A 2020-as végzős évfolyam számára az érettségi nemcsak a vizsgákról szólt, hanem egy soha nem tapasztalt járványhelyzetről, bizonytalanságról és elmaradt hagyományokról is. Kutasi Rolland, aki ma joghallgató Kolozsváron, felidézte, hogyan élte meg a pandémia idején a középiskola utolsó hónapjait, milyen érzés volt ballagás és bankett nélkül búcsúzni, valamint milyen tanulságokat vitt magával ebből a rendkívüli időszakból.

Melyik évben érettségiztél, és mivel foglalkozol jelenleg?

2020-ben, a Covid-őrület kitörésének évében érettségiztem és jelenleg jogot hallgatok a kincses Kolozsváron.

Milyen emlékeid vannak az érettségi előtti időszakról, amikor a járvány miatt egyre több bizonytalanság merült fel?

Testnevelés óra végén voltunk, amikor valaki egyszer csak felkiáltott: „Hallottátok, hogy két hétig nem lesz suli?” Ez volt az a bizonyos „két
hét”, amelyről akkor még senki sem sejtette, hogy valójában egy több évig tartó, különböző megszorításokkal járó időszak kezdete lesz.
Természetesen akkor örültünk neki, hogy nem kell iskolába menni, de senki sem látta előre, hogy ez nem csupán két hétig fog tartani. Az
egész időszakot végig a bizonytalanság jellemezte: a diákok, az iskola és az állam szintjén egyaránt. Folyamatosan változtak az információk,
ezért nehéz volt előre tervezni, így mindenki azt várta, hogy mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele.

Mikor tudatosult benned, hogy a hagyományos ballagás és a bankett elmarad, és hogyan élted meg ezt?

Bennem ez viszonylag hamar, már áprilisban tudatosult. Akkor már úgy láttam, hogy nemcsak a hagyományos formában megtartott
ballagásra nincs esély, hanem valószínűleg teljesen le kell mondanunk róla. Látszott, hogy a megszorítások nem enyhülnek, hanem egyre
szigorúbbak lesznek, és a bizonytalanság is folyamatosan nőtt. A hivatalos bejelentést ugyan csak később kaptuk meg, de addigra
szerintem a legtöbben már sejtettük, hogy ez lesz a vége. Az osztály nagyrészt végül elfogadta a helyzetet. Természetesen volt csalódott
hangulat, hogy elmarad egy ilyen fontos esemény, de akkoriban mindenki számára az érettségi volt a legfontosabb. Inkább arra
koncentráltunk, hogy a körülmények ellenére sikeresen felkészüljünk és túl legyünk a vizsgákon.

Mi volt az, amit a leginkább sajnáltál, hogy kimaradt, és volt-e olyan hagyomány, amelyre különösen készültél?

Bár visszatekintve valószínűleg kibírtam volna azt a néhány óra aszalódást a napon, miközben végighallgatjuk az érdekesebbnél
érdekesebb beszédeket, mégsem maga a ballagási ünnepség hiányzik a legjobban. Sokkal inkább az azt megelőző utolsó napokat sajnáltam,
amikor többek között a végzősök az utolsó tanórákon elköszönnek a tanáraiktól, illetve a hagyományos bolondballagást. Úgy érzem,
leginkább az átmenet hiányzott, amely során szépen lassan ráhangolódtunk volna arra, hogy valóban vége ennek a 12 évnek.

Hogyan reagált erre az osztályotok? Próbáltátok valamilyen módon pótolni az elmaradt ünneplést vagy búcsút?

A ballagást végül virtuális formában tartották meg: lényegében egy YouTube-ra feltöltött, körülbelül egyórás videó volt, amelyben minden
végzős osztály búcsúztatására sor került. Más, nagyobb létszámú ünneplésre nem volt lehetőség.

Miben volt más az érettségire való felkészülés és maga a vizsga a járványhelyzet miatt, és mennyi támogatást kaptál az iskolától, a tanároktól vagy a családodtól?

Úgy gondolom, hogy a pandémia leginkább felszínre hozta az állami oktatási rendszer több évtizedes lemaradását más, fejlettebb európai
országokhoz képest. Az eddig az iskolai környezetben üldözött státusszal rendelkező digitális világ volt az, amelyre egyik napról a
másikra áttérni. Emiatt az átállás meglehetősen szervezetlenül indult. Az eszközök hiánya, a pedagógusok hiányzó digitális felkészültsége,
valamint a megfelelő jogi és módszertani háttér hiánya is megnehezítette a helyzet kezelését. Mi ebből a szempontból még
szerencsések voltunk, hiszen nálunk az online oktatás csak néhány hónapig tartott. Különösen sajnálom azokat, akiknek több mint egy évig
kellett ilyen házi őrizethez hasonló körülmények között tanulniuk. Maga az érettségi menete nem jelentett különösebb nehézséget, a már
természetessé vált maszk és kézfertőtlenítés mellett.

Milyen hatással volt rád lelkileg ez az időszak, és hogyan befolyásolta a felnőtt életed kezdetét?

Szerintem maga a pandémia és a hozzá kapcsolódó, sokszor illogikátlan, valójában nem a közjót szolgáló intézkedések voltak azok a
tényezők, amelyek akkoriban leginkább befolyásolták az emberek életét. Ez a lemondások időszaka volt, abban a hitben, hogy ezeknek
valamilyen pozitív hatásuk lesz, még ha később ki is derült, hogy nem ez volt a helyzet. Ilyen lemondás volt a ballagás elmaradása is, vagyis
annak az ünneplésnek a hiánya, hogy valami lezárult. Ennek a lezárásnak a hiánya, ha akkor még nem is, de később sokkal nagyobb
szerepet kapott az ember mentális higiéniájának alakulásában.

Volt-e később lehetőségetek pótolni a ballagást vagy a bankettet? Ha igen, milyen élmény volt?

Voltak tervek osztály és iskolai szinten is arra, hogy valamilyen formában pótoljuk a ballagást és a bankettet. Felmerült például az az
ötlet, hogy ősszel, amennyiben erre a korlátozások lehetőséget adnak, megtartjuk a ballagást, illetve az is, hogy osztályszinten szervezünk egy
szűkebb körű éttermi összejövetelt. Végül azonban egyik tervből sem lett semmi. Valószínűleg ebben nemcsak a korlátozások játszottak
szerepet, hanem az is, hogy akkoriban a többség az érettségire és az azt követő egyetemi felvételire koncentrált.

Mit tanultál ebből az időszakból, és mit jelent számodra ma a középiskolai osztályközösség?

Ez az időszak csak jobban rámutatott arra, hogy egyes dolgokat természetesnek veszünk és amelyekről csak akkor derül ki mennyire
fontosak, amikor hirtelen eltűnnek. A ballagás, a bankett, vagy akár az utolsó hetek az iskolában akkoriban talán nem tűntek annyira
jelentősnek, de amikor elmaradtak, érezhető, hogy igenis hiányzik egy szép lezárás egy ilyen hosszú évek után. Ugyanakkor azt is láttam, hogy
a tanárok és az iskola igyekeztek alkalmazkodni a kialakult helyzethez és lehetőségeikhez mérten próbáltak mindent megtenni, még ha nekik
is egy teljesen új helyzet volt. Ma a középiskolai osztályközösségre úgy tekintek, akik egy meghatározó életszakaszt kísértek végig. Ez a különös időszak is kihangsúlyozta a közösség értékét és bár azóta mindenki saját útját járja, kialakultak olyan kapcsolatok és közös élmények,
amelyek hosszú távon is valami szinten megmaradnak.