Valóban romlik a közbeszéd minősége, vagy csupán a digitális nyilvánosság teszi sokkal láthatóbbá a durva megnyilvánulásokat? Hogyan alakítják a közösségi média algoritmusai, a mesterséges intelligencia és a politikai kommunikáció a nyelvhasználatunkat, a vitakultúránkat és egymásról alkotott képünket? Milyen szerepe van a társadalmi bizalomnak a közbeszéd állapotában, és mit tehetünk egyénileg azért, hogy kulturáltabb, emberibb kommunikációs környezetet teremtsünk? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Szász István Szilárddal, a szerkesztő, egyetemi oktató a nyelv, a kommunikáció és a társadalmi hálózatok összefüggésein keresztül világít rá korunk egyik legfontosabb közéleti kihívására.

Valóban romlik a közbeszéd minősége, vagy inkább csak jobban észleljük a durvább megnyilvánulásokat?

A közösségi média a korábbinál sokkal sűrűbb közösségi és láthatósági hálózatot hozott létre az alpári, sokszor durva megnyilvánulások számára. Minden bizonnyal korábban is voltak durva és szélsőséges felszólalások. Viszont amíg korábban legtöbbször ezek csak egy szűk „közönség” számára voltak hozzáférhetőek, mondjuk egy kocsmai beszélgetés közben, amit akár a környezet rövidre is zárt, addig ma a közösségi oldalakon jóformán bárki szólhat egy sokkal nagyobb nyilvánosság számára, ahol ha rezonál a hasonló véleményekkel, stílussal, sokkal könnyebben láthatóvá válik a szélesebb közönség számára is. Erre maguk az algoritmusok is rátesznek egy lapáttal.

Milyen nyelvi változásokat figyelhetünk meg az elmúlt 10–20 évben a közéleti kommunikációban?

Legalább két eltérő szempontra világítanék rá, mert eltérő módon befolyásolják a közéleti kommunikációt. Az elmúlt húsz évben a közösségi oldalak térnyerése fokozatosan átformálta a kapcsolati hálózatunkat, miközben megváltoztatta az információ terjedésének útvonalait. Ugyanakkor az elmúlt négy-öt évben a mesterséges intelligencia (MI) térhódítása újfajta kihívás elé állítja az emberiséget.
A közösségi oldalak esetében rendszerint úgy szokták mondani, hogy polarizálták a társadalmat, mintha két nagy szekértábor állna egymással szemközt, amelyek egyre jobban gyűlölik egymást, miközben egyre távolabb kerülnek egymástól. Anélkül, hogy ezt érdemben kritizálnám, én úgy látom, hogy az úgynevezett visszhangkamra, echo chamber, szűrőbuborék, amelyet az algoritmusok hoznak létre egyfajta információs burokként a felhasználók köré, az sokkal inkább olyan egyszemélyes közösségeket hoz létre, ahol minden egyes egyén olyan személyre szabott tartalmakkal találkozik, amit számára az algoritmusok „találónak” ítéltek: akár azért, mert beleillik az illető világnézetébe, akár azért, mert szétfeszíti azt és ezért reagálásra „provokálja”. A lényeg az, hogy egy tartalomnak nem homogén a befogadói közössége, és az egyének sem egyetlen típusú tartalmat fogyasztanak. Röviden: mindenki más csatornát néz, eltérő tartalmakkal. Emiatt egyre nehezebb megtalálni a közös pontokat. Meglátásom szerint a közbeszéd ezért szűkült be a faékegyszerűségű mondandók szorítása közepette, mert nincs meg a közös tudásbázis, alapinformáció, amire összetettebb gondolatokat lehetne építeni. Ez megítélésem szerint nyelvileg és mondanivalójában is rombolja a közéleti kommunikációt.

