A Partiumi Magyar Napok és a Bookmar Könyvvásár idei vendégeként ismét Szatmárnémetibe érkezik Dániel András, a kuflik megálmodója, aki íróként, grafikusként és illusztrátorként is meghatározó alakja a kortárs magyar gyermekirodalomnak. A személyes találkozások öröméről, a kuflik sikerének titkáról, a szatmárnémeti színházi élményeiről, az alkotás folyamatáról és készülő könyveiről beszélgettünk vele.

Újra Szatmárnémetiben köszönthetjük. Milyen emlékek vagy benyomások fűzik a városhoz, és mit jelent önnek a Partiumi Magyar Napok, illetve a szatmári könyvvásár közönségével való találkozás?

Az írás, ahogy a grafika is, magányos műfaj, így nagyon sokat jelent nekem az olvasókkal való személyes találkozás. Magyarországon rendszeresen hívnak közönségtalálkozókra könyvtárakba, iskolákba, de az különösen nagy öröm, amikor lehetőségem adódik a határon túli olvasókhoz is ellátogatni. Nagyon fontosnak tartom a szatmári könyvvásárhoz hasonló rendezvényeket, amelyek remek alkalmat adnak arra, hogy szerzők és olvasók kötetlenebb körülmények között találkozhassanak. Itt, Szatmárnémetiben készült az Egy kupac kufli című képeskönyv sorozatom első színpadi adaptációja, ez egy felejthetetlen emlék, ami a városhoz köt. Még 2015-ben a szatmárnémeti Harag György Társulat Brighella Bábtagozata mutatta be a darabot Rumi László rendezésében.

Grafikus, író és illusztrátor is egy személyben. Melyik alkotói szerep áll önhöz a legközelebb, vagy ezek elválaszthatatlanok egymástól?

Ha muszáj volna egyet választani közülük, akkor azt hiszem, az írás volna az. De jó ideje nagyon izgat a képeskönyv, mint műfaj, intenzíven foglalkoztatnak a benne rejlő izgalmas lehetőségek, így az írás és a rajzolás szorosan összekapcsolódik a munkám során. Különösen igaz ez a nemrég megjelent két képeskönyvemre. A Professzor Porcz bámulatos képességei és a Csak egy olyan átlagos szerda reggel ilyen szempontból afféle kísérleteknek is tekinthetők. Ezeknél szimultán, egymástól elválaszthatatlanul alakult a szöveg és a kép.

Amikor egy új történeten dolgozik, mi születik meg előbb: a képek vagy a szöveg? Hogyan zajlik egy könyv megszületésének folyamata?

Az említett két új könyvemet leszámítva többnyire a szöveg születik meg először, és csak utána a könyvterv meg a rajzok. De képeskönyvek esetében előfordul, hogy egy vizuális ötlet indítja be a történetet, így már írás közben készítek vázlatokat az illusztrációkhoz. Ilyen módon tehát könnyebb helyzetben vagyok, mint egy író-rajzoló szerzőpáros, nem kell meghoznom az ilyen típusú közös munkák során elkerülhetetlen kompromisszumokat. Cserében a végeredmény tekintetében teljes felelősség az enyém.

A kuflik mára generációk kedvenceivé váltak. Ön szerint mi a titka annak, hogy a gyerekek és a felnőttek egyaránt megszerették őket?

Talán a történetekben megnyilvánuló játékos szabadság és a kissé abszurd humor az, ami leginkább megfogja a gyerekeket. Legalábbis ezt tapasztalom, amikor van módom erről beszélgetni velük. Eredeti koncepcióm szerint a kuflik lakóhelye, az elhagyatott rét egy olyan semleges tér, ami a képzelőerő segítségével bármivel és bárhogyan benépesíthető. Ennyiben hasonlít egy játszótérre vagy egy üres udvarra, amit játék közben a gyerekek a fantáziájukkal akármivé képesek átváltoztatni. A nyelvi humor mellett a felnőttek szerintem leginkább azt értékelik ezekben a könyvekben, hogy írás és rajzolás közben róluk sem felejtkezem meg, nekik is kiszólok a történetekből. Tudom, hogy szülőként, nagyszülőként ők is jelen vannak, mint olvasók, és ezt jelzem is nekik. A rejtett poénok, a felnőtteknek címzett kulturális utalások régóta részei a kufli könyveknek – ami szerencsére a gyerekeket láthatólag cseppet sem zavarja.

Gondolta volna az első kuflis kötet megjelenésekor, hogy ezek a különös kis figurák ekkora sikert aratnak? Van közöttük személyes kedvence?

A siker sosem jósolható meg előre. Valami szokatlant szerettem volna csinálni, az ilyen dolgok sikere pedig kiváltképp kiszámíthatatlan. Úgyhogy meglepett ez a hirtelen támadt népszerűség. Ebben persze szerepe volt a KEDD Stúdió által készített rajzfilmsorozatnak is. Sok gyerek előbb ismeri a kuflikat a képernyőről, mint a könyvek lapjairól. Ami az utóbbi kérdést illeti, ez olyasmi, mintha egy szülőtől kérdeznék meg, hogy melyik a kedvenc gyereke. Ha inkább úgy tennénk fel a kérdést, hogy melyik kuflival ülnék le beszélgetni egy csésze kávé mellé, akkor valószínűleg Fityircet mondanám. Róla közismert, hogy szeret olvasni, úgyhogy biztos, hogy volna közös témánk!

Mint már említette, az Egy kupac kufli című könyvből a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat is készített előadást. Milyen érzés volt látni, hogy más művészek a színpadon keltik életre az ön figuráit?

