Az idei Szamos-nap keretében a magyar nyelv és irodalomtanárok az oktatás időszerű kérdéseit, a megújuló tantervi elvárásokat, valamint a tanári gyakorlat lehetőségeit és kihívásait vitatták meg. Szó esett többek között a kompetenciafejlesztésről, a tanári szabadságról, a diákok háttértudásáról és arról is, miként lehet a tanórát valódi kreatív műhellyé alakítani. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.

A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, vajon a jelenlegi tantervi szemléletváltás a gyakorlatban is meg tud-e valósulni, és valóban eljut-e minden tanulóhoz.

Fisár Erika magyartanár, a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség magyar nyelv és irodalomoktatásért felelős szaktanfelügyelője: Vajon megvalósulhat-e a gyakorlatban, hogy az oktatási folyamat ennyi különböző szinten és síkon mozogjon, és ezáltal az óra célja valóban minden tanulóhoz eljusson?

Váradi Izabella, az Országos Curriculum és Értékelési Központ tanácsosa, a magyar nyelv és irodalomtankönyvek szerzőinek koordinátora: Azt tudom mondani, hogy igen. Hogy meg tud-e vagy meg kell-e történnie? Erre egyetlen jó válasz van: meg kell történnie. Én nagyon optimista vagyok. Tudom, hogy törekednünk kell rá, és nagyon fontos, hogy lassan-lassan átalakuljunk mi magunk is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egyik napról a másikra egy óriási változásnak kellene végbemennie. Nem is érzem olyan nagynak a távolságot a korábbi és a jelenlegi tantervek között, feltéve, hogy a korábbit is „jól csináltuk”. Ha azonban a 2000-es évek elején nem történt meg bennünk a szükséges változás, és továbbra is magunkkal hozzuk azokat a gyakorlatokat, amelyek nem követték a szemléletváltást, akkor valóban nehezebb a helyzet. Gyakran nem is a normatív dokumentum változásáról van szó, hanem arról, hogy a tanári gyakorlat meg tud-e újulni. Ha ez nem történt meg egy lépéssel korábban, akkor most sokkal nagyobb változásra lenne szükség, miközben erre éppen kevesebb lehetőségünk van. A kompetenciaalapú oktatás egyik fontos eleme, hogy a tanuló ne pusztán elszenvedője, hanem aktív résztvevője legyen a tanórának. Ehhez azonban a pedagógusnak is bizonyos mértékben el kell engednie a hagyományos szerepfelfogást.

Fisár Erika: Érzitek-e magatokban azt a fajta rugalmasságot, amely lehetővé teszi, hogy ne egyszerűen „leadjuk a leckét”, hanem valódi kreatív műhelymunkát hozzunk létre az osztályteremben? Meg tudjuk-e adni a gyerekeknek azt a szabadságot, hogy mi irányítjuk ugyan a folyamatot, de ők maguk teremtsék meg az értelmezés alapjait és részleteit?

Váradi Izabella: Ott, ahol ennek hagyományai és gyakorlatai vannak, és a gyermek ezt a szemléletet magával hozza, nekünk sokkal könnyebb dolgunk van. Ha azonban mindenhol máshogy értelmezik, mi a „normalitás”, akkor a gyermek is úgy szocializálódik az iskolában, hogy nagyon nehéz őt megmozgatni. Pedig éppen annak a gyermeknek kellene a leginkább kibontakoznia ebben a közegben, akinek minden lehetősége megvan erre. Ha nem hozza magával a korábbi tapasztalatait, akkor az újfajta tanulási helyzet nem feltétlenül tűnik számára természetesnek.

Dr. Fazakas Emese, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének docense: Sajnos számtalanszor kiderül, hogy a gyerek azt várja: mondjuk meg neki konkrétan, mit csináljon, illetve az anyag melyik részét válassza. Lehet, hogy korábban olyan tanárai voltak, akik megadták neki a modellt, megtanították a dolgokat, és ő akár jó jegyeket is szerzett. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a saját véleménynyilvánítása teljesen vissza volt fogva, nem engedték, hogy a saját véleményét kinyilvánítsa, hanem X vagy Y véleményét kérték számon rajta. Én remélem, hogy sikerül egy kicsit feloldani a diákokat, és megtanítani őket arra, hogy merjenek saját gondolatokat megfogalmazni. A tanítás módszertani megújulása új lehetőségeket kínál, ugyanakkor a pedagógusok számára továbbra is komoly kihívást jelent az időhiány.

