Lábnyomok az Árnyas utcán
Azt hiszem lassan egy hónapja lehet, hogy majdnem meghaltam. Érdekes, hogy az emberek akkor tanulják meg megbecsülni amijük van, amikor majdnem elveszítenek mindent.
Addig a bizonyos januárig úgy éltem, mint minden átlagos tinédzser: ittam, buliztam, cigiztem és rengeteget sajnáltattam magam. A nappalok belenyúltak az éjszakákba, és azok pedig új nappalokba, mintha az élet, amit meg kellett volna becsüljek csak egy hosszantartó, ismétlődő önrombolási folyamat lett volna. Sokszor nem tudtam, hogy a sebek a testemen önfeledt buliktól, ostoba döntésektől keletkeztek rajtam, vagy csak a lelkem próbált kitörni abból az édes kesernyés börtönből, amit a testemnek neveztem.
Ismétlem, ez mind így volt egészen januárig, amikoris egy ugyanolyan bűnnel teli estéről indultunk haza az ikertestvéremmel. Fejben már kezdtem azon gondolkodni, hogy magyarázom meg anyukámnak, hogy más ruhában érek haza, mint amiben elindultam, és hogy miért bűzlök az alkoholtól, ha én ugyan nem ittam. Mondjuk, én sem voltam biztos a válaszaimban, hogy miért voltam ilyen, csak azt hiszem, élni akartam egy keveset. A gondolatokkal harcoltam a fejemben, amikor egy hirtelen csúszás, és erős, pofonszerű ütéssel neki csapódtunk egy villanyoszlopnak. Ezzel a fekete kocsink úgy fordult bele az árokba ahogy a szavak forgolódtak a fejemben, és az alkohol kavargott a gyomromban. Akkor január este a fekete kocsi fehér lett, és a zene helyett, amit nővéremmel énekeltünk, már csak szirénákat hallottam. A hordágyon feküdtünk. Nem sokra emlékszem abból, ami a korházban történt, csak egy mondatra, amely úgy ragadt meg a fejemben, mint a szempillaragasztó a sok kicsapongó éjszakán: sajnálom, a testvére nem élte túl. És hirtelen sírást hallottam, de mintha nem is én adtam volna ki a hangokat.
Még szerencse, hogy a doki tévedett és minden nap láthatom testvéremet. Hálaadásképpen, ahogy a régi énem mondta volna, apáca életet kezdtem el élni. Hangos zene helyett mindennap madárcsicsergést hallgatok, és bulik helyett a kedvenc elfoglaltságom az emberek nézése lett. Az Árnyas utcában élem mindennapjaim. Bár gyermekkoromban se értettem sose, miért ez a neve az utcának…Talán a szomorúfűz miatt, ami árnyékot nyújt, vagy a sokféle árnyalatú ember miatt, aki itt megfordul. Kicsit elvesztettem a fejem, hisz nem igazán tudom milyen nap van, vagy hónap, de ez biztos a gyógyszerek hatása, amit valószínűleg a baleset után kaptam. Nem érzem, hogy a sok járástól fájna a lábam, vagy, hogy felmelegítene a nap. Azt se érzem, hogy fontos lennék, arra sem emlékszem, hogy mit csinálok az emberek nézésén, és a sétaláson kívül – de biztos a gyógyszerek homályosították el az érzéseim.
Mindez már nem számít, mert látlak ismét. Azt mondják, különleges kötelék van az ikertestvérek között, és végre én is érzem. Mintha érezted volna, hogy itt leszek, és direkt erre jöttél munkába. Nem emlékszem, mikor volt pontosan a baleset, mennyi idő telt el, vagy egyáltalán hol is történhetett, de itt vagy, drága testvérem, és ez a lényeg. Majdnem elsietsz mellettem, de hallom, hogy elkezdesz beszélni hozzám, és tudom, minden rendben. Biztos azért nem álltál meg megölelni, mert sietsz, vagy rád is furcsa hatással vannak a gyógyszerek. Apró hegeket látok az arcodon, de nem teszem szóvá. Olyan hévvel mesélsz magadról, hogy fáj a szívem közbe vágni monológszerű beszédedbe, de figyelmesen hallgatok, és itt-ott beillesztek egy kérdést. Rettentően keveset aludhattál, mert nagy fáziskésésekkel válaszolsz, de nem gond. Örülök, hogy meghallgathatlak. Végigbeszéljük az utat, míg a munkahelyed felé áthaladsz az Árnyas utcán. Mikor betérsz egy másik utcába, mintha némán elköszönnél, én pedig valamiért nem érzek égető kényszert, hogy tovább haladjak veled. Valószínűleg, mert úgyis tudom, hogy erre jössz vissza, és ezt az utat járod minden nap, még ha régen mindig más úton is mentél a munkába. Biztos tudtad, hogy itt töltöm a napjaim velős részét. Bár kicsit furcsa, hogy nagyjából mindig csak itt vagyok, de mint mondtam, a baleset óta megváltoztam, és az Árnyas utca a belső átalakulásom színterévé vált.
Tehát így telnek a mindennapjaim. Bolyongok az Árnyas utcán, találkozom a testvéremmel, beszélgetünk, sétálunk, és gondolatban hálát adunk egymásért. Homályosan emlékszem arra, milyen az utcán bolyongani, amikor ő nincs velem, talán azért, mert nélküle minden értelmetlen. Persze ezt nem mondom el neki, valószínűleg ő is tudja mennyire szeretem, kár, hogy a baleset előtt nem mondtam neki, pedig akkor lett volna a legnagyobb szüksége rá. Szóval igen, ikertestvéremből áll az életem, és hálás vagyok, hogy ez így lehet.