A mesterséges intelligencia terjedése a tartalmak hihetőségét teszi próbára, amit egyébként már korábban kikezdett az álhírek mértéktelen terjedése. De az MI rendszerszintűvé tette a problémát, mert míg korábban egy álhírt megírni is közel annyi időbe telt egy embernek, mint egy valódi tartalmat (persze még így is könnyebb volt, mert nem kellett bajlódni a valóság „rugalmatlanságával”), addig ma már néhány mondatos prompt, utasítás nyomán is megszületik a valótlan tartalom. S ami sokkal veszélyesebb, hogy nem csak szöveges, hanem képi, videós vagy hangalapú, valótlanságoktól hemzsegő tartalom hozható létre. A tartalmak egyre nagyobb hányada részben vagy teljes egészében ma már MI-vel készült.
Fontos megjegyezni, hogy az MI-generáltatartalmak akkor is számos tévedést tartalmazhatnak az úgynevezett „hallucináció” jelensége miatt, amikor a készítőjüknek a legkevésbé sem áll szándékában a félrevezetés. Mivel az MI sem „tud mindent” (hiába feltételezzük róla), akkor is válaszol, amikor nincs pontos információja, vagy ha van is, a modell működési logikájából fakadóan mégis összekeveri azokat. Így ma a közösségi tér tele van az ember által szándékosan félrevezető tartalmakkal, és olyanokkal, amelyek az MI hallucinációjából fakadnak. Nemlétező „emberek” nemlétező „gondolatait”, „történeteit” lájkoljuk halomra, miközben ezekből is építjük a világról való tudásunkat, világképünket. S mindez közben hatással van a vizuális kultúránkra és az általunk használt nyelvre is. Személy szerint rosszul viselem, ha egy elolvasásra szánt szövegben felfedezem az MI nyelvi sablonjait. Ennek két lehetséges oka van: vagy sokan (túl sokan) íratják MI-vel a tartalmaikat, vagy olyan sokat csevegünk az MI-vel, hogy átvesszük a nyelvi sémáit. Szerintem egyszerre mindkettő igaz.

Fotó: MIÉRT

Milyen tényezők járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a közbeszéd egyre agresszívebbé válik? Mekkora szerepe van ebben a közösségi médiának és az online kommunikációnak?

Ez részben az emberi természettel, részben az algoritmusok működésével magyarázható. A történelem végtelen példákon keresztül igazolja, hogy az ember hajlamos az agresszióra, ugyanakkor ma már konkrétan tudjuk, hogy például a mianmari népirtásban kiemelt szerepe volt az ember mellett a közösségi oldalak algoritmusainak, amelyek a gyűlölködő tartalmakat részesítették előnyben és azokat „propagálták”.
A közbeszéd részben a láthatóság és a korábban jelzett sűrű, virtuális hálózat miatt válhatott agresszívabbá. Miközben a TV, rádió, vagy akár az újság által közvetített tartalmak is az érzelmek széles skáláját válthatták ki az emberekből, az ezekre adott akár verbális, akár tettekben megnyilvánuló reakciók (pl. a TV képernyőjének betörése) többnyire a négy fal keretében maradt. A közösségi oldalakkal viszont a privát és a nyilvános tér összemosódott, nem lehet szétválasztani őket egymástól. Így ha egy tartalom felbosszant valakit, kommenttel vagy dühös fejecskével reagálhat, de ez ugyanabban a nyilvános térben jelenik meg, ahol maga az eredeti tartalom. Megszűnik a négy fal „védelme”, bárki láthatja a reakciót. Az pedig már a pszichológiánkhoz tartozik, hogy hajlamosak vagyunk egymással rezonálni, egymásra hangolódni, így a negatív reakciók további negatív reakciókat váltanak ki. Mivel az online térben könnyebben adunk hangot az elmarasztaló véleményünknek (ez részben az online kommunikáció eltávolító jellegéből is fakad), mint a pozitív reakcióinknak (minek azt túlragozni, nem?), ezért egy hangos kisebbség veszi át a dominanciát a közösségi hálón.

Befolyásolja-e a politikai kommunikáció a hétköznapi emberek nyelvhasználatát? Ha igen, milyen mechanizmusokon keresztül?

