Az oktatás és a műveltség mindig szorosan összekapcsolódott: az iskola nemcsak ismereteket ad át, hanem a tájékozott, gondolkodó és felelősen cselekvő emberré válást is segíti. A műveltség hagyományosan azt jelenti, hogy az ember érti és értelmezi a világot formáló tudást, értékeket és kulturális jelenségeket. A digitális korszak azonban új dimenziót adott ennek a fogalomnak: a klasszikus tudás mellett egyre hangsúlyosabbá vált a médiakultúra, vagyis a médiatartalmak tudatos értelmezésének, kritikájának és használatának képessége. Ma már a média meghatározó szerepet játszik abban, hogyan tájékozódunk, kommunikálunk és formálunk véleményt, ezért az oktatás egyik kulcsfeladata, hogy segítsen eligazodni az információk sokaságában, felismerni a hiteles forrásokat és kritikusan viszonyulni az üzenetekhez.
A műveltség és a médiakultúra így együtt teremti meg a tudatos társadalmi részvétel alapját. A médiaműveltség különösen fontos, hiszen a mindennapokban hatalmas mennyiségű hírrel, reklámmal és közösségimédia-tartalommal találkozunk, amelyek értelmezése tudatosságot és kritikai gondolkodást igényel. A témában Barakonyi Gergőt kérdeztem, aki ugyan a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen színészként végzett, pályája hamar a média világába sodorta, amelyhez azóta is szorosan kötődik. Több mint 15 éves szakmai tapasztalattal rendelkezik: dolgozott újságíróként, rádiós műsorvezetőként és reklámszövegíróként is, emellett a Szatmárnémeti Utcazene Fesztivál és a Partiumi Magyar Napok korábbi kommunikációs vezetőjeként is tevékenykedett. Jelenleg Pataki Csaba megyei tanácselnök kabinetfőnöke, valamint városi tanácsos, ám a médiához fűződő kapcsolata mindvégig megmaradt, és ma is meghatározó része szakmai életének.

Mit értesz a médiakultúra fogalma alatt?

Sokan azt hiszik, a médiakultúra valami nagyon bonyolult akadémiai fogalom, amit csak médiakutatók és kommunikációs szakemberek, professzorok használnak. De igazából ma már evolúciós kérdésként kell ezt kezelnünk, főleg abban az értelemben, hogy úgymond a reális tér összeolvad a digitálissal. Ebben a torzult átmenetben pedig, ahol mindenki szép és szuper helyeken nyaral és mindenki mindenről is tudja az abszolút igazságot, elengedhetetlen hogy kialakuljon mindenkiben egy olyan hétköznapi praktikus készség, hogy semmit nem nyelünk le, hiszünk el, amit elénk raknak. Tudni kell azt, hogy ki mondja, miért mondja és mindezzel, mit akar elérni. Ezek fontos alapszabályok kell legyenek. Meg kell értenünk, hogy a médiarendszerek hogyan működnek, milyen gazdasági érdekek állnak mögöttünk és miért tálalnak bizonyos eseményeket úgy ahogyan. Egy hír sosem csak hír, mert mindig van mögötte egy szerkesztői döntés, tulajdonosi érdek, vagy akár politikai szimpátia. A médiakultúra az az eszköztár kell legyen, amivel ezeket felismerjük és kezelni tudjuk a mentális egészségünk érdekében. És nem csak. Nem kell hozzá diploma, csak egy kis kíváncsiság és némi egészséges szkepticizmus.

Mennyire tartod fontosnak a médiakultúrát a mai társadalomban?

Annyira fontos, mint az úszni tudás egy hajón. Amíg minden rendben van, nem tűnik szükségesnek, de amikor baj van, akkor életmentő lehet. Konkrétan ma már megfulladunk attól a sok tartalomtól, információmennyiségtől, ami ránk zúdul. Elengedhetetlen, hogy megtanuljunk szűrni, kritikusan olvasni és megkülönböztetni a hiteles és hasznos tartalmakat. Tudatában kell lennünk annak is, hogy az információáradat sem véletlenszerű, mert komoly pénzek, technológiai fejlesztések, emberi erőforrások állnak mögötte, hogy mi, felhasználók, minél többet legyünk képernyő előtt, minél több reklámot lássunk, vagy minél jobban azonosuljunk egy-egy narratívával. Tehát ilyen értelemben a médiakultúra nem luxus, hanem a digitális önvédelmi rendszerünk alapja.

Milyen jelekből lehet felismerni a médiakultúra hiányát?