Minden tökéletesen működött egészen máig. Bár tudnám, milyen nap van – talán segítene megérteni, miért nem jöttél ma el. De fogalmam sincs. Úgy döntöttem nem pazarlom az időt, és inkább körbekérdezek, hátha valaki tudja milyen nap van ma. Több elveszett emberhez is odamegyek, de mind ignorálnak, mintha ott se lennék. Sóhajtok. Lehet csak beteg vagy és azért nem mentél be dolgozni. Ezzel a tudattal nyugtattam magam sokáig, de rá kellett ébresszem magam, hogy itt biztos valami más van a dologban. De nem zavart. Vártam. Tudtam, hogy visszajössz.
Természetesen nem volt könnyű. Úgy éreztem nincs értelme élnem, ha nem látom testvérem, és ahogy múlt az idő, mintha úgy múltam volna el én is. Hosszú idő után észrevettem, hogy nem hagyok lábnyomokat magam után, hogy az emberek arca kezd elmosódni, ahogyan én is, már mintha csak homok lettem volna a szélben, de tudtam, legalábbis reméltem, hogy csak a gyógyszerek miatt lehetett. Mondjuk már nem voltam biztos benne. Nagyon sokat szenvedtem, és bár örökkévalóságnak kellett volna érezzem az ikertestvérem nélküli időszakot, gyanúsan gyorsan telt. Szempillantások alatt múltak az évszakok, zártak be a boltok, és, ha a Nap sütött, árnyékom akkor sem volt.
Amikor már a feladás és a felejtés határán voltam, egy szempillantás alatt visszakerültem az Árnyas utca elejére, és mintha egy nap sem telt volna el, minden a régi volt. Az egyetlen észvesztő dolog az volt, amikor az ikertestvéremet egy kislánnyal láttam meg. Millió gondolat, amelyekről úgy éreztem, egy tizedmásodperc alatt futottak át az eszemen, de úgy döntöttem, hogy alap nélkül nem feltételezek, ezért inkább odamegyek.
De akárhány kérdést tettem fel, ez alkalommal nem érkeztek rá válaszok, még fáziskéséssel sem. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Velük sétáltam egy darabig, és hallgattam a beszélgetésüket, mint egy távolról figyelő őz, aki a fák között bujdosik. De semmi értelme nem volt a beszélgetésüknek, csak gyerekes szóbeszéd volt, amin elmosolyodtam, mert gyerekkorunkra emlékeztettek. Amikor olyan ártatlanok voltunk ikertesómmal, mint ez a csöppség, aki a lábam mellett bandukol, mintha érezné a jelenlétem, de nem venne észre. Ahogy ezen elgondolkodtam, hurok formálódott a torkomban. Testvérem szépeket mondott rólam a kicsinek. Elmesélte, hogy mennyire szeretek bulizni, hogy mindig kiállok érte bármi van, hogy mennyire szerettünk gyerekkorunkban táncelőadásokat tartani anyáéknak. Láttam, hogy legördül egy könnycsepp az arcán. Azért annyira rég nem lehetett, amikor apró porontyok voltunk, hogy emiatt sírjon, nem? Mondjuk kezd ráncosodni az arca, amiben a sajátomat is látom. Hamar telik az idő.
Tovább sétáltunk, és a beszélgetésük körülbelül abból állt, hogy ikertestvérem régi emlékeket mesélt neki a gyerekkorunkról. A kislány nagyon élvezte, és abban a pillanatban elgondolkodtam. Biztos bébiszitterként dolgozik, és azért nem jött itt el már egy ideje. Mennyi idő is volt, míg nem láttam? Nem rémlik.
Elértünk egy ruhabolt elé, és láttam a kirakatban egy ruhát, ami gyönyörű vörös színű volt. Mindig is az volt a kedvenc színem, mert a vörös minden árnyalata más történeteket hordott magával, ahogyan én is tettem. Az ilyen mélyen gyökerezett dolgokat megjegyzi az ember, még ha az elméje ki is hagy emlékeket elég gyakran. Beálltam a ruha elé, mintha belebújtam volna és megengedtem magamnak egy kisebb mosolyt. Egészen addig, amíg észrevettem, hogy bár a testvérem arca ráncos, amilyen az enyém kellene legyen, nekem az arcom lágy volt és tiszta, ami most valamiért nem vígasztalt. A szemem kitágult, és a szám szóra nyílt, de nem találtam szavakat. Mi történik velem?
Amikor oda akartam fordulni a testvéremhez, megszólalt a kislány, és az első szavából már tudtam, hogy el vagyok veszve.
– Anya, végül is hogy néz ki a nényukám? És miért nem látom őt soha? – kérdezte a kislány a testvéremtől, és minden szavam elállt.
Ez soha nem a gyógyszerek hatása volt. Még nem értettem teljesen mi történik, de még jobban meghökkentem, amikor a kislány egyenesen a szemembe nézett a ruhabolt ablakának tükrében.
– Úgy nézett ki mint én, édesem. Az ikertestvérem volt. Nagyon szerette a vörös színt. Sajnos ő… elment. Nagyon messzire.
Ahogy válaszolt neki a testvérem, önkéntelenül könnyek szaladtak le az arcomon folyamatosan, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy már múlt időben beszél. Ekkor a kislány rám mosolygott és annyit válaszolt az édesanyjának.
– Mintha már látnám is őt, anyu.
És ahogy ezt kimondta, úgy éreztem, új erőre kaptam. Rájöttem, mi vagyok, vagyis mi nem vagyok már. Hogy mindennek vége, és mégis, az élet megy tovább. Csak éppen nem az enyém, és ez rendben van. Tudom, hogy az unokahúgom most már emlékezni fog rám. Így, ismét élesen látom az embereket, és lábnyomokat hagyok magam után.
Én a halál után is érte élek.
Makó Viktória,
Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum
