2020 végzősei számára a középiskola utolsó hónapjai egészen másként alakultak, mint ahogyan azt elképzelték. A járvány miatt elmaradt a hagyományos ballagás, a bankett és számos olyan közös élmény, amely lezárhatta volna az iskolai éveket. Ilonczai Hunor, aki ma a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzős orvostanhallgatója, felidézi, milyen volt érettségizni a pandémia közepén, hogyan élte meg a bizonytalanságot és az elmaradt búcsút, valamint azt is elárulja, miként értékelődött fel számára azóta a ballagás és a közösség jelentősége.

Melyik évben érettségiztél, és mivel foglalkozol jelenleg?

2020-ban érettségiztem, jelenleg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem végzős orvostanhallgatója vagyok az államvizsga és ballagás küszöbén.

Milyen emlékeid vannak az érettségi előtti időszakról, amikor a járvány miatt egyre több bizonytalanság merült fel?

Senki sem volt vidám, nem örültünk egy en/pandémia egyik lehetséges aspektusának sem, nem számítottunk viszont arra sem, hogy ilyen hosszú ideig meghatározza majd az egész világ életét. Az online lét és órák csak arra világítanak rá, hogy az emberi kapcsolatokat kivenni a mindennapokból ellentéte a célszerűnek. Pont abban az időszakban kényszerűltünk bezártságra, amikor a legjobban kívánkoztunk volna társaságba, amikor a hosszú iskola végén kicsit lazíthattunk, nosztalgiázhattunk volna a végtelen mennyiségű atrocitáson, amiket együtt elkövettünk… De egy kicsi szobában, egy kicsi képernyő előtt ülve, az utolsó pár iskolai óra közel sem volt katartikus élményhez. Objektíven nézve a tanulás sem volt elég hatékony így, s ha a velünk addig szó szerint szemben álló másik oldal nézőpontját vesszük, szerintem a tanítás sem.

Mikor tudatosult benned, hogy a hagyományos ballagás és a bankett elmarad, és hogyan élted meg ezt?

Talán pár héttel előtte szóltak, hogy a helyzet jelen állása szerint sem a vészhelyzeti törvénykezés, sem az erkölcsi felelősség tekintetében nem tudják megszervezni a hagyományos ballagási ünnepségeket. Észszerűnek tartottam, annak fényében, hogy megannyi rokon, idős ember jött volna el, magukat akár tudtukon kívül is a fertőződés rizikójának kitéve. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem sajnáltam, de abban a helyzetben az egyetlen lehetőség volt. Visszatekintve olyan érzésem van mintha a mondat, azaz az iskolaévek végére sose került volna pont sokkal inkább egy „…” vagy egy „?”. Nem volt meg a búcsú a tanároktól, az osztálytársaktól, az iskolától és ez egy egzakt vég- és új kezdet átmenet helyett egy ködös, „Na, akkor ez ennyi volt?” érzést hagyott bennem.

Mi volt az, amit a leginkább sajnáltál, hogy kimaradt, és volt-e olyan hagyomány, amelyre különösen készültél?

Talán az egyik ilyen hagyomány a szerenádozás lett volna. Játszom hangszereken, akkor is lelkesen kísértem volna a menetet gitáron. Sajnáltam, hogy az a szokás, amit 11 évig mi is minden évben hallhattunk a folyosókon, nekünk kimaradt. Még a lezárások előtt volt néhány próbánk, az osztály is nagyon élvezte az együtt muzsikálást, nótázást. Azelőtt kevesebbet játszottam, erre az alkalomra szereztem új gitárt, megújult lelkesedést. Ami azóta is velem van, az a zene szeretete és művelése, egy olyan hobbivá vált, ami megmaradt, sőt végig is kísért eddig az orvosi egyetemen is!

Hogyan reagált erre az osztályotok? Próbáltátok valamilyen módon pótolni az elmaradt ünneplést vagy búcsút?

Volt egy „Jegyzet-égető bulink”. Szűkebb társasággal, Szatmárhegyen. Az érettségire tanulás alatt született megannyi jegyzettel gyújtottunk a miccsek, húsok alá a csillagos ég alatt. Nem kárpótolta a kimaradt ballagást, de tüneti kezelést, fádalomcsillapítást valamilyen szinten jelentett! Itt mégis voltak könnyes búcsúk, hatalmas nevetések, békülések, őszinte megnyilvánulások. Sose fogjuk szerintem a diófát, a kis szatmárhegyi kunyhót és az ott töltött megannyi sátras éjszakát elfelejteni!

