A nevelés és az oktatás egy olyan kihívássá vált napjainkban, hogy nincs az a szaktekintély vagy intézmény, aki/ami választ tud adni az évtizedek óta megválaszolatlan és egyre bonyolultabbá váló kérdésekre. A kollektív gondolkodás háttérbe szorul ugyan, de nem születnek olyan egyéni látásmódok, hogy azokat követve kialakuljanak egy-egy közösség által elfogadott látásmódok. Ehelyett évről évre folyamatosan új kérdések vetődnek fel és maradnak megválaszolatlanul, ami miatt folytonos zavar akadályozza az oktatási rendszer működését.

Ki tudna választ adni arra a kérdésre, hogy mit kell tanítani egy kisiskolásnak és egy általános iskolásnak, hogy felkészüljön a középiskolára? Kell-e tanulni felsőfokú matematikát az orvostanhallgatónak, kell-e növénytant és állattant tanulni az informatikusnak, egyáltalán mit kell tudniuk azoknak a fiataloknak, akik választott hivatásukat a legmagasabb szinten akarják művelni, és mit kell megtanulniuk azoknak, akiknek a pályaválasztás során az volt a döntő, hogy sok pénzt keressenek.

A köznevelés otthonról indul – tartja a mondás, ezek szerint az iskolai nevelés eredménye az otthonról hozott alapoktól függ. Ebből következtetve arra a kérdésre is meg kellene találni a választ, hogy ki legyen az otthoni nevelő, azaz ki nevelje a nevelőket? Ki tanítja a tanítókat? A huszonegyedik században szinte ismeretlen – a fiatalabbak számára hihetetlen –, hogy voltak korok, amikor egyetlen nevelési intézmény létezett: a család. Majd a világ fordult egyet a saját tengelye körül, egy szinttel magasabbra emelkedett a társadalom, és létrejött az iskola, aminek az a szerepe, hogy olyan ismereteket adjon a gyerek számára, amire – mai szóhasználattal élve –felépítheti a karrierjét.

A világ nem áll meg, újabb és újabb fordulatokat tesz a saját tengelye körül, közben magasabb szintekre emelkedik, ehhez kellene alkalmazkodjon az oktatás-nevelés, mert ha ez nem következik be, akkor az ember elmarad a világától, nem tart lépést a technika fejlődésével, előbb-utóbb könnyen megtörténhet, hogy a gépek uralma alá kerül.

Szociológusok, oktatáspolitikusok, pedagógusok nagyon sokat foglalkoznak azzal, hogy milyenek legyenek a kor nevelési stílusai, oktatási módszerei, de esély sincs arra, hogy a különböző nézetek egybeforrjanak.

Már az ókorban megállapították az akkori bölcsek, hogy a tanulás játékból indul, a jó tanuló folyton játszik. Ez a játék előbb a szülő-gyerek viszonyban bontakozik ki, csak később kapcsolódik be a környezet. Azt is mondhatjuk, hogy amikor a gyerek bekerül az első idegen közösségbe – bölcsődébe, óvodába, iskolába –, már kialakul benne egy irány, ami a külső hatásokra teljesen megváltozhat, de ha megmarad az egészséges szülő-gyerek kapcsolat, akkor jó eséllyel megelőzhető a nagy változás.

Sajnos az utóbbi évtizedekben nagyon nagy hangsúlyt helyeznek maguk a szülők is – de a társadalmi nyomás teljesen erre irányul –, hogy a gyerek növekedésével egyre jobban kialakuljon benne az anyagi javak megszerzésére való törekvés. Hosszú távon viszont legalább olyan fontos a lelki érettség, az érzelmi világ gazdagsága, a szellemi életben való jártasság. Ez viszont csak akkor érhető el, ha a tanítóknak magas szinten képzett, gazdag érzelmi világgal rendelkező tanítói lesznek.