillanatig szerettük volna, hogy utoljára még találkozzunk, valahogyan lezárjuk az iskolai éveket. Végül a fizikai értelemben vett ballagás kimerült abban, hogy még utoljára bementem a papírjaimért, és felvettem az ösztöndíjam, majd csendesen elsétáltam.

Mi volt az, amit a leginkább sajnáltál, hogy kimaradt, és volt-e olyan hagyomány, amelyre különösen készültél?

Rengeteg hagyománya van a Kölcseynek, amiből kimaradtunk. Nem volt bolond ballagás, nem kísérhettük le a tanárainkat utolsó órán énekelve, nem koszorúztunk, nem avattuk fel a tablónkat, nem volt bankettünk, nem búcsúztattak el minket a 11-esek, nem vonultunk ki énekelve az utolsó csengőszóra, nem izzadtunk a napon a beszédek alatt, nem énekeltük a Gaudeamust, nem osztottunk kicsengetőket, nem hívtak ki minket a díjátadón, nem olvasták fel hogyan vettünk részt az iskola életében, nem ölelhettük meg egymást búcsúzóul utoljára…

Hogyan reagált erre az osztályotok? Próbáltátok valamilyen módon pótolni az elmaradt ünneplést vagy búcsút?

Emlékeim szerint nem igazán voltak erre törekvések. Az az érzésem, hogy a rendhagyó helyzet miatt a szokásosnál is jobban eltávolodtunk egymástól, nem igazán tartjuk már egymással a kapcsolatot, sajnos.

Miben volt más az érettségire való felkészülés és maga a vizsga a járványhelyzet miatt, és mennyi támogatást kaptál az iskolától, a tanároktól vagy a családodtól?

Véleményem szerint a vírus nem csak abból a szempontból tetézte a vizsgahelyzet okozta stresszt, hogy folyamatosan oda kellett figyelni az egészségügyi előírásokra, hanem azért is, mert kissé kiestünk az iskolai helyzetekből, elmaradt az országos próbavizsga is, ezért kevésbé voltunk hozzászokva akár ahhoz, hogy hogyan töltsük ki a szükséges papírokat ott helyben, a fejléceket, mit vigyünk be a vizsgára, mit ne, és egyéb, más esetben rutinból végezhető dolgok, amit egy vizsgázó már megszokásból csinál mire odakerül. Mindig egy órával korábban kellett mennünk, mivel mindenkinek fertőtlenítenie kellett a kezét, és új maszkot kaptunk minden nap mielőtt beléptünk az épületbe. Ezért hosszú sorokat kellett kiállni. A maszkokban nehezen kaptunk levegőt, amin a nyári meleg sem segített. Három óra után nem csak az erős koncentrálástól fájt a fejünk. A termekben a felvigyázótanárok is rendkívül feszültek voltak, hogy minden rendben menjen, ebből kisebb konfliktusok is adódtak. Mégis úgy érzem tanáraink és az iskola vezetősége is megtette a lehető legtöbbet azért, hogy sikeresen vegyük az akadályokat.

Milyen hatással volt rád lelkileg ez az időszak, és hogyan befolyásolta a felnőtt életed kezdetét?

Nem gondoltam, hogy ennyire megvisel. A hirtelen bezárások, a bizonytalanság nagyon nyomasztott, sokkal jobban tartottam a vizsgáktól mint előtte. Úgy érzem zárkózottabbá váltam, főleg, hogy utána még egy évig online oktatás volt az egyetemen is. A beiratkozással járó papírmunka, az órákon való részvétel, házi feladatok, szemináriumtartások is sokkal stresszesebbek voltak. Féltem, hogy nem mentettem le minden válaszom egy-egy vizsgán, vagy nehogy leteljen az idő mielőtt véglegesítem. Furcsa időszak volt, amiben gyakran a tanárok is idegennek érezték magukat. Nagyon fárasztó volt napi több órát ülni a laptop előtt és koncentrálni, gyakran nem is sikerült igazán. Az egyetemi közösségbe sem tudtunk igazán bekapcsolódni, az évfolyamtársainkkal is csak másfél év után találkoztunk igazán. Egy új fejezet kezdődött, amit szintén nem éltünk meg, nem volt gólyatábor, nem ismertük igazán egymást. Korábban sosem zavart a tömeg, nem fagytam le stresszes helyzetekben, nem féltem attól, ha meg kellett szólalni több ember előtt, mintha elszoktam volna a közösségi élettől, sőt időnként azt éreztem, limitált időt vagyok képes eltölteni közösségben mondjuk egy szórakozóhelyen. A lezárások után persze volt egy egyfajta kiszabadulásérzés, mégis határozottan éreztem, hogy a felnőtt életbe való átlépés valahogy mintha meg sem történt volna, vagy csak észrevétlenül csúsztam volna át valami ismeretlenbe, amivel azt hiszem azóta is barátkozom.

Most, több év távlatából hogyan emlékszel vissza erre az időszakra? Megváltozott-e a véleményed a ballagás és a bankett jelentőségéről?

Véleményem szerint nyugati mintára egyre több szokás fűződik már a ballagáshoz az utóbbi időben, gyakran felesleges pompával zajlanak, és arról szólnak, hogy megmutassák magukat a diákok, nem arról, hogy ünnepélyesen lezárjanak valamit. Meg kell ünnepelni az élet nagy fordulópontjait, de közben nem szabad elfelejteni, hogy miről is szólnak valójában. Elsősorban viszont véleményem szerint nem a vírus okozta időszak túlkompenzálásából fakad ez az emberekben, sokkal inkább a kapitalista világrend túlkapása.

Mit tanultál ebből az időszakból, és mit jelent számodra ma a középiskolai osztályközösség?

A vírus előtti időszakot életem egyik legjobb szakaszának érzem. Sokat kaptam az iskolámtól, fejleszthettem magam több területen, rengeteg lehetőségem volt kamatoztatni tudásomat. A lezárásokra nem tudok jó szívvel visszagondolni, nehéz időszak volt számomra, de valahogy sosincs megállás, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Talán már nem is kell. Időnként eszembe jut az osztályunk vagy a teljes évfolyam. Mindig örömmel tölt el, amikor látom a közösségi médiában, hogy éppen ki mivel foglalkozik, merre kanyarodott az élete, megházasodott, gyermeket vár. Amikor találkozunk az utcán, mindig megállunk beszélgetni, furcsa, hogy emberek, akikkel minden nap találkoztam, milyen hamar és szó nélkül eltűntek az életemből. Viszont, amikor újra látjuk egymást, mintha egy nap sem telt volna el azóta, csak épp teljesen másfelé tart az életünk. Azonban vannak olyanok is, akikkel akkor kevésbé voltunk közel egymáshoz, most pedig szorosabban tartjuk a kapcsolatot mint akkor. Ha most beszélhetnék az akkori önmagammal, aki értetlenül állt az online oktatás és a karantén szabályai előtt, talán azt mondanám, amit Kozák tanárnő mondott nekem egyszer: „nem kell nekifeszülni”, csak kihozni a legtöbbet abból, ami van. Felhasználnám arra a bezártságot, hogy kicsit rendet tegyek magam körül. Talán kevesebbet gondolnék arra, ami nem valósulhatott meg és inkább arra koncentrálnék, hogy valójában egészen kihasználtam a líceumi éveimet, és nem csak veszteségekkel, de időnyeréssel is járt ez az időszak. Hiszen még egy évet eltölthettem olyan emberekkel, akiktől azután sorsszerűen elsodort az élet.