Tivadar Melinda magyartanár: Szerintem könnyebb ma tanítani, mint korábban. Én is abban szocializálódtam, hogy megtanultam az anyagot, leírtam, elmondtam. Ma azért könnyebb tanítani, mert maga az értékelés is nagyon rugalmas lett. Az osztályon belüli munkát fel lehet osztani, és az is szerepet kaphat, aki például nem olyan jó helyesíró, de rengeteg jó ötlete van. Amikor kiadunk egy feladatot, sokkal könnyebb értékelni, ha a különböző feladatrészeket külön lehet választani. Egyszerre alkalmazhatjuk a hagyományos tesztelési formákat és az új értékelési módszereket. Amiben én nehézséget látok, az elsősorban a mai gyerekek kulturális háttere. Nemrég szembesültem azzal, hogy volt egy olyan feladat, amelyben a diáknak a szövegből két olyan művet kellett kikeresnie, amelyekben szerepel X és Y. A gyerekek nem tudták, mit jelent az, hogy „mű”. Volt, aki emlékműre gondolt, és hasonló válaszok is születtek. Senkinek nem jutott eszébe, hogy könyvcímről van szó. Valahogy megoldást kellene találni arra, hogy a diákok háttértudása bővüljön. Én azt tapasztalom, hogy összességében könnyebb ma tanítani, mert sokkal nagyobb szabadsága van a tanárnak. Viszont nagyon oda kell figyelni arra, hogy milyen szövegeket viszünk be a tanórára. A legnagyobb ellenségünk az idő. Több idő kellene a kompetenciafejlesztésre és a beszélgetésre.

A beszélgetésben a műveltség fogalmának átalakulása is fontos szerepet kapott. Váradi Izabella szerint a jelenlegi tanterv már másfajta tudásról és másfajta tanulóról gondolkodik, mint a korábbi oktatási szemlélet.

Váradi Izabella: Amikor a tanárok a kezükbe veszik a tantervet, már az első sorokban ott találják a „műveltség” szót, méghozzá idézőjelben. Ez nem véletlen, hiszen a műveltséggel kapcsolatban óriási kortárs vita zajlik arról, hogy egyáltalán van-e, és ha igen, mire jó. Az irodalmi művek megértéséhez szükség van bizonyos műveltségre. Amikor arról beszélünk, hogy milyen volt a régi iskola és milyen a mai, akkor egyértelmű, hogy közben a tudás fogalma is átalakult. Ma már más a cél: azt kell meghatároznunk, milyen gyermeket szeretnénk fejleszteni. A régi iskola nem egyszerűen azért vált „régi iskolává”, mert a tanterve régies szemléletű volt. Sokkal inkább a tanári gyakorlat hozta létre azokat a merev helyzeteket, amelyek mellett a kompetenciafejlesztésnek nem jutott elegendő tér. Régen mást jelentett a tudás, mint ma. Régen az emberek tudtak verseket, idézeteket. Ma viszont, amikor a társművészeti alkotások is megjelennek a tantervben, az a célunk, hogy ezt a műveltséget mindenki felé közvetítsük. Azt a fajta műveltséget, amelyre mi magunk is támaszkodunk, amellyel értelmezni tudjuk a világot, fejleszteni és közvetíteni kell. Az egyén és a hatalom viszonya például nemcsak az irodalmi művekben jelenik meg, hanem a mindennapi életben is. Az új tantervben ezért nagy hangsúlyt kap a műveltség közvetítése. A kérdés már nem pusztán az, hogy mennyi tudást tudunk átadni a diákoknak, hanem az is, hogy ezt a tudást hogyan tudják értelmezni, használni, továbbgondolni, és miként tudnak általa önállóan eligazodni a világban.