Mindenképpen hatással van ránk, persze eltérő mértékben. Hálózati kutatások kimutatták, hogy pl. a kövérség vagy a dohányzás is a hálózataink szerkezetétől függ: vagyis minél több testesebb ismerősünk, barátunk van, annál nagyobb a valószínűsége, hogy mi is elhízunk. Ugyanez igaz a dohányzásra, de még a boldogságérzetünkre is. Viccesen szoktam a diákjaimnak mondani az egyetemen, hogy a kisbabák is a hálózatokon „terjednek”: minél több gyereket vállalnak a környezetünkben, annál valószínűbb, hogy nekünk is gyerekünk születik.
Ha a politikai kommunikáció egyre inkább leegyszerűsített a korábban jelzett szétforgácsolódó közösség miatt, amelynél egyre nehezebb „átütni” a szűrőbuborék falát, akkor ez a leegyszerűsítő nyelvezet és logika hatással van a befogadó környezetre is. Ha azok, akik követik a politikai megnyilatkozásokat, azt látják, hogy a politikum „elengedi a gyeplőt”, megbélyegez társadalmi osztályokat, a (nyelvi) agressziót eszközként használja, akkor két jól elkülönülő reakció lehetséges. Az egyik egyfajta reflektív reakció, amelyik tudatosabban figyeli a folyamatokat és szándékosan elutasítja az ilyen fajta kommunikációt, magatartást. A másik reakció főként érzelmi alapú, amelyik rezonálni kezd ezzel a kommunikációs stílussal, s „ha a politikusnak is szabad, akkor nekünk miért nem?” logikával az emberek egyre lejjebb engedik a szintet.
Ugyan az emberek egy jelentős része nem követi napi szinten a politikát, azonban ők is kapcsolatban vannak azokkal, akik igen, így a hálózatokon továbbterjedhet egy-egy sajátos nyelvezet és viselkedésforma. Persze minden embert számtalan oldalról érnek ingerek, így ez egy rendkívül összetett folyamat.

Van különbség a kemény kritika és a verbális agresszió között?

Egy egészséges társadalomnak az alapját képezik a véleménykülönbségek és a viták. Akkor van lehetőség a fejlődésre, ha az eltérő nézőpontokat ütköztetjük és közösen kicsiszolunk valami olyan megoldást, ami lehetőleg minél nagyobb társadalmi rétegnek jó, és lehetőleg úgy, hogy más társadalmi rétegeknek ezzel ne okozzunk hátrányt. A kritikának tehát helye van, helye kell legyen egy jól működő társadalomban. Ha hiányzik a kritika, az jó fokmérője annak, hogy baj van a rendszerben. Olyan nincs, hogy valami mindenkinek tetszik: maximum az lehetséges, hogy eltérő motivációkból (haszon, félelem), de mindenki eljátssza, hogy tetszik neki.
Ezzel szemben a verbális agresszió célja nem a vita, a másik fél meggyőzése, a kompromisszum keresése, hanem a másik fél legyőzése, megsemmisítése. Ilyen esetben rendszerint nem az érvekről szólnak a „viták”, hanem a másik személy megbélyegzése, minősítése, akár emberi mivoltának kikezdése a cél. Nem mindegy, hogy „hülyeségeket beszélsz” vagy „hülye vagy”. A véleménynyilvánításnak szabadnak kell lennie, azonban annak is megvannak a korlátjai: a rágalmat, a gyűlöletbeszédet a törvény bünteti.

Milyen hatással lehet a közbeszéd durvulása a társadalmi bizalomra?

A társadalmi bizalom meglátásom szerint válságban van. Mind a romániai, mind a magyarországi intézményi rendszer évek óta küzd a bizalom hiányával. Nálunk ez a 2024-es érvénytelenített elnökválasztási forduló körül vált erősen láthatóvá, de a 2025-ös elnökválasztás, a 2026-os kormányválság is megmutatta ezt. Magyarországon az idei választás tette világossá az embereknek a korábbi politikai berendezkedésbe vetett bizalmuk megrendülését. A politikai feladatok – hogy ezen javítsanak – azonban eltérőek. Romániában jelentős részben a folyamatos fluktuáció és a stabilitás hiánya okozza a bizalom hiányát a politikummal szemben, miközben Magyarországon egy 16 évig tartó kormányzás erodálta el a szavazók bizalmát. Míg tehát nálunk valamiként a stabilitást kellene elérni, Magyarországon azt kell megtalálják, hogy miként lehet ismét plurális a politikai élet, ahol a tényleges kritikának és a vitának is van helye. Egyik sem könnyű feladat.
Hogy ezek a folyamatok hogyan függnek össze a közbeszéd durvulásával? Én talán fordítva gondolnám az okozatiságot, de ez inkább csak megérzés, mint adatokkal alátámasztott álláspont: szerintem a társadalmi bizalom gyengülése okozhatja a közbeszéd durvulását. Minél bizalmatlanabb, minél elégedetlenebb egy társadalom, annál inkább valószínűnek tűnik, hogy ez valamiként a közbeszédben is visszatükröződik. Persze, minden bizonnyal ez kétirányú, de azt gondolom, többnyire az elégedetlenség van inkább elől.

Befolyásolja-e a nyelvhasználat azt, hogyan tekintünk azokra, akik más véleményen vannak?

A nyelvhasználat mindenképp hatással van arra, hogy miként vélekedünk a más véleményen lévőkről. Egyszerűen nem tudjuk megkerülni, hogy a világról többnyire a fogalmainkon, szavainkon keresztül gondolkodunk. A nyelv szó szerint formálja, alakítja a gondolatainkat, magát az agyi struktúráinkat is. A világot a szavainkkal tagoljuk, s annyira természetesnek tűnik számunkra, hogy egy-egy szó éppen a világ adott részét, adott tartományát jelöli, hogy fel sem merül, hogy akár másként is lehetne megvonni a határokat.
Amikor az embereket a „mi” és a „ti” szembenállására osztjuk, ami rendszerint csoportidentitást ad a „mi” számunkra, ugyanakkor ez elkülönít egymástól. Könnyen találunk kifogást, hogy a „ti” miért nem fér be a „mi” kategóriánkba: más a bőrszíne, a nyelve, a kultúrája, a szexualitása, más területen lakik, vagy épp a mi területünket akarná bitorolni… A lista hosszú, csak az emberi kreativitás szab határt neki. Nyelvileg minél jobban elkülönítjük a másikat, a tőlünk „különbözőt” magunktól, annál élesebb lesz a szembenállás, annál könnyebben dehumanizálhatjuk egymást, s annál nagyobb lehet az agresszió, ami könnyen túlléphet a verbális szinten.

Milyen következményei lehetnek annak, ha a sértő vagy ellenséges hangnem válik normává?

A legembertelenebb tettek, főleg, ha ezek nagyobb közösségeket érintettek negatívan, rendszerint szavakkal kezdődtek. A szavak húzták az első árkokat, amelyek embereket választottak el egymástól, amelyek végül szakadékká terebélyesedtek. A gázkamrákba vezető út is kezdetben sértő, dehumanizáló szavakkal volt kikövezve. Ez a legsúlyosabb, ahova eljuthatunk. De addig még elég széles a paletta és a fokozatok.

Mit tehet az oktatás a kulturált vitakultúra erősítéséért?

Az első lépést már a szülőknek meg kell tenniük. Három kisfiam van, így tapasztalatból tudom, hogy milyen kihívást jelent ez a folyamat. Már kisgyerekkorban fontos egy gyereket megkülönböztetni a tetteitől, viselkedésétől. Ha rosszat csinál valamelyik fiam, akkor világossá tesszük számára, hogy „rosszat csináltál”, de erősen törekszünk, hogy elkerüljük az oly gyakori megbélyegzést, miszerint „rossz vagy”. Árnyalatbelinek tűnik a különbség, de ég és föld választja el egymástól a kétféle kommunikációt. A felelőssége nem csökken, a tetteiért vállalnia kell a következményeket (pl. egy játék szabadságra megy egy időre), azonban nem sérül a személyisége. Fontos, hogy azt érezze, hogy szerethető marad akkor is, ha éppen butaságot csinál. Nem sütünk rá egyből egy identitásformáló bélyeget. S a tizedik rosszalkodásakor sem. Ez a makacs kitartás a szülők részéről – őszinte reményeim szerint – idővel eljut oda, hogy egészséges énképű gyerekek nőnek fel, akik tisztában vannak tetteik következményeivel, azonban nem sérült tartósan az identitásuk.
Az oktatás innen tudná átvenni a fonalat. Elengedhetetlen az előbb vázolt mentalitásnak a folytatása (vagy amelyik gyerek esetében ez elmaradt, az elkezdése, a régi felülírása). Addig nehéz a másik emberre, főleg a tőlünk különbözőre pozitívan tekinteni, amíg saját magunkkal nem vagyunk kibékülve, nem vagyunk összhangban magunkkal. A vitakultúrának, a másik elfogadásának az „én”-nel kell kezdődnie, hogy érdembeli változást érhessünk el. Ha az „én”-nel rendben vagyok, akkor talán a „te”-t is sokkal könnyebb lesz elfogadnom.
A vitakultúrát megelőzően tehát a feladatunk kiegyensúlyozott gyerekek és emberek nevelése, akik őszintén tudják szeretni magukat, de felismerik hibáikat is, és próbálnak javítani azokon. Ha ez megvan, akkor ezt ki lehet terjeszteni a másik emberre is, akinek lehet más a neme, a vallása, a bőre színe. Ha nem egymást akarjuk megsemmisíteni, hanem gondolatokat, érveket próbálunk meg ütköztetni egymással, s próbáljuk megérteni egymást, biztosan közelebb kerülünk egy olyan megoldáshoz, ami minél többünknek jó. De ez sosem szabad átcsapjon a többség zsarnokságába, ahol egy adott kisebbség ismét hátrányt szenved. Mert amikor itt vagyunk, az itt leírt folyamatot kezdhetjük elölről.

Milyen felelőssége van a médiának, a politikusoknak és a véleményformálóknak a nyelvi normák alakításában?

Sokszor úgy tűnhet, hogy a nyelvet „felülről” formálják, de fontos hozzátenni, hogy bár fontos szerepe van a médiának, a politikusoknak, a véleményformálóknak, a nyelv ennek ellenére „alulról” is szerveződik, formálódik. A feladat innentől kezdve nemcsak az, hogy a közéleti szereplők „szépen beszéljenek”, olyan kommunikációt folytassanak, amilyent a közösségtől is elvárnának, hanem az is, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek a nyelv és a kommunikáció finomodását lehetővé teszik az „alulról” szerveződés szintjén is.
Ha egy szegény, mindig nélkülöző gyerek abba a „durva” világba születik bele, amelyben jó eséllyel benne is ragad, akkor a szép példa ellenére sem várható el tőle, hogy kifinomult, érzékeny művelője legyen a nyelvnek, vagy egyáltalán a társadalmi érintkezéseknek. Abban van felelőssége az „elitnek”, hogy ennek a gyereknek valódi esélye legyen a kitörésre, hogy egyszer élhetőbb életet élhessen majd.
Másfelől a kommunikációs csatornáinkban strukturális problémát látok. Meggyőződésem, hogy a közösségi média és az MI térnyerésével olyan kommunikációs környezetet hoztunk létre, amelyik a sűrű összekapcsoltsága miatt az előnyök mellett számtalan negatív következménnyel jár. Az emberi, érzékszervi tapasztalatot egyre jobban felváltja a kommunikáció, főként az imént jelzett felületeken. A világról való „tudásunk” egyre inkább mások (netán MI) által közvetített, egyre jobban mellőzve a saját tapasztalatokat.
Talán itt nem is jó szó a kommunikáció, mert ezalatt még többnyire két ember interakcióját értjük. Amiről én beszélek, az az online tartalmak mértéktelen fogyasztása. A legtöbb esetben már nem is tudjuk, hogy ki a tartalom létrehozója (valószínűleg nem is érdekel), mi a valódi kontextusa, maga a tartalom válik elsődlegessé. Egyre konzervatívabban értelmezem a „kommunikáció” fogalmát, s amit művelünk a közösségi oldalakon, nem beszélve a mesterséges intelligenciáról, az egyre kevésbé nevezhető olyanfajta kommunikációnak, ami közösséget formál. Meggyőződésem szerint a kommunikációnak ez egy elengedhetetlen feltétele. A közösség (communio) és a kommunikáció ugyanarra a szótőre vezethető vissza – a latin „communis” szótő magyar jelentése: „közös”. A közösségi oldalak (lám, milyen megtévesztő ebben az összefüggésben az elnevezésük!) szétterpeszkedő hálózatai az összekapcsolás révén látszólag lehetővé tették az egyre összetettebb kommunikációt, de az embereket egyre jobban el- és leválasztották közvetlen környezetükről, saját közösségükről.
A társadalom kihívása, hogy visszataláljon ahhoz a kommunikációhoz, ami révén az egyén közvetlen környezetével képes valódi közösséget formálni. A vezetőink felelőssége, hogy megoldást találjanak az itt jelzett strukturális problémára. Rendkívül nehéz feladatnak tűnik, de meggyőződésem, hogy itt kell kezdenünk a problémáink megoldását.
Egy festmény attól válik vizuális és esztétikai élménnyé, hogy a különböző színek váltják egymást, sajátos formát hoznak létre, s ezek megfelelő üteme, egymáshoz való viszonya adja a festmény valódi szépségét, erejét. Ha azonban a színeket a vásznon keresztbe-kasul elkezdjük keverni (ahogyan a világ minden tájáról érnek bennünket a különböző tartalmak), akkor csak zűrzavar és káosz jön létre a vásznon. Bár van, aki ma ebben látja a művészetet. Végülis jól kifejezi jelen állapotunkat…

Mit tehet egy átlagos ember azért, hogy a saját kommunikációjával javítsa a közbeszéd minőségét?

Már a mások által közzétett tartalmak, reakciók befogadásakor hatással lehetünk a kommunikáció minőségére. Ha negatívan érint minket egy tartalom, akkor fontos, hogy ahogyan korábban szó volt róla, először próbáljuk elkülöníteni a kritikát, az eltérő véleményt a személyeskedő, sértő megnyilvánulásoktól. Hogyha egy vélemény eltér a miénktől, de ennek kommunikálása megmarad a kulturált vita mezejében, akkor elsősorban önmagunkba kell néznünk, hogy miért zavar minket az eltérő álláspont. Ha képesek vagyunk az érvek ütköztetésére és nem kezdünk személyeskedni, akkor megtettünk egy fontos lépést a normálisabb kommunikáció irányába.
Amikor nem pusztán eltérő véleménnyel, hanem személyeskedéssel, a személyünk megtámadásával szembesülünk, akkor szintén érdemes elgondolkodni az okokról, hogy mi vezethetett ide. Fontos, hogy itt sem magunknak, sem a közösségnek, társadalomnak nem teszünk jót, ha hasonló módon reagálunk, ahogyan hozzánk viszonyultak. Nem arról van szó, hogy nem kellene megvédeni magunkat, de a hasonlóan színvonaltalan támadás biztosan nem viszi jó irányba a történetet. Valahol meg kell állítani ezt az ördögi kört: legyünk mi, akik tesznek azért, hogy ne csavarodjunk be ebbe az örvénybe.
Másfelől, amikor mi vagyunk a kommunikáció kezdeményezői, akkor nyilvánosan fejezzük ki, hogyha valami dicséretes kezdeményezést, programot, eseményt látunk. Nem giccses dicshimnuszokra gondolok, hanem őszinte jelzésekre, amelyek kimondottan sokat segíthetnek a közhangulat javításán.
Amikor viszont valami nem tetszik, akkor több szempontra érdemes odafigyelni. Egyrészt itt is érdemes elgondolkodni, hogy miért nem tetszik egy tartalom. A reflexió sok mindent feltárhat. Másfelől érdemes megfontolni, hogy van-e bármilyen értelme a nemtetszést szóvá tenni. Ha úgy döntünk, hogy igen, akkor tovább lehet mérlegelni, hogy a kritikánkat magának az illetőnek jelezzük-e privátban, vagy egyből a „nagyközönséghez” intézzük szavunkat. Első körben talán többször volna érdemes csak személyesen jelezni a kifogásunkat. Ha nem történik változás, akkor akár a nyilvános térben is megfogalmazhatjuk a kritikánkat, de akkor is fontos, hogy az ne menjen át személyeskedésbe, a másik lekicsinylésébe, tönkretételébe.
Talán a legfontosabb, hogy amikor a legjobban elragadnak az érzéseink, akkor kellene bekapcsoljon bennünk egy vészjelző, ami abba az irányba mozdít el, hogy reflektáltan, észszerűen próbáljunk reagálni a minket érő ingerekre. Mondani könnyű, csinálni arany.

