Hajnalodik. A Szél enyhén sugdolózik és incselkedve libbenti meg az utcasarkon álldogáló nő begombolt nagykabátjának a gallérját. 

– Lám csak, hogy fázik valaki – gondolja, miközben végigmér egy nyakócon siető diáklányt. Aztán kedvtelésből höngörgetni kezdi egy felborult szemetes papírgombócait. Ezekkel játszik egy darabig, aztán abbahagyja, mert nevetségesnek találja. Unatkozik. Az utcán szinte senki sem jár még. A mezítelen fák között bóklászni meg nem nagy élvezet. Végre az egyik utcában társaságra akad. Egy bűzölgő kuka közelében, egy öregasszony kuporog a színtelen csomagjai között. A Szél körbejárja, de nem igazán érti mit kereshet itt az anyóka, ahol még a szemeteskocsi sem jár. Hát megáll egy percre, hogy megnézze magának a hajnali társalgót. Furcsa – gondolja, ahogy jobban szemügyre veszi – olyan apró és fürge, mintha valamelyik meséből lépett volna le. Szakasztott olyan, mint egy tündér, na persze álruhában, hogy ne keltsen feltűnést. 

Az öregasszony felegyenesedik, már amennyire ezt megteheti, s alaposan körülnézve átoson a kukához. A Szél meg a nyomába szegődik. A pályaudvar felől vonatfütty tépi széjjel a novemberi hajnal csendjét. A kukánál az öregasszony gondosan munkához lát. Turkálni kezd a temérdek szemétben, néha kiemel valamit, rövid ideig mustrálgatja, aztán vagy visszadobja, vagy a szatyorba süllyeszti. 

Az autók tülkölése egyre hevesebb. Idegtépő rohanás-zaj. Most már türelmetlenül forgatja a szemetes tartalmát. Végül a Szél nem bírja tovább szó nélkül nézni, fogja magát, és beleköt az öregasszonyba. Előbb a hóka narancsszínű sálját tekeri ki a nyakából, s mikor már harmadjára is belelóg a nyakmelegítő a szemetesbe, akadályozva a munka ütemét, nem hagyja magát. 

– Nyughass már! Mindjárt kinyit a szupermarket – szól rá a Szélre keményen.

– Na és?

– Na és akkor jön a tömeg. Sietnek, de mindig megnéznek.

– Mit mondanak? – kíváncsiskodik a Szél. 

Az öregasszony elneveti magát, aztán mocskos kezével nagyot legyint. 

– Ugyan már, csak nem gondolod, hogy szóba állnak velem. De nem is kell…

1. Tudod az arcuk… az mindent kifecseg. Az egyiknek az arcán ott a megvetés, a másikén a szánalom… néha még együttérzést is lehet böngészni róluk… igen… néha… Na, menj odébb már és ne piszkálj folyton a kezem alá – korholja a körülötte lábatlankodó szelet. 

A Szél szót fogad, arrébb húzódik, s onnan figyeli, hogyan guberál az asszony. Egy idő után mintha megfeledkeznének egymásról. Az egyik egy sztaniolpapírt verdes a ház falához, míg a másik halkan kotorászik a hulladékok között. 

– Hééé!!! Látod ezt?  – kiált fel sugárzó arccal, ahogy felbukkan a szemetes mélyéről. Kenyér! Egy fél kenyér! – ujjong és sietve dugja a táska fenekére. Az agyonmosott fejkendő alól kiszabadul egy hajtincs. A Szél elképedve veszi észre és rögtön babrálni kezdi.

– Jé! Neked ezüst a hajad.

– Az. Tiszta ősz… Most meg mit nézel így rám?

– Tudom ki vagy. Előttem aztán le ne tagadd!

– Mért kéne, letagadjam, hogy ki vagyok?

– Azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy te vagy a Kopott Tündér.

Az öregasszony kezéből kiesik az egyik ismeretlen tartalmú papírzacskó. 

– Na, most rajtakaptam – örvendezik a Szél. 

Talpig ledöbbent, ahogy a szeme közé vágtam az igazságot. 

Egy autódudára összerezzen, s a gondolataiból visszahuppan a valóságba.

– Te tényleg ilyen marha vagy?  – szól, s elindul a csomagjai felé. A Szél kitartóan követi, egy tapodtat sem mozdulva mellőle. Átérve a túlsó oldalra rendezgetni kezdi a batyuit.

– Elbírod? – kérdi a Szél megemelve az egyik táska fülét.

– A motyókat?… El… elbírom – bólint rá az öregasszony.

– Ez mire kell? – rázza meg egy darab színes csomagolópapír szélét, amely gondosan van összehajtogatva az egyik szatyor tetején.

– Dísznek. Karácsonyfadísznek. 

Míg az asszony megpróbálja beszuszakolni a sok hulladékot, addig a Szél ott téblábol körülötte. 

– Te mondd, Kopott Tündér, miért nevetsz te folyton?

– Én?… Mikor nevettem?

– Most. Most is nevettél.

