A Sugárút Szatmári Műhely – szatmári magyar értékeket közvetít

A Szamos–Sugárút-napokon a Sugárút Szatmári Műhely jelen lévő szerkesztői elemezték a lap tízéves történetét és terveket, elképzeléseket fogalmaztak meg a jövőre nézve. Az alábbiakban a szerkesztők elhangzott hozzászólásaiból közlünk néhányat.

 

Muhi Sándor művészettörténész, a Sugárút képzőművészeti rovatának szerkesztője: Érdekes, hasznos megbeszélések előzték meg a Sugárút megjelenését. Mindenki jött a maga ötleteivel, volt egy kis aránytévesztés is ezeken a megbeszéléseken, de lassan kialakult a formája. Azért van szükség a Sugárútra, hogy a kulturális, irodalmi, művészeti és társadalmi jelentétünket igazolja. Erre kell egy nyomtatott folyóirat, ezért érdemes áldozatokat hozni mind a mai napig. Én ezt úgy gondoltam akkor is, úgy gondolom ma is. Van néhány dolog amit jó lenne forszírozni és felpörgetni egy kicsit. Kellene a Sugárútnak egy stabil olvasóközösség. Ez magától nem alakul ki, ezt ki kell alakítani. A kialakításhoz megvannak a feltételek. Én 2016-ban létesítettem a Sugárút Facebook oldalát, ennek van kb. 900 kedvelője és követője. Itt indítottam el nemrég egy vetélkedőt. A továbbiakban nagy hangsúlyt kell helyezni a színvonal megtartására. 

 

Lakatos-Fleisz Katalin író, egyetemi oktató: Jó az ha nagy reményekkel indul egy lap, a szerkesztők magasra teszik a lécet, aztán úgyis jönnek hullámhegyek-völgyek, azonban a kezdeti lelkesedés sok mindenen átsegít. Az írott szöveget az olvasás élteti. A magunk részéről azt könyvelhetjük el, hogy igyekszünk minél több helyen bemutatni, hogy ismerjék meg az olvasók, legyen ott a köztudatban, keressenek rá a Facebook-boldalára. A lapot bemutattuk a Kolozsvári Magyar Napokon, a nagyváradi Szent László Napokon, a Temesváron és Magyarországon. Nagyon örülünk, hogy tízévesek lettünk. Én nem vettem részt a szerkesztőségben az induláskor, de elhivatott szerkesztők  hívták életre. Most a szépirodalmi rovatról mondanék néhány gondolatot. Ez a rovat fura helyzetben van a lapon belül is, hiszen tanulmányok, esszék, helytörténeti munkák veszik közre, amelyek konkrét tényanyag alapján dolgoznak, ott vannak a források, amelyeket ellenőrizni lehet. Valamilyen konkrétum viszi végig a szövegeket a maguk útján és egy tömbben tartja. A szépirodalmi rovat esetében ez nincs így, mert a szépirodalom az egyes szerzők egyéni élményanyagaiból táplálkozik. A lapban megjelenő próza legtöbb esetben novella, fordítás  vagy regényrészlet. Épp a szubjektivitás okán nem mindig találkozik az olvasó egyéni ízlése a szerzőnek azzal az élményanyagával, ami versbe vagy prózába kívánkozott. A versnek amúgy is nagyon kényes kritériumai vannak, hogy mitől jó egy vers, mitől kerülhet be egy szépirodalmi rovatba, mitől üti meg azt a szintet, hogy azt versként lehessen eladni? Egy ismert költő mesélte, hogy egy versét elküldte egy folyóirathoz, a szerkesztő visszautasította, egy másik folyóiratban viszont nagy elismeréssel fogadták. Tehát nagyon nehéz meghatározni azt, hogy mitől vers egy vers. Egy nagyon illékony belső feszültség kell kibontakozzon egy olyan szöveggé, aminek a lényege a sűrítés. Sokkal kifinomultabb irodalom élvezői hozzáállást kíván mint egy próza. És ezzel együtt jár, hogy ha valaki úgy érzi, az nem az ő világa, könnyen leminősítheti. Azért nagyon jók ezek a találkozók és kerekasztal-beszélgetések, mert találkozhat a folyóirat az olvasóival, el lehet mondani mik a benyomások, a kapcsolódások, mi tetszik, mi nem tetszik, szemtől szembe beszélgethetünk magáról a folyóiratról és az abban megjelent tartalmakról. Ilyenkor egy élő közegben vagyunk, a szerkesztők nem érzik magukat annyira magukra hagyatva. 

A másik dolog pedig, ami idekívánkozik, a szerzők megszólítása. A Sugárútnak egy szűkebb merítésből kell a felszínen maradnia. Hatalmas szellemi munkát kíván, hogy valaki a saját élményanyagát, sok esetben a traumáit egy olyan koherens szöveggé gyúrja össze, amiből vagy próza vagy vers lesz, és azt ne egy akármilyen folyóiratban közölje (számos hazai és magyarországi közül válogathat), ahol még sok esetben megfelelő honoráriumot is kap, hanem hozzánk küldi a Sugárútba. Azzal, hogy hozzánk küldi, egy gesztust tesz, hogy hozzánk tartozik, elkötelezi magát a szatmári szerzők, a szatmári kultúra mellett. 

 

Lakatos Artúr közgazdász, egyetemi, a Sugárút felelős szerkesztője: Nem tartozom az alapító szerkesztők közé, de viszonylag hamar meghívott Végh Balázs Béla egykori főszerkesztő, hogy legyek a történelmi rovat szerkesztője. Ezt a feladatot nyolc éve látom el, két éve lettem a lap egyik felelős szerkesztője. A Sugárút Szatmári Műhely, elsőrorban szatmári magyar értékeket közvetít, másodsorban nyitott az egyetemes magyar irodalom felé. Ahhoz, hogy a lap minősége javuljon egy átgondoltabb és átstruktúrált pénzügyi terv szükséges. A jelenlegi példányszám elegendő ahhoz, hogy baráti, ismerősi körben terjedjen, ahhoz kicsi, hogy eljusson a könyvtárakba és az egyetemi könyvtárakba.