A legklasszikusabb jel, az az, amikor valaki elolvas egy olyan címet, hogy „DÖBBENETES! A kormány titokban chipet ültet a görög joghurtokba!” – és anélkül, hogy megnyitná a cikket, már osztja is tovább hatvan ismerősének. De amikor megjelentek a giccses AI képek a faragott lovakkal, vagy az óriási színes cukormázas tortákkal, azzal a szöveggel, hogy a „Mi munkánkat senki sem értékeli!” – aztán jön is a gratuláció-cunami, mert az érzelmeinkre hatott. Azért messze jutottunk a „Tudd meg te is mi az indián neved” kezdetleges adathalászati formáktól. A technológiai fejlődéssel a rosszakarók is egyre ravaszabbak lettek, aminek sajnos sokan áldozatául esnek.
„De ezt az újságban írták, tehát igaz!” – mintha az újságírók mind szentek lennének, és soha senki nem tévedne vagy hazudna. Egy másik árulkodó jel, ha valaki képtelen különbséget tenni egy tény és egy vélemény között. Sokan összekeverik a kettőt, ez pedig komoly gondolkodási hibákhoz és következtetésekhez vezet. A médiakultúra hiányának talán legsúlyosabb jele az, amikor valaki nem is érzi szükségét annak, hogy ellenőrizzen valamit, mert számára az igazság már eleve adott és minden csak azt erősíti meg.

Véleményed szerint mely korosztályokat érinti leginkább a médiakultúra hiánya?

A kérdés kicsit olyan, hogy melyik korcsoport esik le jobban a bicikliről? A válasz: mindegyik, csak különböző okokból. Az idősebbek nem ebben a digitális kavalkádban nőttek fel, nekik sok minden új és ismeretlen. Lehet sokszor naivan állnak a dolgokhoz, mert mindenkiben kizárólag csak a jó szándékot látják. Illetve inkább a tekintélyalapú gondolkodás csapdájába esnek, mert azt hiszik, ha valami hivatalosnak tűnik, az az is. A fiatalok pedig digitális bennszülöttként annyira gyorsan pörgetik az ujjukat, hogy az agyuk tulajdonképpen sok esetben fel sem tudja fogni, amit lát. Az impulzivitás áldozatai lesznek. Viszont a mai középkorosztályról sem szabad megfeledkezni, akik sokszor magabiztosnak érzik magukat, már túlélték a MySpace, a HI5 és az IWIW platformokat is, tehát mindent tudnak. De ez a magabiztosság sokszor a legveszélyesebb, mert csökkenti az óvatosságot. A közösségi média manipuláció pedig már már annyira kifinomult és körmönfont lett, hogy azért senkinek sem árt egy kis alázat és odafigyelés.

Milyen veszélyeket jelenthet, ha valaki nem tudja kritikusan értelmezni a médiatartalmakat?

Önmagában nem is az a legnagyobb veszély, hogy valaki elhisz vagy megoszt egy egy álhírt, hanem az, hogy ezt a mindennapokban észre sem veszi, hogy megtörtént. A manipuláció mint mondtam, annyira kifinomult lett, hogy sokszor nem is nyilvánvaló hazugságokkal találkozunk, hanem féligazságokkal, kis ferdítésekkel, apró kihagyásokkal, gondosan megválogatott szavakkal és mondatokkal. Nem azt mondják, hogy ez nem igaz, csak nem mondják el az egészet. Ez az, ami mély nyomot tud hagyni az emberekben és ez az, ami tulajdonképpen nehezen szűrhető. A következményeket meg látjuk a feedben, a kommentszekcióban és az ott kialakult vérre menő hosszú vitákban. Az emberek bármin képesek összeveszni. De ennél sokkal súlyosabb, ha valaki egészségügyi döntést hoz meg egy ellenőrizetlen Facebook-poszt alapján, vagy pénzt utal át egy „biztos befektetési lehetőségbe”, ami mögött egy jól szervezett átverés áll. Ugyanakkor a legnehezebben látható következmény társadalmi szinten jelenik meg, mert ma már sokan élnek egymástól teljesen eltérő információs valóságban, ezért egyre nehezebben tudnak érdemi beszélgetést folytatni egymással. Mert mindenki más „tényekből” indul ki. Tehát joggal vonhatunk le olyan végkövetkeztetést, hogy a kritikus médiafogyasztás hiánya ma már nem magánügy, hanem közügy.

Mennyire gyakori probléma az, hogy hiszünk az álhíreknek?