– Nevetett a rosseb.

– De. Láttam. Nevettél – erősködik a Szél.

– Jó, igazad van. Nevettem. Na és akkor mi van? Leltem egy fél kenyeret… megvan az ebédem, meg a vacsorám. Ez már elég ok a nevetésre. Vagy?

A Szél nem szól, bár nagyon sok dolgot még nem ért. Például tudomása szerint a tündérek fiatalok, szépek és jóllakottak. Aztán itt van ez a Kopott Tündér, aki se nem fiatal, szépnek se mondható és ráadásul még éhezik is. Valami nincs itt rendjén – tépelődik egyre, majd a kukához visszatérve szembeáll az öregasszonnyal. 

– Szerintem téged, te Kopott Tündér, valaki jól átvert.

Az öregasszony leroggyan a járda szélére és sokáig nézi az otromba cipője orrát, 

aztán úgy szólal meg, mintha valami láthatatlan bíróság előtt állna, ahol vallani, szólni kell. 

– Tudod te Szél, minket mindig átver valaki, csak mi mindig túl későn vesszük észre. Fiatalon tele energiával rekedtre kiabáljuk magunkat, többek között azt, hogy velünk ilyesmi nem történhet meg. Aztán egy nap melléd áll a nagy átverő és minden nap megfoszt valamitől. Egymás után veszted el a szüleidet, a barátaidat, a gyermekeidet, a hitedet, a reményt és végül már csak a tested az, amiből még kiforgathat.

– Kicsoda? Mondd már kicsoda az?  – sürgeti egyre a Szél.

– Az Élet… A franc se tudja melyikük az erősebb, ő vagy a Halál. Az Életet már ismerem, most a másikkal szeretnék kezet fogni. 

Ki tudja, mi járhat a fejében, de az arca olyan, mint aki valami nagy huncutságra készül. Aztán hirtelen elszomorodik. A Szél nem akarja zavarni, mégis úgy érzi, elkelne egy kis vigasztalás. 

– Szép a sálad – súgja alig halhatóan, mivel egyéb nem jut az eszébe.

– Kaptam. A tavaly kaptam… valakitől, aki már örökre betakarózott.

– Hogy érted azt, hogy…

– Megfagyott. A tavaly… Karácsonykor. Nekem adta a sálját, aztán elment guberálni. Soha többé nem jött vissza. 

Egy könnycsepp végigcsámborog az arcán. A Szél rögtön odaugrik mellé, megsimogatja az arcát, és felszárítja a könnycseppet. 

– Ne sírj Kopott Tündér! Hamarosan itt lesznek az ünnepek. Az emberek nagyon várják ezeket, mert olyan szépek, nem igaz?

– De. Igaz.

– A te ünneped milyen?

– Ilyen, mint ez a pillanat. Nekem mindig ünnep van, ha találok egy fél kenyeret, egy darab süteményt vagy néhány kekszet… Na, elég a locsogásból! Mennem kell! – ugrik fel fürgén a földről. Nyögve rakosgatja fel a vállára a cókmókját, s meggörnyedve indul el az üres utcában. Amikor megtesz néhány lépést, visszafordul és odaszól a Szélnek.

– Gondolom mindent megbeszéltünk. Legalábbis nekem nincs több mondanivalóm se 

neked, se a világnak – aztán folytatja tovább az útját. 

A Szél csak áll és sokáig nézi az egyre töpörödő alakot. A hóka narancsszínű sálja látszik 

még egy darabig, majd eltűnik a messzeségben. 

És kinyitnak a szupermarketek. 

A Szél is észbe kapva rohanni kezd a maga dolgára. A napok egyre tarkábbak lesznek, ahogy közelednek az ünnepek. Advent utolsó vasárnapján a Szél fel-alá rohangászik az utcán. Hópelyhek szállingóznak és neki forgatni, táncoltatni kell őket a levegőben. Egy ismerős utcában megáll, és sokáig nézi a szembelévő, hóval borított szemetest. Aztán eszébe jut az öregasszony. Szinte vágyik rá, hogy újra találkozzon vele. A gondolataiból csörömpölés veri fel. A kukából egy sovány aprócska ember bújik ki, nyakában egy hóka narancsszínű sállal. 

– Ki maga? – szól rá az öreg, ahogy meglátja a feléje közeledő dühös szelet. 

– Honnan vette ezt a sálat? – fújtat a Szél, ahogy odaér az öreg elé. 

– Ezt?

– Na, ki vele, kié, honnan vette?! – berzenkedik egyre dühösebben.

Az öreg leveri a sapkájára telepedett havat, aztán csendesen odaszól.

– Kaptam… Egy hete kaptam… valakitől… aki…

– Hallgasson! – mordul rá a Szél és elfordul, hogy ne lássa az öreg könnyektől 

lucskos szemeit. Aztán szaladni kezd. Petárda robban. Mindenütt gyertyák lobognak. A házakban tele szájjal nevet a Szeretet. 

Csak a Szél sír kint a decemberi éjszakában.