Ön optimista vagy pesszimista a magyar közbeszéd jövőjét illetően? Milyen jelek adnak okot bizakodásra, és melyek aggasztják leginkább?

Alapvetően optimista embernek tartom magam, aki azért igyekszik a realitás talaján maradni. A magyar és az erdélyi magyar közbeszéd jövőjét illetően szintén optimista vagyok. Van egy nagy hiányosságunk, amiben kevésbé vagyok optimista, de amit meg kell említenem: az erdélyi magyar közbeszéd csak pontszerűen találkozik a romániai román közbeszéddel. Ez egy jelentős probléma, hogy párhuzamos valóságokat hoztunk és hozunk létre, de ez most meghaladja jelen gondolatmenet keretét.
Az erdélyi magyar közbeszédet azonban jelentős mértékben formálja a magyarországi közbeszéd milyensége. Ez részben a médiafogyasztási szokásokkal (pl. magyarországi televíziós csatornákat nézünk), részben a Magyarországról importált mintákkal magyarázható. Most azonban felszínre került egy töréspont, amit az erdélyi magyarok többségének fel kell dolgoznia. Miközben Magyarországon a választók jelentős része elfordult a korábbi, több mint másfél évtizedig regnáló kormánytól, addig az erdélyi magyarok csak fogyasztották a magyarországi tartalmakat (amelyek erősen a kormánypárt felé húztak, ha pl. a közszolgálati médiát tekintjük), de nem tapasztalták az ottani közhangulatot, az egyes döntések valóságát. Ez egy jó példája annak, amiről az imént is beszéltem: megvolt a tartalomfogyasztás, ami viszont elszakadt a tapasztalattól. Ez áll annak hátterében, hogy miközben a magyarországi magyarok többsége az előző kormányból kiábrándulva történelmi mértékű bizalmat szavazott egy új kormánynak, addig az erdélyi magyarok többsége még mindig a régi kormányt gondolta volna kompetens vezetőnek.
Azért vagyok optimista a vázolt helyzetkép ellenére, mert Magyarországon elindult valamiféle társadalmi párbeszéd, ami még nem látszik egyértelműen, hogy hova vezet, de az világos, hogy a korábbi hatalmi struktúrák olyan torzulást szenvedtek, ami miatt a társadalom is szenvedett. Ha nem így lett volna, nem történt volna változás a választáskor. Most van a kegyelmi ideje annak, hogy ismét megpróbálják Magyarországon visszavezetni az itt hosszasan tárgyalt vitakultúrát, ahol valakinek szabad más legyen a véleménye. Tudom, érzékelem, hogy az elszámoltatások miatt sokakban kétségek támadnak ezt illetően. De korábban is jeleztem, hogy még a véleményszabadságnak is megvannak a maga jogi korlátjai, amiket nem lehet átlépni következmények nélkül. Ha valakit felelősségre vonnak, fontos, hogy ne azért történjen, mert más a véleménye, hanem azért, mert amit tett, az törvénybe ütköző. Most még ezt a kettőt nehéz szétválasztani egymástól. De úgy érzékelem, hogy a magyarországi közélet keményen dolgozik azon, hogy a dolgok jó irányba fejlődjenek. Ha kell, fontos kritikát megfogalmazva a jelenlegi kormányzással szemben is.
Nekünk, erdélyi magyaroknak is lehetőséget rejtenek magukban a magyarországi fejlemények. Első körben fontos szembenézni magunkkal, majd a kialakult helyzettel. Ha ezt képesek vagyunk úgy megtenni, hogy nem a másokra mutogatás, a másik dehumanizálása lesz az elsődleges reakciónk, akkor van esély arra, hogy javuljon, frissüljön az erdélyi magyar közbeszéd is.

Kiemelt képünk egy sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón készült – Fotó: EME Kiadó