Amphitryon: a kiszolgáltatottság drámája
„Az Amphitryon egy felbomló világról szól. Egy olyan világról, ahol az alapértékek eltűnőben vannak. Egy olyan káoszban vagyunk, amely a zsidó-keresztény kultúra leépülésének eredményeként a történelem során már többször ránk köszönt. Ilyenkor, mint most is, az tapasztalható, hogy teret kezdenek nyerni a más vallások. Megjelennek a vallásháborúk. Azt a teret, amit a kereszténység eddig betöltött a világban, azt el lehet foglalni” — véli Bocsárdi László, Jászai Mari- és Uniter-díjas rendező, aki a szatmárnémeti Harag György Társulattal viszi színre Heinrich von Kleist: Amphitryon című darabját.
— Az Amphitryont huszonnyolcan dolgozták fel Plautustól Molièren át Kleistig. Mi az, ami miatt figyelemfelkeltővé vált ez a téma?
— Az identitás kérdése kerül terítékre. Az, hogy ki vagyok én. Ki az, aki én vagyok. A Hamlet is így kezdődik, hogy: „Ki az?” Amikor a darab elején megjelenik a szellem, az őrök azt a kérdést teszik fel: „Ki az?” Ez a darab arról szól, hogy az istenek csínytevése folytán Amphitryon hogyan veszti el önmagát, hogyan jut el oda, hogy nem ismerik fel se az alattvalói, se a felesége. Ezzel megsemmisül az ő személyisége. Ez minden történelmi korszakban egy nagyon veszélyes probléma. Az adott társadalom, melyben élünk, mennyire nyúl hozzá a szabadságunkhoz, mennyire hoz olyan kényszerhelyzetbe, amelyben arra ébredünk, hogy igazából nem rendelkezünk önmagunk fölött, manipulálva vagyunk, nem úgy gondolkozunk, ahogy gondolkoznánk, ha szabadok lennénk, ki vagyunk szolgáltatva számunkra nem világos céloknak. Vannak olyan korszakok, amikor ezt a hatalom felvállaltan csinálja (ezek a direkt diktatúra korszakai) és vannak olyan korszakok, amikor ezt észrevétlenül érik el velünk. Ebben a történetben a végére derül ki a szereplők számára, hogy ki lettek használva és emberi méltóságukba gázoltak. Azt érezteti, hogy az ember behelyettesíthetővé válhat, a személyisége nem számít értéknek. A darab ezt boncolgatja.
— A mesterséges intelligencia nem arra törekszik, hogy az embert behelyettesítse?
— A mesterséges intelligencia pont ezt fogja elérni, hogy egy szűk réteg majd úgy dönthet, hogy nincs szüksége másokra. Nincs szükség az emberre. Jelen pillanatban még nem, de elképzelhetően oda jut a technika, hogy az ember leválthatóvá válik, nem lesz rá szükség.
— Ettől is időszerű ez a darab?
— Nem szó szerint ez van benne, de azt támasztja alá, hogy a történelem folyását az egyén nem befolyásolja. Számomra is egy fontos gondolat, hogy játszanak velünk az istenek, azt csinálnak velünk, amit akarnak. Mindenki eldöntheti, hogy mit ért istenek alatt. A darab az emberi kiszolgáltatottságról, ennek a kétségbeesett állapotáról szól. Közben persze a szerelemről is. Attól jó a szöveg, hogy van ez a rendkívüli kétségbeejtő látlelet, de ugyanakkor arra is rámutat, hogy az embernek megadatott a szerelem képessége, amitől értelmet, értéket nyer az élete. Az Amphitryon egy felbomló világról szól. Egy olyan világról, ahol az alapértékek eltűnőben vannak. Egy olyan káoszban vagyunk, amely a zsidó-keresztény kultúra leépülésének eredményeként a történelem során már többször ránk köszönt. Ilyenkor, mint most is, az tapasztalható, hogy teret kezdenek nyerni a más vallások. Megjelennek a vallásháborúk. Azt a teret, amit a kereszténység eddig betöltött a világban, azt el lehet foglalni.
— A kereszténység elvesztése milyen következményekkel járhat?