Sajnos nagyon gyakori probléma. De nem is nevezném újkeletűnek, hiszen már közel 10 éve volt az MIT-nek egy meglehetősen komplex kutatása (https://www.hwsw.hu/hirek/58550/mit-alhirek-twitter-terjedes-hangulatelemzes-kutatas.html), ahol a szakértők 2006 és 2017 között 3 millió felhasználó bejegyzéseit vizsgálták. Az emberek 70 százaléka pedig inkább álhíreket osztott meg, mint valódiakat. Az álhírek hatszor gyorsabban terjednek a közösségi médiában, mert az emberek imádják azt, ami meglepő, ami felháborít, ami botrány, mindent, ami érzelmileg telített. Egy száraz pontos hír sosem lesz olyan izgalmas, mint egy egy hangzatos ostobaság, ami felháborít vagy megrémít. Az álhírgyártók nagyon jól és nagyon tudatosan használják ki. Nem is feltétlenül ideológiai meggyőződésből, hanem csak pusztán a pénzért. Minél több kattintás, annál több hirdetési bevétel. Ilyen egyszerű. Tökéletesen racionális üzleti modell, amelyet a felhasználói szokásaink tartanak életben.

Hogyan befolyásolják a közösségi média platformjai az emberek véleményalkotását?

Van egy barátod, aki mindig csak azokat a híreket, tartalmakat mutatja neked, amelyekről tudja, hogy egyetértesz velük. Te sosem látsz ellentétes véleményt, nem találkozol más nézőponttal és mindenki ugyanúgy gondolkodik körülötted, mint te. Ideális világban érzed magad. Kényelmes és komfortos. Ezt csinálják az algoritmusok, csak azzal a különbséggel, hogy nem barátságból, hanem mert az egyetértés és a felháborodás is kattintásra késztet. És tudjuk, a kattintás pénzt jelent. Az úgynevezett „buborékhatás” következménye, hogy egyre szűkebb és szűkebb valóságban élünk, ahol mindenki egyetért velünk, az ellentétes nézetek pedig egyre távoliak és ebből kifolyólag egyre ellenségesebbnek tűnnek. Egy tudatos polarizáció történik, amely tökéletes táptalaja a konfliktusokat. A konfliktus pedig aktivitás a platformon. Nem véletlenül mondják, hogy a közösségi média algoritmusai jelentik az egyik legnagyobb veszélyt a demokráciára.

Milyen szerepe van az iskolának a médiatudatosság fejlesztésében?

Az iskola az egyik legfontosabb tér, ahol ez tanítható lenne. Meg kell tanítani a gyerekeket, hogy hogyan tudnak forrást ellenőrizni, reklámot felismerni és különbséget tenni tény és vélemény között, hogy mire ellenőrizetlenül kikerülnek a média vad vizeire, tudatos és felkészült felhasználók legyenek. Globálisan is mindenki szükségét érzi a szabályozásnak, hiszen nagyon nagy a tét. Ausztráliában 2025 decemberétől törvény tiltja a 16 év alattiak számára a TikTok, az Instagram, a Facebook és más nagyobb platformok használatát. Óriási port kavart az intézkedés. Ez a világon az első ilyen jellegű életbe lépett törvény. Az Európai Parlament is megszavazott egy állásfoglalást, amely a 16 éves korhatárhoz kötné a közösségi média használatát, de ez csak politikai irány és nem kötelező jellegű. Az Egyesült Államokban szintén előterjesztettek egy erre vonatkozó törvényt, amely 13 év alatt tiltaná a platformokat és 17 év alatt pedig az algoritmusos ajánlórendszereket, hogy a fiatalok az időrendi sorrendben megjelenő tartalmakkal találkozzanak és ne a rájuk szabott algoritmus alapján ajánlott tartalmakkal. Amikor a világ úgy érzi, hogy törvényi beavatkozás kell, az nem véletlen. Ilyen értelemben pedig az iskola sem húzhatja ki magát a felelősség alól. De remélem, hogy aki 2030-ban olvassa ezt az interjút, csak mosolyog a már-már közhelybe menő evidenciákon.

Hogyan segíthet a család a tudatos médiahasználat kialakításában?

Ez nehéz kérdés, mert nagyon széles spektrumról beszélünk. A szülők lehetnek a legjobb, de egyben a legrosszabb példák is. Ha a gyerek azt látja, hogy az apukája minden reggel megosztja az olvasatlan álhíreket a kávé mellé, akkor azt tanulja meg, hogy ez a normális viselkedés. Főleg úgy, hogy sok helyen a Facebook applikáció jelenti magát az internetet. A harmadikos lányom sem él burokban, nézünk együtt vicces cicás és kutyás videókat a TikTokon, vagy a YouTube-on, még egy-egy meme videó is becsúszik, viszont ki kell emelnem, hogy a közösen nézett tartalmak megbeszélése óriási eszköz lehet a szülő kezében. A képernyőidő tudatos kezelése is fontos, viszont önmagában még nem elég. A gyerekekben is ki kell alakuljon és meg kell tanulják a kritikusi reflexet.

Milyen módszerekkel lehet ellenőrizni egy hír vagy információ hitelességét?

