Minden hónap hetedik napján bejön a postára. Általában dél körül érkezik, amikor a legkevesebben vannak, hogy biztosan felfigyeljek rá. Mindig feketét hord, sehol egy szín vagy egy árnyalat, így akarata ellenére is elég nagy feltűnést kelt. Egy pillanat erejéig megáll az ajtóban, tétovázik, mintha keresne valamit, aztán sétabotjára támaszkodva eljut a pénztárig, de persze nem az enyémhez, hanem mindig a mellettem lévőhöz. Belső zsebéből előhúzza a levelet, majd átnyújtja a hivatalnoknak, anélkül, hogy elszakítaná a tekintetét a borítékról. Miközben megfordul, egy röpke pillantást vet rám, aztán szó nélkül távozik, és egy hónapig a színét se látja senki.

Újra és újra ránézek a falinaptárra, így ellenőrizve, hogy biztos nem tévedek-e. Nem tévedek. Ma szeptember hetedike van. Az óra már rég elütötte a delet. A postán alig van mozgás, a háttérzajt csupán a kollégák összemosódott beszélgetése biztosítja. Úgy teszek, mintha figyelnék, pedig teljesen máshol járnak a gondolataim. Fél szemmel mindig az ajtót lesem, közben ujjaimmal megállás nélkül dobolok az asztalon. Hirtelen észbe kapok, és kezemet ökölbe szorítva bosszankodok látványos gyengeségemen. Ismét a beszélgetésre összpontosítok, próbálok bekapcsolódni, de esélyem sincs, teljesen elvesztettem a fonalat. Ehelyett inkább az önuralomra fókuszálok. Fejben elkezdek számolni, ez mindig megnyugtat. Tíznél elmúlik a remegésem. Húsznál leengedem az ökölbe szorított kezemet. Harmincnál tartok, amikor a posta ajtaja nyikorogva kitárul. A reflex erősebbnek bizonyul az akaratnál, azonnal felkapom a fejem, mielőtt bármit is átgondolhatnék. Egy fiatal nő siet a pénztárhoz, a csomagjáról érdeklődik, miközben valakinek a bevásárlólistát sorolja telefonon keresztül. Lesütöm a szemem. Kezdhetem újból a számolást.

Már késő délutánra jár, amikor leparkolok a házam előtt. A zsebemből előkeresem a kulcsomat. A zár kattan, de nem lépek be az ajtón. Egy másik, kisebb kulcsot forgatok az ujjaim között. Tízig számolok, majd ismét kattan egy zár. Üres. Hetedike van, és a postaládám hosszú hónapok óta most először üres. Mély levegőt veszek, ami nem segít, úgyhogy folytatom a számolást. 

Tizenegy, tizenkettő… becsukom magam mögött az ajtót… tizennyolc, tizenkilenc… készítek egy kávét… huszonkilenc, harminc… kiöntöm a kávémat… harminckettő, harminchárom… bekapcsolom a rádiót… negyvenhat, negyvenhét… kikapcsolom a rádiót… ötven. Az íróasztalom harmadik fiókját szinte kirántom a helyéről, de aztán megtorpanok. Tizenegy egyforma boríték, ugyanaz a feladó, ugyanarra a címre, a dátumok is csupán abban különböznek, hogy más-más hónap hetedik napját jelölik. A legrégebbit választom. Egy négyoldalas levél hull az ölembe. Várok egy kicsit, amíg az összefolyt sorokból értelmes szavak körvonalazódnak ki, aztán elkezdem olvasni. Persze, előtte tízig számolok.

A tizenegy levél gondolatai egyszerre kavarognak a fejemben, miközben elindulok a jól ismert, kavicsos ösvényen. Csupán a lemenő nap kíséri lépteimet, melyek most a szokásosnál is bizonytalanabbak. Ilyenkor néha tényleg úgy tűnik, mintha egy labirintusból próbálnék kiszabadulni. Pedig tudom, merre van a kijárat. A legmagasabb fánál jobbra fordulok, és a harmadik padnál állok meg. Az önuralom esélye nulla alá csökken, a számolással is felhagyok. Csak csendben figyelem. Meggörnyedve ül a padon, a kezeit tördeli, és némán bámulja a kőtömböt. Pontosan tudom, mi jár a fejében.

– Nagyon sajnálom – suttogja alig hallhatóan a vésett betűknek címezve. – Ebben a hónapban sem sikerült. Pedig próbáltam elmondani neki. Tizenegyszer írtam le mindent az elejétől a végéig, néha kétségbeesetten, néha pedig a legmélyebb bűntudattal szólva hozzá, de a szavaim azóta sem értek célt. A tizenkettedik levelet már fel sem adtam. 

Különös érzés. Hirtelen már azt sem tudod, mit jelent a harag. Mintha soha nem lettél volna dühös vagy csalódott. Csak a szúrást érzed a mellkasodban.

Az őszinte döbbenet tükröződik a szemében, amint leülök mellé a padra. Szólni akar, boldogan kiáltani, értetlenül dadogni, könyörögve suttogni, de nem találja a szavakat. Bizonytalan mosolyát elfojtja. Nem mer örülni.

– Ma olyan emberben csalódtam, akinek a döntéseiben a leginkább megbíztam – látom a rémületet a tekintetében –, és valószínűleg soha nem fogok tudni megbocsátani neki. Szeptember hetedike van. Vártalak a postán, de te nem jöttél. Dühöt éreztem, mérhetetlen haragot. Valójában viszont kétségbeesett voltam, amiért egyedül hagytál ezen a napon. Hazaérve nem gondolkodtam, csak kirántottam a fiókot. Minden leveled elolvastam.

Bár minden figyelmét rám irányítja, most önkéntelenül is a kőbe vésett névre pillant, elszakítva rólam a tekintetét. Én is odanézek.

– Egy éve ugyanígy ültünk itt. Akkor Anyát veszítettem el, és téged okoltalak miatta. Azon a napon benned csalódtam, ma viszont önmagamban. Az ember nem is hinné, milyen erősek lehetnek a leggyengédebb szavak. Az első soraidat bújva ugyanis rád voltam dühös, az utolsókat követően pedig már magamra, és nem azért, mert tévedtem. Ezt valahol legbelül mindig is tudtam. Hanem, mert csak háromszázhatvanöt nap elteltével tudtam ezt beismerni.

A kőtömbtől elfordulva rá emelem a tekintetem. A saját fájdalmammal nézek farkasszemet.

– Egy évet nem lehet bepótolni, csak tenni egy lépést afelé, hogy a következő egy évet ne kelljen bepótolni – azzal a zsebemben kotorászva előhúzom a kissé összegyűrt borítékot, majd bizonytalanul felé nyújtom a tizenkettedik levelet. Persze, előtte tízig számolok.