Nagyon izgalmas tapasztalat volt, ráadásul a kuflik esetében ez volt a legelső! A rendező, Rumi László és az eredeti bemutató két színésze, Nagy Anikó és Nagy Tamás is remekül ráéreztek a kuflik fura világára. Később készült egy négyszereplős változat is ebből a darabból, ám ennek bemutatójára nem kaptam meghívást a színháztól, ahogy sajnos arról sincs információm, hogy meddig és hány alkalommal volt színpadon az előadás. Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy a szatmárnémeti családok körében népszerű lett az előadás. A kuflik ilyen módon otthonra találtak ebben a városban is!

Mennyire vesz részt az ilyen színházi feldolgozások előkészítésében? Inkább irányítja a folyamatot, vagy szabad kezet ad az alkotóknak?

Amennyire csak lehet, mindig igyekszem szabad kezet adni az alkotóknak, hiszen ilyenkor számomra pont az a legérdekesebb, hogyan értelmeződnek át, gazdagodnak új rétegekkel, jelentésekkel az általam kitalált helyzetek és karakterek. Azért persze igyekszem figyelemmel követni az alkotás folyamatát egészen a szövegkönyv születésétől kezdve a bemutatóig. Ha tehetem, a próbákra már csak saját élvezetem miatt is nagy örömmel bejárok. Végtelenül izgalmas figyelni, hogyan alakul ki lépésről lépésre a részt vevő művészek közös munkájából egy kész előadás! A színház titokzatos és vonzó világ számomra – talán nem véletlen, hogy utóbbi két könyvem pont egy különös varieté társulatának tagjairól szól.

Édesapja, Kautzky Norbert, valamint anyai nagyapja, Dallos Sándor révén irodalmi közegből érkezik. Milyen hatással volt ez az örökség az ön pályájára?

Ennek az örökségnek köszönhetem, hogy egy irodalom és könyvek által erősen meghatározott világba születtem. Nálunk az irodalom nem valami különleges vagy magasztos dolog, hanem a mindennapok természetes része volt. Ugyanakkor láthattam, mennyi idő, figyelem és munka van a könyvek mögött, amiből sokat tanultam. A családunknak jónéhány irodalmár barátja volt, akik gyakran vendégeskedtek nálunk. Ott volt köztük a számos népszerű gyerekkönyv szerzőjeként is ismert Török Sándor, ahogy a kiváló költő, Kormos István, a Vackor könyvek és más verses mesék szerzője is – úgyhogy talán nem véletlen, hogy gyerekkönyvek írója, illusztrátora lettem.

Mitől lesz egy gyerekkönyv valóban időtálló? Írás közben elsősorban a gyerekekre gondol, vagy a közösen olvasó családokra is?

Hogy mitől lesz időtálló, azt nem tudom biztosan. Talán az egyéni hang és a nagyon személyes, ugyanakkor mégis sokak által átélhető világ az, ami több generáción át népszerűvé tud tenni egy gyerekkönyvet. Ami a közönséget illeti, én igyekszem nem különbséget tenni gyerek és felnőtt olvasók között. A gyerekek sokkal nyitottabbak, és értelmesebbek, több mindent megértenek, mint ahogy azt a felnőttek egy jelentős része gondolja róluk. Nem kell, sőt, szerintem nem is szabad valami lebutított, elcukrozott „gyereknyelven” írni nekik. Íróként komolyan veszem őket, ahogy a felnőtteket sem tekintem afféle automata üzemmódra állított „felolvasó-gépnek”. Igyekszem olyan könyveket készíteni, amelyekben felnőttel és gyerekek egyaránt megtalálják az örömüket.

Honnan érkeznek a legjobb ötletei? Van olyan alkotói szokása vagy rutinja, amelyhez mindig ragaszkodik?

Általában a legváratlanabb pillanatokban támadnak az ötleteim, úgyhogy résen kell lennem, hogy időben lejegyezzem őket. Nincs rosszabb, mint amikor az ember elfelejt egy jó gondolatot. Úgyhogy többnyire van nálam füzet meg ceruza, vagy ha éppen nincsen, akkor a telefonomba írom be, ami az eszembe jutott. Hogy honnan jön egy ötlet, az sokszor elég rejtélyesnek tűnik. Valószínűleg sok olyasmi zajlik az agyunkban a tudatos működésünk hátterében, amiről fogalmunk sincs – csak az eredményére csodálkozunk rá, például egy ötlet formájában. Szigorú munkarendem nincsen, aminek talán az is a magyarázata, hogy mindig változó és sokrétű feladatokat kell megoldanom. Hol írok, hol rajzolok, hol együtt a kettőt; vannak napok, amikor otthon dolgozom, van, hogy közönségtalálkozókra utazom – szóval sokszor elég hektikus az életem. Az utóbbi időben még próbáink is voltak Molnár György zenész barátommal, akivel egy új kuflis műsoron dolgoztunk. Sajnos előfordul, hogy nehéz megteremteni a munkához szükséges nyugalmat, ami nem teszi könnyűvé a mindennapokat.

Min dolgozik jelenleg? Várhatók új kuflis történetek, vagy most más irányba viszik az ötletei?

Jelenleg egy új kufli könyvön dolgozom, ami formájában és terjedelmében is eltér majd a sorozat eddigi darabjaitól. Most még az írásánál tartok, de közben már a legutóbbi két, Tyúkláb Varieté sorozatcímen megjelent könyvem folytatásán is töröm a fejemet. Úgyhogy nem unatkozom, bár azt is igyekszem majd – egy jó kis nyári unatkozásnál nincsen pihentetőbb elfoglaltság!