Mindig mondják, hogy ellenőrizd le több forrásból… Ok. De most tényleg fogom ezzel tölteni az időmet? Biztos, hogy nem. Csak ha nagyon érdekel a téma, vagy ha valami óriási szenzáció, ami akár igaz is lehet. Inkább a gyanús elemekre érdemes figyelni első körben. Ki írta? Mikor? Milyen platformon jelent meg? Van-e szerző feltüntetve? Van-e egyáltalán szerkesztőség feltüntetve az oldal alján az impresszumban? Ha valami nagyon felháborít, megrémiszt, vagy megörvendeztet, akkor állj meg egy pillanatra és gondolkozz el, és akkor keress rá. Ha az információt csak egyetlen oldal közölte, az gyanús. Viszont ha öt egymástól független, akkor lehet más a helyzet, de még ez sem garancia, mert lehet mind az öt oldal ugyanabból az egy forrásból dolgozott. De kell figyelni a hangnemre, a vizuális megjelenésre, ha a cikk tele van felkiáltójelekkel és NAGYBETŰKKEL, meg olyan címekkel, hogy „DÖBBENETES TITOK, amiről nem akarják, hogy tudj!” – az valószínű kattintásvadászat. A minőségi hiteles tartalom általában sokkal visszafogottabb. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy minden szenzációs cím hazugság, lásd a bulvársajtót, de érdemes elgondolkodni, hogy rákattintasz-e.

Milyen változásokra lenne szükség a médiatudatosság fejlesztése érdekében?

Rendszerszintű változásokra lenne szükség, mert magától sajnos nem fog megtörténni. A közösségi média teljesen átvette az uralmat az emberek élete felett. Nem véletlen az sem, hogy egyre többen mennek úgymond digitális detoxra, és egy ideig törlik a platformokat. Nem teljesen, mert a társadalmi nyomás kötelez: „Ott van mindenki, akit ismerek!” Az iskolákban kötelező, korszerű és állandó jellegű médiaoktatásra lenne szükség. A médiának magának kell egy kis önreflexió és átláthatóság. Ugyanakkor a platformoknak is nagyobb felelősséget kellene vállalniuk az álhírek terjedéséért. És persze a politikának sem ártana, ha nem lenne érdeke a zavaros, polarizált információs környezet, mert közben azt is látjuk, hogy egyre vállalhatatlanabbak az online kampányok, amelyek ma már nem az eredmények felmutatásáról szólnak. Oktatás, szabályozás és kultúraváltás kell egyszerre, mert önmagában egyik sem elég.

Mi az a legfontosabb tanács, amit a médiakultúra fejlesztésével kapcsolatban adnál?

Tanuld meg elviselni a bizonytalanságot. Persze az emberi agy utálja, ha nem tudja az igazságot, ezért kapaszkodik bele az első meggyőző magyarázatba. Egy olyan kialakult evolúciós folyamat működik bennünk, hogy a gyors döntések életmentőek, viszont a modern információs környezetben ez a reflexünk inkább ellenünk dolgozik sokszor. A tudatos médiafogyasztó az, aki képes megállni és azt mondani, hogy ennek inkább utánanézek. A valóság sokszor bonyolultabb és árnyaltabb, ezért azt sem kell szégyellni, ha az ember kimondja, hogy egy témában tévedett és már másképpen lát dolgokat, inkább intellektuális erény ez, mint megszégyenülés.

Szerinted hogyan fog változni a médiakultúra szerepe a jövőben, különösen a mesterséges intelligencia és a közösségi média fejlődésének hatására?

Csak bonyolultabb lesz minden, de nem reménytelen a helyzet. Most a történelem olyan korszakában élünk, amikor szinte korlátlan hozzáférésünk van az információkhoz, mégis azzal a paradoxonnal szembesülünk, hogy minél több az információ, annál nehezebb megtalálni benne az igazságot. A mesterséges intelligencia most már olyan képeket, videókat és szövegeket tud gyártani, amelyeket puszta szemmel már nem tudsz megkülönböztetni. Nem csak azzal szembesülsz, hogy igaz-e egy hír, hanem hogy egyáltalán ember készítette-e? A hitelesség felértékelődik. Ugyanakkor pont ebből kifolyólag a médiakultúra kapcsán beszélnünk kell arról is, hogy minden, amit az interneten teszel nyomot hagy. Egy törölt poszt, egy régi komment és megosztott álhír, mind ott van valahol a digitális univerzumban. Az internet nem felejt, így ebben az értelemben oda kell figyelni a tudatos tartalomgyártásra is, hogy mit írunk, mit kommentelünk, mit posztolunk magunkról, mert holnap lehet egy felvételin, egy állásinterjún, vagy egy váratlan pillanatban lejárató jelleggel köszön vissza. Tudatosítania kell mindenkinek, hogy a digitális nyom nem csak egy 24 órás story, hanem a rólad szóló történet, amit mások olvasnak.