— Átalakul a világ. A zsidó-keresztény kultúrából kifejlődött nyugati civilizációnk mostanra elvesztette a vallási gyökereit. Olyan, Isten nélküli világban élünk, ahol az egyház nagyjából csak dísz, egy kiüresedett forma, az emberek nagy része már nem hívő. Az ember egyetlen célja az lett, hogy kényelemben éljen. A tartalom és a forma között megszűnt a szervesség. Kleist ezt a szöveget az 1800-as évek elején írta, nem véletlenül keveri össze a görög mitológiát a keresztény hitvallással. Zeusz kapcsán Istent idézi meg, a Mindenhatót. Hivatkozik az Ördögre, ami szintén egy keresztényi fogalom. Igazából ő egy olyan világról beszél, amelyben már a tizenkilencedik század elején, sőt már azelőtt elindult a szekularizáció folyamata, és ez nagy zavart okoz a nyugati ember szellemi életében. Ez a darab véleményem szerint azért fontos most, mert pontosan ezt a rendkívül összetett szituációt mutatja meg, ami a ráció és az érzelem, a szellem konfrontációjából, összekeveredéséből áll. A kleisti világban az érzelmek maguk alá gyűrik a rációt. Emiatt a Kleist szövegeit nem könnyű kibogozni, szinte átláthatatlanok. Olyan barangoláshoz hasonlítanak, amelyben a saját lelkünkkel, saját magunkkal való drámai szembesülést éljük át. Én vagyok-e még én, vagy elvesztettem már önmagam? Hol van az énem? Ha nem én vagyok, akkor ki vagyok? lyen kérdések vetődnek fel.
— Elmondhatjuk, hogy napjainkban válságban vannak az emberi kapcsolatok? A szerelem is?
— Ebből fakadóan, hogy nem tudom, ki vagyok, nyilvánvalóan a másokhoz való viszonyulásom konfúz lesz. Ahhoz, hogy valakivel stabil kapcsolatot tudjak kialakítani, ahhoz előbb önmagammal tisztában kell hogy legyek. Pilinszky valahogy így mondja: a magányunkat miután elfogadjuk, azután tudunk egymással hiteles, őszinte kapcsolatot teremteni. Amíg magunkkal zavaros a viszonyunk, addig másokkal nem tudunk kiegyensúlyozott kapcsolatban élni. Ez így van makroszkopikus szinten is. Ha egy nép önmagával nincs tisztában, akkor másokkal hogy tud világos, következetes kommunikációt folytatni?
— Beszéltünk az identitásról. Jelenleg az egész világon léteznek identitásproblémák. Mi ennek az oka?
— A nemzet egy kulturális dolog, ha kulturális, akkor fontos, hogy az általa támogatott kultúra lehetővé tegye, hogy az ember önmagáról világos képet tudjon kialakítani, legyen tudatában annak, hogy ő kicsoda. Ezután tud hitelesen megnyilvánulni. Mindig identitásprobléma volt akkor, amikor a politika hatalmi okokból kifolyólag kihasználta az emberek befolyásolhatóságát. Ilyenkor a tömegben az egyének hamis képet alkotnak magukról és implicit az előttük álló célokról. A politika mindig befolyásolja az egyének gondolkodásmódját. Van, amikor erőteljesebben, van, amikor kevésbé. A kultúrának a célja és a lehetősége az, hogy tisztábban lássunk, kritikusabban vizsgáljuk önmagunkat, eszünkbe jussanak az alapvető értékek, amitől emberek maradunk. Végeredményben eljussunk oda, hogy felismerjük, valóban kik vagyunk, ahhoz képest, hogy milyennek láttat a hatalmi érdek. Ekkor beszélhetünk arról, hogy képesek vagyunk a kritikus szemléletmódra, hogy önazonosak, szabadok vagyunk.
— Az ókori görögök tudtak hinni isteneikbe, a kereszténység megjelenésekor nagyon sokan tudtak hinni Jézusban, ma már nagyon sok szempontból hitetlenek az emberek. Mi ennek az oka?
— Attól függ, hogy melyik nemzetről beszélünk. Az az érzésem, minél nyugatabbra megyünk, annál hitetlenebb emberekkel találkozunk. A mi civilizációnk az úgynevezett nyugatra jellemző, kelet felé haladva kevésbé jellemző a hagyományok feloldódása, a deszakralizáció. Minél keletebbre megyünk, annál több a lehetősége a hitnek.
— Milyen lesz a szatmári előadás? Mi lesz az üzenete?