Miben volt más az érettségire való felkészülés és maga a vizsga a járványhelyzet miatt, és mennyi támogatást kaptál az iskolától, a tanároktól vagy a családodtól?

Noha a tanulásra több időnk jutott így, hogy a szobánkba kényszerültünk, mégis ennek a hatékonysága lehet csökkent. Az online tartott órák, felkészítők sajnos szerintem nem érték el a valódi osztálytermi órák pörgősségét, a kérdésfeltevés, feladatok megoldása sokszor az online tér limitációi miatt nehézkessé váltak. Mindezek ellenére állítom, hogy a helyzethez mérten minden lehetőt megtettek a tanáraink, hogy tisztességesen fel legyünk készülve a vizsgára. Maga a vizsga, a járványügyi előírások betartása mellett zajlott (maszk, kézfertőtlenítés, 2 méteres távolságtartás), különös helyzet volt, de nem gondolom azt, hogy bármiben befolyásolta volna a teljesítőképességem, akkor csak az előttem álló feladatokra tudtam koncentrálni.

Milyen hatással volt rád lelkileg ez az időszak, és úgy érzed, befolyásolta a felnőtt életed kezdetét?

Elszigetelve, bezárva éreztem magam, mint ahogy gondolom sokan mások. Csak körülményes megoldásokkal lehetett kimenni, vásárolni, sportolni. Furcsa időszak volt, de a maga nemében lelassultabb, nyugodtabb, mint az az előtti és utáni mindennapok. Kevéssé tudtunk azonban rágódni, vagy megpihenni az érettségi után, hisz utána hamar következett a felvételi, hasonló körülmények között ahogy az érettségi zajlott. Sajnos a pandémia nem csak az iskolai évekre, de az egyetem kezdeti időszakára is rányomta a bélyegét, egy féléven keresztül.

Volt-e később lehetőségetek pótolni a ballagást vagy a bankettet? Ha igen, milyen élmény volt?

Nem igazán történt ilyesmi, fizikai értelemben. Volt egy online-ballagásunk, amit mindenki otthon nézhetett a tv-ből, de ez értelemszerűen meg sem közelítette a valós esemény érzését, érzelmi töltetét. Szép gesztus volt, de nem volt ugyanaz. Én őszintén vártam, hogy a szabályozások részleges feloldásakor valamilyen formában a mi iskolánk is tartsa meg, még ha csak frakcionálva, osztályok szintjén, mint ahogy az más iskoláknak sikerült, de sajnos erre nem került sor. Mindenkiben érezhető volt a hiányérzet és a remény keveréke.

Most, több év távlatából hogyan emlékszel vissza erre az időszakra? Megváltozott-e a véleményed a ballagás és a bankett jelentőségéről?

Most, az orvosis ballagás előszelét érezvén, már több ehhez fűződő eseményen vagyunk túl, úgy mint a szerenád, tradícionális kopjafa avatás, megannyi buli – felértékelődött bennem a ballagás és minden adnexuma. Az iskolai ballagás hiányát csak úgy lesepertem akkoriban a vállamról, úgy gondoltam, hogy ezzel a helyzettel nincs is mit kezdeni és amúgy sem a legfontosabb része a végzős diák feladatainak. Most azonban már látom, hogy ez az időszak adott volna teret és időt a kapcsolódásra, önmagunk, tanáraink és szeretett szüleink megünneplésére egyaránt, akik végig velünk voltak, támogattak és akik ezen ünneplés keretén belül saját munkájuk és áldozataik gyümölcsét is kiteljesedeni, befejeződni láthatták volna.

Mit tanultál ebből az időszakból, és mit jelent számodra ma a középiskolai osztályközösség?

Nagyon fontos betartani a járványügyi előírásokat, mind magunk, mind a szeretteinkért, környezetünkben élőkért – elsősorban! Másodrészt, az ilyen és ehhez hasonló kellemetlen, kényszerű helyzetekből is mindig a legjobbat kell kihozni, ha nem másra, akkor a feladatainkra koncentrálni, mert mindig lehetséges célokat kitűzni és ezek eléréséhez eszközt találni. A középiskolás osztály számomra egy szép emlék, emellett mindmáig fenntartott barátságok, amik nem csak az iskolán (esetenként óvodán), de még az egyetemen is végigkísértek, formáltak, néha pozitív, néha negatív irányba… Jó néha nosztalgiázni, röhögni egyet a ’régi’ magunkon, azokon a dolgokon, hogy miket csináltunk akkoriban s közben reflektálni, hogy mennyi minden megváltozott közben, pusztán pár év alatt.