— Én az üzenet fogalmat nem tartom helyénvalónak, nem akarok üzenni. A művészet nem üzen. Az üzenet végeredményben egyfajta manipuláció. Mintha valaki tudná, mi az igazság és azt üzeni, hogy azt kell elfogadni. A színházban kérdéseket teszünk fel, hogy a nézőt arra ösztönözzük, hogy megvizsgálja önmagát. Nem mondjuk meg neki, hogy milyen, inkább azt, hogy milyenné válhat, ha nincsen résen. Nem mondjuk meg, hogy mi a válasz a kérdésre, mert az azt jelenti, mi azt hisszük magunkról, hogy tudjuk. Egy nagyon jó szöveg — az Amphitryon egy nagyon jó szöveg — azt tudja, hogy zavarba hozzon minket és arra kényszerít, hogy elgondolkozzunk bizonyos lényeges dolgokon. Ionesconak van egy erre vonatkozó megfogalmazása, azt mondja, csak olyanról kell színdarabot írni, színpadra csak olyat kell állítani, aminek nincs megoldása. Mert aminek van megoldása, arra meg kell keresni a megfelelő, erre a célra fenntartott intézményt, és kérvényt kell beadni, hogy megoldódjon a probléma. Az emberiséget azok a kérdések nyugtalanítják, amiknek nincs megoldása. A létezésünk nagy titok mindannyiunk számára, ez a titok sokszor depressziót okoz az embereknek. A művészet el tudja érni azt, hogy az emberek úgy érezzék, hogy ez a bizonytalanság mindenkit jellemez, tehát az ember megnyugszik, hogy nincs egyedül ezzel. Az ember olyan lény, akinek megadatik a gondolkodás, van szelleme és emiatt megvan benne a vágy, hogy megértse a dolgokat. Viszont hiányzik az a képessége, hogy teljesen átlássa az összefüggéseket. Ha hívő az ember, azt mondja, hogy csak Isten látja át a dolgokat, ha nem hívő, azt gondolja, hogy a tudomány még nincs azon a szinten, hogy mindenre magyarázatot adjon. A művészet nem akar magyarázatot találni, hanem érzékletesen elénk tárja a megoldhatatlan nagy kérdéseket. Érzékletesen úgy, hogy amikor szembesülünk velük, úgy érezzük, hogy ezek valóban megkerülhetetlen, örök kérdések az emberi létezés számára.
— A politika gyakran vagy lenyomni, vagy elhallgattatni, vagy a maga eszközévé igyekszik tenni a művészetet. A kortársművészet hogyan tudja megőrizni a függetlenségét és végezni a maga feladatát?
— A kortársművészetnek — mint a mindenkori művészetnek — művészetnek kell lenni — mint már korábban is mondtam —, nem arra kell törekednie, hogy üzeneteket gyártson. Abban a pillanatban, ahogy üzeneteket gyárt — gondoljunk csak a Ceauşescu-korszakra, amikor a marxizmusban fogant művészet üzenni akart — folyamatosan egy, a saját céljainak megfelelő embertípust akar létrehozni. A művészetben tehát nincsenek üzenetek, a művészet akkor végzi el a feladatát, ha mint művészet végzi a dolgát. Vagyis rákérdez azokra a problémákra, azokat szemünk elé helyezi, amely problémák most hangsúlyosabban tetten érhetők, mint más korokban. Vagy másképp, más összefüggésben érhetők tetten. Van rálátásunk bizonyos összefüggésekre, nincs megoldásunk, de meg tudjuk vizsgálni, hogyan befolyásolja a mi, világhoz való viszonyulásunkat. Megérthetjük, miért érzünk így vagy úgy. Mindig az emberi szabadság körül fogalmazódik meg a dolgoknak a tétje, és a kor, amelyben élünk, és miben áll a mi szabadságunk, mitől érezhetjük úgy, hogy esetleg az emberi szabadság sérülést szenvedett. A művészet mindig a szabadságról beszél, az igazságról. Nem politikai értelemben, az egyetlen lényeges dolog az életünkben az igazság. Ha a keresztény hit szempontjából közelítünk, akkor azt mondja Jézus: én vagyok az igazság, az út. Amiről ő beszél, az az igazság. Az az erkölcsi struktúra, ami független mindentől: politikától, társadalmi berendezkedéstől, nemzettől, mindentől. A Szentírásban megfogalmazottak időtlenek. Kegyetlenek és időtlenek. A legradikálisabb eszme a kereszténységé. Minden jobbító szándékú forradalom, ami az emberiség történetében megtörtént, olyan mintha keresztény fogantatású lenne. Az, hogy minden embernek ugyanannyi joga van a méltóságos élethez, benne van a Szentírásban. Ez a lényege annak a vágynak, hogy emberhez méltó életet éljünk. Ezért harcol mindenki a maga eszközeivel, hogy ezt elérje. A művészet ezt a szellem szintjén tudja megtenni, a politikum pedig a gyakorlatban, ha jó szándék vezérli.
Fotó: Volker Vornehm